Ha már eljutottunk addig a pontig, hogy cikkeket olvasunk az interneten, valószínűleg azt is állítjuk magunkról, hogy van annyi eszünk, hogy megkülönböztessük, mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi nem az, mi etikus és mi kerülendő és hogy a véleményünket meg tudjuk tartani magunknak, hiszen az a miénk, abban hiszünk és amellett ki is állunk, ha kell. Identitásunk, hitvilágunk és életünk ezen pontjára kérdez rá a The Westport Independent című játék. Ötven megánál nem sokkal több és könnyen készülhetett volna a nyolcvanas években is, külsőségekben ugyanis nem tér el a játékipar kezdeti szimulátoraitól – az általa bemutatott szimuláció és főként annak jelenkori vonatkozásai igen kellemetlenek. Pedig a játékot végig tudjuk játszani 45 perc alatt is és ebbe egy kávéfőzést is beleszámoltunk már.
Nehéz nem Machiavellit, Orwellt vagy Burgesst emlegetni: a játék ugyanis A Herceg, az 1984 és a Gépnarancs keveréke, extrán médiaízű és -illatú, áramvonalas kandiscukorral. A címben szereplő nevű újság főszerkesztői szerepét kapjuk meg, feladatunk behódolni a kormány új médiatörvényének, amely szerint tilos publikálni bármit, ami rossz hírt vet a kormányra, annak értékeire, elvonja a figyelmet a termelésről és a családi életről, ellenben ajánlott dicsérni az elnököt, a kormányt és a kormányhű értékeket. Naponta kistucatnyi hír érkezik be hozzánk, amelyekből általában négyet kell kiválasztanunk az újság aktuális számába, ezeknek a címét alkalmasint meg kell változtatnunk, tartalmukból pedig ki kell vágnunk azon részeket, amelyek nem kormányhűek – majd ezeket el kell rendeznünk az újságban és el kell döntenünk azt is (igaz, elég elnagyolt módon), hogy a város négy szegregált lakónegyedében mennyire akarjuk hirdetni a számot annak tartalmától függően, hiszen vannak olyan negyedek, ahol a celebtémák futnak jobban, míg máshol inkább bűnügyi vagy a gazdasági híreket, illetve ezek kombinációt olvassák szívesen. Ezt persze még vehetjük szórakoztatónak is, hiszen attól, hogy a szituáció arra „utasít” minket, hogy legyünk kormányhűek, gond nélkül vállalhatjuk az ellenzéki szerepet is, vagy próbálhatunk libikókázni a két véglet között: megírhatjuk a páratlan oldalakon, hogy az elnök végigjárja a magánpénzből fenntartott iskolákat úgy, hogy a többire oda se hederít és azt is, hogy a gyárnegyedben kocsikat gyújtogatnak, míg a páros oldalakon örülhetünk annak, hogy az elnök születésnapja igen ragyogó lett a városházán és a parkban, valamint az előírt morális törvénykezésnek ellentmondó munkanélkülieket bebörtönözték. Ezt a pszichológia kognitív disszonanciának hívja, a szleng pedig annak, hogy egyszerre két lovat ülünk meg, de a politikában ez a fajta húzdmeg-ereszdmeg annyira nem szerencsés. Bár, ki tudja.
A problémát, mint mindig, az emberi tényezők hozzák, a játék pedig itt kezdik el erényeit csillogtatni igazán. A kellően átszerkesztett cikkeket ugyanis oda kell adnunk valamelyik alkalmazottunknak, hogy írja meg: mindenkinek más háttere, politikai meggyőződése, családi háttere van – a kormánypártiaknak viszont nem adhatunk szubverzív cikktémát (és fordítva sem), mert lázadozni kezdenek és nem akarják megírni az anyagot. Persze, késztethetjük őket erre, de egy idő után az tűnik fel nekünk, hogy elmentek tüntetni (emiatt rövidebb újság jelenik meg, kevesebb a bevétel, elégedetlen a Gépezet), vagy azért nem jöttek be, mert már az országhatáron túl vannak. Az alkalmazottak beszélgetését ráadásul figyelemmel követhetjük, végignézhetjük, hogy kinek hogyan változik a véleménye a városról, a környezetről… és rólunk.
A játék a kormány médiatörvénye bevezetése előtti 12 hetet foglalja össze – egy hét egy újságszám összerakásának felel meg, a három hónap elteltével a játéknak vége, mi pedig egy ijesztően propagandista összefoglalót kapunk arról, hogy az általunk összerakott újság milyen szinten változtatta meg az egyes városnegyedek lakóinak életét, mennyire sikerült elmosnunk az agyukat és mennyire sikerült eltompítani őket, illetve mi történt az egyes dolgozókkal, árulók lettek-e azért, mert nem voltak hajlandóak elfogadni a rendszert és elköltöztek az országból vagy mert bőszen úgy vélték: a Gépezetnek mindig igaza van. A szürkeárnyalatban, korabeli képrészletekkel megspékelt beszámoló után csendben fogunk ülni, egy darabig legalábbis. A felvetett kérdések száma ugyanis kellően sok, a valósággal való hasonlóságról pedig már másképp gondolkodhatunk.
Megint jönnek, kopogtatnak.
