Alig fejeződött be a nyár egyik nagy sporteseménye, a labdarúgó Európa-bajnokság, máris nyakunkon az olimpia, ahol újra szoríthatunk a magyar sportolókért, hogy érmek garmadájával térjenek haza a játékok után. A szurkolás azonban idén a tévéképernyők elé korlátozódik, ugyanis a világjárvány miatt a szervezők végül úgy döntöttek, hogy nézők nélkül rendezik meg a játékokat. Ez azonban nem fogja sehol a világon kedvét szegni a szurkolóknak, és ki-ki a maga módján, ha több ezer kilométerre is az eseményektől, de gondoskodni fog arról, hogy igazi ünnep kerekedjen a tokiói játékokból.
Hogy ezt ki, miként fogja tenni, már más kérdés, hiszen országonként, kultúránként nagyon eltérőek a szurkolási szokások, amelyek összehasonlítása már önmagában egy nagyon izgalmas élmény. Gondoljunk csak az európai és az amerikai sajátságokra. Az Európa-bajnokság mindenki számára friss élmény, még mindig élénken élnek a képek az emberek emlékezetében a stadionok előtt gyülelkező szurkolókról, a rigmusokról és koreográfiákrók, arról, ahogy a nézőtéren helyet foglaló drukkerek már egy kiharcolt szöglet nyomán is extázisba kerülnek. Ez a fajta attitűd jellemző szinte mindegyik országra a kontinensen, valamint az is, hogy amikor a nemzeti csapat játszik, a legtöbb szurkoló háttérbe szorítja a klubszimpátiát és akár az általa legjobban gyűlölt csapat játékosainak is úgy szurkol, mintha a „sajátjai” lennének.
De ne higgyük, hogy a fanatizmus csak a futballra terjed ki! Ott van például a magyar drukkerek és a magyar vízilabda-válogatott viszonya. Még a sportvilágban sem mindennapi, hogy egy csapat és a drukkerei között olyan bensőséges viszony alakuljon ki, mint itthon a pólósok viszonylatában, de természetesen úszóinknak, tornászainknak, atlétáinknak sem kell attól tartania, hogy valaha cserben hagyja őket a magyar közönség. Így van ez a környező országokban is – esetenként súlyozva azzal, hogy melyik ország miben igazán sikeres, vegyük csak például a kézilabda és a skandináv országok esetét – így nem kétséges, hogy minden szurkolónak ki kell tennie magáért a következő hetekben, ha bírni akar a konkurenciával.
Ezzel szemben az Egyesült Államokban kevésbé energikus szurkolói kultúra alakult ki az évtizedek során. A szurkolás itt sokkal inkább apáról fiúra szálló tradíció, így sok esetben az is eleve elrendelt, hogy ki melyik csapatnak fog szorítani élete hátralevő részében. A szurkolás közösségi élmény, de sokkal inkább koncentrálódik kisebb közösségekre, családi és baráti körökre. Ennek következtében az európaihoz hasonló szurkolói csoportok sem alakultak ki soha a tengerentúlon, aminek eredménye, hogy az amerikai sportesemények hangulata egy európainak igazán síri lehet, ugyanakkor az is igaz, hogy a rendbontásokkal és a huliganizmussal sincs annyi dolga a hatóságoknak, mint ideát. Emellett Amerikában a sport egyet jelent a nemzeti büszkeség kifejezésével, ami különösen akkor nyer értelmet, amikor a sportolók a hazai bajnokságok után az államokon kívül képviselik a hazájukat, például egy olimpián. Az Egyesült Államokról pedig tudjuk, hogy minden sportban a legjobbak akarnak lenni, és az igyekezetet elég gyakran koronázza siker. Nekik mindegy, hogy 4×100-as váltó, úszás vagy ökölvívás, ők az aranyra hajtanak, aminél kevesebbet nem is vár el tőlük a hazai közönség. Bár a legfontosabb természetesen mindig a kosárlabda lesz.
Érdemes még megemlíteni a dél-amerikai és a távol-keleti szurkolói kultúrákat is, amelyek nyomokban hasonlítanak az európai és az amerikai drukkerekre, mégsem lehet teljes egészében azonosítani őket velük. Ahogy a világon a legtöbb helyen, Dél-Amerikában is a labdarúgás számít a legnépszerűbb sportnak, a legtöbb ember pedig társadalmi osztálytól függetlenül vallásos áhítattal rajong a kedvenc játékosaiért, klubjáért és a nemzeti csapatért. A sport szeretete itt jóval többet jelent annál, hogy végül ki kerül ki győztesen egy-egy versenyen, összecsapáson. A távol-keleti országokban pedig istenek helyett inkább igazi szuperhősökként kezelik az emberek a sportolókat, akikhez szintén vallásos rajongással közelítenek, és akiknek a sikereit egyúttal a saját maguk és az egész ország sikereiként értékelik. Kiváltképp, ha asztaliteniszről, tornáról, vagy taekwandóról van szó, olyan sportágakról, amelyekben a térség országai legendásan jók.
Ebből a szempontból Japán valóban hatalmas előnyben lesz a hamarosan induló olimpiai játékokon, ahol az összes érintett közül ők lesznek a legközelebb a saját sportolóikhoz.
Látható, hogy a szurkolói kultúrák helyenként eltérnek, de az a szép ezekben, hogy nem lehet mindenkit kizárólag ez alapján kategorizálni. Brazíliában ugyanúgy lehet családi tradíció a kedvenc csapat kiválasztása, ahogy egy európai országban is nem egy olyan sportoló van, akire a honfitársai félistenként tekintenek, és semmi sem tenné őket boldogabbá annál, ha látnák a hősüket a dobogó tetején állni. Bizonyára Magyarországon is mindenki tudna akár a környezetéből is példákat hozni a fent felsorolt jelenségekre. Az biztos, hogy mindannyiuk támogatására szüksége lesz a magyar olimpiai csapatnak a hamarosan startoló tokiói játékokon. Nagy összegben mernénk rá fogadni, hogy egyik fél sem hagyja majd cserben a másikat.
A te szurkolásod is számít!
Szurkoljunk együtt olimpikonjainknak, hogy tudják, érezzék, egy ország áll mögöttük. Ahogy te sem vagy egyedül: a Coop Facebook oldalán egy egyedülálló szurkolói közösség tagjaként üzenhetsz és drukkolhatsz a magyar csapatnak. A cég immár 25 éve támogatja a magyar olimpiai csapatot, nem véletlen, hogy idén a legnagyobb hazai szurkolótábor összehozása a céljuk. Csatlakozz Te is, szurkolj a magyar csapatnak online, vagy írj személyes üzenetet a Coop üzletekben kihelyezett hajrászalagokon! Mert Te is tudod, mi is tudjuk: csak veled teljes a csapat, csak együtt vagyok nagyok!
