A gyerekkoráról annyit tudunk, hogy már kisbabaként is erős hangja volt, és hogy nem különösebben tehetős családban nevelkedett. Mivel foglalkoztak a szülei? 

Egy élelmiszerboltban dolgoztak a Belvárosban. Sok komoly és ismert ember járt be az üzletbe, például a Latabár család is gyakran megfordult náluk. Népszerűek voltak a szüleim, a vevőknek feltűnt, hogy sokat mosolyognak. 

A Belvárosban is laktak? 

Nem, a 13. kerület elején, a Visegrádi-Katona sarkán cseperedtem. Harminckét évig. 

Akkor akár már ott is találkozhattak volna a szintén újlipótvárosi Fenyő Miklóssal.  

Tulajdonképpen igen, ők egy pár utcával arrébb laktak a Szent István parknál. De én inkább a Béke út környékén töltöttem a napjaimat. Galeribe jártam, szerettem a fiúk társaságát, verekedni tanultam tőlük. Vagány típusú lány voltam. 

Ezért alakult úgy, hogy hiába volt jó tanuló, a magatartása sosem volt jobb hármasnál?  

Mindig is örökmozgó voltam, a mai napig nem tudok egy helyben meglenni. És ha épp olyan óra volt, ami nem érdekelt annyira, vagy már tudtam az anyagot, akkor unatkoztam. És ha unatkoztam, akkor mindenfélét kitaláltam, mondjuk úgy, diákcsínyeket – ezeknek az értelmi szerzője, kezdeményezője, és nagyban megvalósítója is voltam.

Zenész volt a családban? 

A szüleim már nagyon idősek voltak, amikor kibökték, hogy volt a családban egy nagynéni, aki a bécsi operának volt a magánénekesnője. Rajta kívül másról nem tudok. 

Akkor mi indokolta, hogy a kis Dolly, aki akkor még nem volt Dolly, zenei képzést kapjon? 

A szüleim gyorsan rájöttek, hogy az energiáimat valahogy le kell kötni. Beírattak mindenféle sportra meg angolra, németre és egyéb különórákra. És zongorázni is. A szüleimmel egyszobás lakásban laktunk, úgyhogy otthon nem tudtam ezzel foglalkozni, az iskolába jártam gyakorolni, nem volt egyszerű.   

Matematikus szeretett volna lenni, NASA-nál dolgozó professzor, hogyhogy a színművészetin kötött ki? 

Matek-fizika-kémia szakkörre jártam, ami elég fura volt egy lánytól; másodikos gimnazista koromban már egyetemi tananyagot tanultam. A saját osztályomat is taníthattam matekra, csak sajnos osztályozni nem engedtek. Jogos a kérdés, hogy ezek után hogy jött a képbe a színművészeti. A válasz pedig az, hogy az ember sorsa kiszámíthatatlan – és valószínűleg azért az én sorsom mégiscsak a színpad volt. Valahogy mindig efelé terelgetett az élet. Pont a matematika-tanárnő volt, aki negyedik gimi elején kiosztotta az egyetemi jelentkezési lapokat – aztán, nem is tudom, hogyan történt, de egy kisördög azt mondhatta bennem, hogy meg kellene próbálni a színművészetit. És beírtam első helyre a Színház- és Filmművészeti Főiskola nappali színész tagozatát, és csak második helyre került a matematika-fizika szak. Óriási nagy botrány lett, senki nem értette, mit akarok én a színészettől, amikor a matematika nálam az Isten. Mindenesetre felvettek a színművészetire. 

Nem ismerem a vonatkozó statisztikákat, de a nagy színészek nyilatkozatai alapján nem az a jellemző, hogy valakit elsőre felvesznek oda. Ehhez képest egyszer csak véget ért a színészkarrierje. Mi történt? 

Több oka is volt. Az egyik, hogy hiányzott a matek. Hogy érthető legyen:

amikor annak idején hazamentem a suliból, azzal töltöttem a délutánjaimat, hogy elővettem a példatárat, és stopperórával méregettem, hogy bizonyos idő alatt mennyi feladatot tudok megoldani.

A másik oka meg az volt, hogy úgy mentem a színművészetire, hogy én leszek a világ legnagyobb színésze. És aztán kiderült, hogy ez nem így van: hamar látszott, hogy ez nem úgy működik, hogy amint végeztem a főiskolán, főszerepet kapok a Vígszínházban; sokkal valószínűbb az a forgatókönyv, hogy egy kis vidéki színházban, esetleg, ha ügyes leszek, kaphatok néhány szavas, pármondatos szerepeket. Ez persze nem tetszett, elkezdtem linkeskedni. Jött a félévi vizsga, és csak az utolsó pillanatban kapcsoltam, hogy mindjárt elszúrom az egészet. Összeszedtem magam, megtanultam a félévi anyagot, és nagyon jól levizsgáztam. Ennek ellenére az osztályfőnököm, Ádám Ottó behívatott, és azt mondta, szerinte nem vagyok való a színpadra. 

A következő évtizedekben történteket tekintve ez egy mérsékelten sikeres meglátás. Mi lett az egyetemügy megoldása? 

Azt mondta, keressek magamnak egy olyan egyetemet vagy főiskolát, ahova át akarok kerülni, felvételi nélkül átvesznek, de itt nem folytathatom a tanulmányaimat. 

Mire ön? 

Előjött bennem a „nekem ti csak ne segítsetek” című hülyeség, és hogy majd én megoldom. Így aztán nem lettem sem színész, sem matematikus. 

Lett viszont a Hungária énekesnője.  

Az is, de közben elkezdtem dolgozni a mentőszolgálatnál. Fenyőék bevettek, elkezdtem velük próbálni, de nem arra készültünk, hogy Magyarországon hatalmas nagy koncerteket csináljunk, csak volt egy lehetőség: fellépés egy nagyon különleges nyugat-berlini klubban. Havi egy koncert volt, gondoltam, simán meg tudom munka mellett csinálni a bulikat. És mivel nem nagyon jártak Nyugat-Berlinbe magyarok, reméltem, hogy nem fog kiderülni a dolog. Csak aztán minden megváltozott, miután az első bulink hihetetlenül jól sikerült.  

Ez a legendás koncert a Műegyetem E-klubjában? 

Az bizony. Még ott is csak főpróbaként tekintettünk rá, akartunk egy nyilvános fellépést a nyugat-berlini koncert előtt. A fellépés elején még kint sem voltam a színpadon. Oda volt készítve egy kis asztalka a színpad szélére, rajta tükör, púder, rúzs. Steppelt rózsaszín pongyolában ültem ki az asztalhoz, és elkezdtem sminkelni, miközben a fiúk játszottak.  

Mit szóltak ehhez a nézők? 

Megrökönyödve néztek, hogy mi ez az egész. Amikor vége lett Mikiék dalának, lekaptam magamról a pongyolát, a színpad közepére perdültem, és elkezdtem énekelni. Ahogy a színpadra léptem, az első pillanattól kezdve éreztem, hogy otthon vagyok. A világ legtermészetesebb dolgának érzékeltem, hogy a színpadon énekelek, semmiféle izgalom nem volt bennem – és azóta sem volt soha. A koncert elején száz-százhúsz ember lehetett bent, és mivel akkor még nem volt sem mobiltelefon, se közösségi média, a mai napig nem tudom, hogy honnan került oda hirtelen annyi néző, hogy egyszer csak megtelt a klub. Iszonyatosan nagy siker volt. Ez viszont már érintette az állásomat is a mentőszolgálatnál: elkezdtek sűrűsödni a nyugat-berlini koncertek, minden héten fellépés volt, rettenetesen sokat kellett tanulni a számokat. Hazamentem a munkából, és mivel egy szobában éltem a szüleimmel, este magamra húztam a paplant, beraktam egy kis lámpácskát, és tanultam a szövegeket éjjel. Az alvásra nem nagyon maradt időm. 

Kitalálom: az alváshiányos állapot feltűnt a kollégáknak a mentőszolgálatnál. 

Kérdezték, hogy beteg vagyok-e, vagy mi történt. Eljött az a pillanat, amikor választanom kellett. A színpadról nem akartam lemondani, de a mentőkről sem – végül a munkahelyemen jeleztem, hogy szüneteltetném a munkavégzést. Mivel szerettek ott, úgy bocsátottak el, hogy bármikor visszajöhetek, várnak vissza.  

Egy mai fiatal számára talán egészen furcsa lehet a most következő része a történetnek: az E-klubos buli után sorra jöttek a teltházas koncertek. De miért? Nemhogy YouTube vagy Spotify nem volt, ahol az emberek meghallgathatták volna, mi is ez a Hungária-dolog, de akkor még lemezük sem jött ki. Honnan tudták mondjuk Győrben és Miskolcon, hogy erre a koncertre el kell menni? 

Szájhagyomány útján terjedt. Pillanatok alatt. Egyébként a második bulink tényleg Győrben volt, és amikor megérkeztünk, csupa tarajos punk várt minket. Azt hitték, mi is punkok vagyunk. Aztán megláttak. 

Milyen volt az első imidzs? 

79–80-ról beszélünk, akkoriban az egész ország farmerben járt; mindenkinek minimum vállig érő haja volt, srácoknak is, lányoknak is. Tehát mi ott a zselézett hajú fiúkkal úgy néztünk ki, mintha marslakók lennénk. Pillanatok alatt lettek követőink. Később megjelentek a jampik, a lányok meg elkezdték utánozni az én bő szoknyás nyavalyáimat. 

Rengeteg Hungária-dalban feltűnnek a jampecok, de Magyarországon mennyire volt jelen ez a világ?  

Amikor elkezdtünk játszani, semennyire. Ez a fajta stílus, amit játszottunk, és amit képviseltünk, az amerikai ötvenes évek, a rock and roll, a hajó méretű kocsik – ez Magyarországon kimaradt. Nálunk az ötvenes években egész más világ volt ugyebár. Én a hatvanas években voltam tinédzser, és megőrültem ezekért a zenékért; a házunkban volt egy fiú, akinek az Amerikába disszidált papája két–háromhetente elküldte a legfrissebb magazinokat, lemezeket. Így láttam először Elvis-kislemezt, így lettem szerelmes Ricky Nelsonba. Magyarországon ez az egész kimaradt – és azt gondolom, hogy a sikerünk szempontjából nagyon sokat számított, hogy mi a Hungáriával egy olyan világot mutattunk be, ami tulajdonképpen itthon korábban nem létezett. Luxemburg rádiót hallgattunk, és nemcsak megtanultuk ezeket a számokat, de belénk is ívódtak. A rock and roll is olyan, hogy nem elég eljátszani, érezni kell: együtt jár egy viselkedésmóddal, egy életmóddal, a frizuráddal, azzal, ahogy mész, ahogy beszélsz az emberekkel. Mi ezt az egészet hittel csináltuk, és a dalokkal együtt egy érzést adtunk át. 

Nekem a Hungária feloszlása gyerekkori traumát okozott. Ön, aki hozzám képest eggyel érintettebb volt a történetben, hogy élte meg ezt az egészet? 

Rettenetesen. Egyébként is nehezen viselem a legkisebb változást is: ha érkezik egy új bútor a lakásba, nem érzem jól magam, amíg annak nincs meg a helye. A feloszlást is nyilván borzasztó nehezen éltem meg, kétségbe estem, agyaltam, hogy visszamenjek esetleg dolgozni a mentőkhöz, vagy mi legyen. Nem szívesen beszélek ma már erről az egészről; azzal a mondattal szoktam elintézni, hogy a Hungáriában hat dudás volt egy csárdában, szerintem törvényszerű volt, hogy végül így alakultak a dolgok. 

És az mennyire volt törvényszerű, hogy a Dolly Roll is sikeres lesz? 

Ami egyértelmű volt, hogy mindenki szeretne tovább zenélni. El kellett dönteni, mi legyen a stílus: oké, hogy rock and roll, de ha ugyanazt csináljuk, amit addig, akkor nincs értelme az egésznek. Úgy döntöttünk, hogy az echte rock and rollt meghagyjuk a Mikinek, mi pedig megpróbáljuk az ötvenes-hatvanas évek zenéiből azt a vonalat követni, ami kicsit slágeresebb, olaszosabb, amivel kicsit bele lehet menni a déli ritmusokba is – és az a helyzet, hogy bejött. Méghozzá nagyon. Mert ez megint olyan volt, ami itthon előtte még nem volt.  

Mennyi idő kellett ahhoz, hogy a Dolly Roll is berobbanjon? 

Nem sok. Fél évre volt szükségünk: megtaláltuk a nevet, elkezdtünk, mint az őrültek számokat írni, született is hat dal, abból pedig lett egy félórás tévéműsor, amit ráadásul szilveszter napján tűztek műsorra, abban az idősávban, amikor még az emberek nem isznak túl sokat, készülnek az esti bulira és tévéznek. Ez rettentő sokat számított, egy pillanat alatt ismertek lettünk, megtanulták a nevünket, innentől vörös szőnyeg volt előttünk. 

A Hungáriában soknak bizonyult a hat dudás, de azért négy–öt volt belőlük a Dolly Rollban is. Ott hogy fértek meg egymás mellett? 

Öt: Fekete Gyula, Kékes Zoli, Novai Gabi, Flipper Öcsi meg én. De valahogy ott könnyebben ment. A Novával mindig jól lehetett dolgozni, nagyon alkalmazkodó, remek zenész, Gyuszi eggyel nehezebb eset volt, de igazából megfértünk. Annyira bennünk volt a bizonyítási vágy, meg akartuk mutatni, hogy mi is tudunk sikereket elérni, hogy az mindent felülírt. 

Évekkel ezelőtt egy rádióműsorban azt hallottam Flipper Öcsiről, hogy Magyarországon elképzelhetetlen szintű sztár volt: ahol ő megjelent, megállt a levegő, a lányok teljesen bezsongtak. Ez legenda, vagy tényleg így volt? 

Ez tényleg így volt. Ő egy zseni volt a maga szintjén, nagyszerű zenész, annak ellenére, hogy ő se járt a Zeneakadémiára, és nem volt a világ legjobb énekese, sőt, eleinte kicsit nyers volt a hangja. Előadónak viszont elsőrangú volt. Olyan atmoszféra volt körülötte… tudja, vannak olyan emberek, hogy kimegy a színpadra és onnantól az ember nem tud nem ránézni. Na, ő ilyen volt.  

A Dolly Plussszba már teljesen új tagok kerültek a legkülönbözőbb háttérrel. Milyen volt az összhang?  

Elképesztően jó. Attól, hogy valaki kevésbé nagy név a szakmában, még lehet sokkal képzettebb, mint egy sztár. És olykor sokkal jobb vele dolgozni, mert szereti is csinálni, és nem csak a pénzért ragad hangszert. A színpad olyan hely, ahol az embernek nagyon-nagyon kell szeretnie azt, amit csinál, másképp nem lesz őszinte a végeredmény. Ebben a csapatban nálam mindenki sokkal fiatalabb; ráadásul hárman közülük szemtelenül fiatalok: huszonhárom-huszonnégy évesek. De egyik jobb zenész, mint a másik. Rendkívül tehetségesek és hajlíthatók. Hallgatnak rám, és megvan bennük a zenei alázat is, emberileg is tündéri társaság. És akkor még nem is beszéltünk a Palcsó Tomiról. 

Ő hogy került képbe? 

Volt bennem egy kialakult elképzelés, hogy milyen embereket, milyen zenészeket szeretnék látni a színpadon, és akartam egy férfi énekest is mellém, mert úgy sokkal érdekesebb a műsor. Volt egy énekesem, de szintet akartam lépni, úgyhogy nekiálltam keresni. És emlékeztem rá, hogy van egy fiú, akit nagyon fiatalon, tizenvalahány éves korában láttam egy műsorban többször is, az In ginocchio da te című olasz dalt énekelte, és ahogy meghallottam tőle, hogy „Io voglio per me le tue carezze”, csendben elájultam: ez egy fiatal, vékony kis fiatal fiú, hogy tud ez így énekelni?! Ráadásul ez a hatvanas évek legnagyobb olasz slágere volt – na, mondom, ha valaki így énekel, ilyen szívvel, ilyen érzelmet tud beleadni, akkor nálam van a helye. Csakhogy eltelt közben pár év, én meg nem tudtam, hogy ki ez a fiú. Mindenütt keresgéltem, és egyszer csak rátaláltam – így került a Palcsó Tomi hozzám, és azt kell mondanom, hogy nagyon meg vagyok vele elégedve, mert rendkívül tehetséges, és emberileg sem tudnék semmi rosszat mondani róla. Főnyeremény. 

Nyáron egy koncert erejéig visszatér a Hungária. Miért pont most? 

A Hungária 1983-ban feloszlott; utána eltelt tíz-tizenöt év, és onnantól kezdve folyamatosan mindig előjött valaki azzal, hogy kéne csinálni egy nagy bulit. Volt, hogy elkezdődött a tárgyalás, de aztán az 1995-ös, százezer nézős Népstadion-koncert kivételével mindig elhaltak ezek a kísérletek, úgyhogy tavaly tavasszal, amikor megint előkerült a téma, nem éltem bele magam; persze, örültem volna neki, de az eddigi tapasztalat alapján nem mertem bizakodni. Fenyő bizonygatta, hogy ez most egy másik szervező társaság, ezek jobb fejek, tényleg komolyan is gondolják, és meglesz a buli. Beindultak a tárgyalások, és őszinte meglepetésemre eredményre is vezettek. 

Mit érzett, amikor eldőlt? 

Akárhonnan is nézzük, ez egy nagyon klassz dolog. Tudja, én nagyon szeretem ezeket az embereket. Ismerjük egymást és egymás hülyeségeit is. És, bár sajnos ketten abból a hatból már nincsenek közöttünk, de mindannyian szeretjük csinálni ezt az egészet. A minta nekem mindig is a Hungária volt, méghozzá azért, mert itt olyan emberek voltak, akik egytől-egyig különlegesek. Itt mindenki tud énekelni, itt sosem volt gond, ha arról volt szó, hogy egy vokált meg kell csinálni – tudtuk, hogy a Fenyő van alul, utána a terc a Nova, a kvint a Szikora, a hatos én vagyok, a hetes a Kékes Zoli, és fönt a Fekete Gyuszi az oktáv. Betéve ismertük az ötven-hatvanas évek zeneirodalmát: ha valamelyikünk azt mondta, játsszuk el a Dianát, akkor azt mindenki tudta – nem kellett lekottázni, meghallgatni, mert mindenki ismerte. Ahogy az összes többi dalt is – szóval, ez egy különleges csapat volt. A másik, hogy a Hungáriában hat emberből hat tudott énekelni – manapság azért ez nem annyira jellemző. 

Tavaly tavasszal olvashattunk öntől olyan nyilatkozatot, amelyben visszavonulást emlegetett. Ezt mennyiben befolyásolhatja egy teltházas Hungária-stadionkoncert? 

A Hungárián kívül lesz még egy nagyon komoly bulim, egy életműkoncert, ezért fölmerült bennem, hogy talán a csúcson kéne abbahagyni. Nyilatkoztam is erről. És aztán, amikor legelőször ezt leírva láttam, nagyon megijedtem. Rá kellett jönnöm, hogy ez azért nem így megy. Az ember legyen boldog, hogy képes másodszor is egy ilyen nagy helyen teltházas koncertet csinálni, de ez nem azt jelenti, hogy utána már nincs szükségünk a sikerre. 

Most, hogy mindenről kifaggattam, váltsunk műfajt: mutatok képeket, amiket baráti kapcsolataink révén előre beszereztünk önről, és szeretnék kérni mindegyikhez egy-két mondatot.

Általános iskola, nyolcadik. Osztálykirándulás. Valahol vidéken. A vagány lány.

Irdatlanul vonzott a lovaglás. Van egy telkünk Pomázon, a szüleimé volt, most már az enyém; kiskoromban mindig láttam, hogy van ott egy lovarda, és egyszer felbátorodtam, és bementem. Onnantól kezdve végem volt: tíz évig lovagoltam, nagyon komolyan. A képen alighanem a Zápor vagy a Zivatar nevű ló látható.

Ez is osztálykirándulás, de már középiskola. Kossuth Zsuzsa gimi. Első vagy második osztály.

A színművészeti idejében lehetett, szerepeltem egy darabban. Tévéfelvétel volt, egy indiai hölgyet alakítottam, statisztaként. Talán volt egy-két mondatom is.

A Ruttkai Éva Színházban felkértek Schneiderné szerepére a Hyppolit, a lakájban, először azt hittem, pár mondatot kell csak mondanom, ehelyett egy jelenet kivételével végig színpadon voltam, borzasztóan sok szöveget kellett megtanulnom, és rettenetesen be voltam tojva. De nagyszerű emberekkel léptem föl. Fülöp Zsiga volt Hyppolit.

1987, amikor az Öcsiék elmentek a Dolly Rollból, és a Richie bekerült. Rögtön csináltunk egy fekete-fehér fotózást.

Rendszeresen jártunk a Hungáriával Nyugat-Berlinbe, és akkor még megengedték, hogy bemenjünk a pilótafülkébe és fotózzunk egyet. Ez egy Tu-154-es.

Azért ennyire nem hordoztak a tenyerükön. Fiúsítva voltam: ha a cuccomat kellett vinni, akkor én vittem. De egyébként aranyosak voltak.

Ez a gyémántlemez. Ilyen azelőtt és azóta sem volt Magyarországon: két és fél év alatt három lemezből több mint egymillió példányt adtunk el.

Az első fellépőszettünk az első Dolly Roll bulik egyikén. 83 ősze. Piros nadrágot viseltünk hozzá.