Ez a normál életkörnyezete
– meséli Viktor (aki saját kérésére csak keresztnévvel szerepel a cikkünkben) miközben leszedi a ponyvát az 1981-es DeLorean DMC-12-eséről. Egy falusi családi háznál járunk Komárom-Esztergom megyében, ugyanis megtudtuk, itt lapul egy működőképes példány. Sokáig nem bámulhatjuk a ponyva alól kikandikáló rozsdamentes acélszörnyeteget, Viktornak ugyanis dolga van: el kell ugrani a gyerekért az iskolába. Bár jövőre negyvenéves lesz az autó, a motorja pöccre indul, a DeLorean pedig kigurul az udvarról – tüzes csíkot persze nem hagy a kerti járdalapon. Megyünk utána, a család pulija csendben figyel, miközben záródik a kapu.
A különlegességnek számító autót a román-magyar származású mérnök, John DeLorean álmodta meg, a ma ismert képét pedig Giorgetto Giugiaro olasz formatervező adta. A DeLorean DMC-12-esek Belfastban készültek, egészen rövid ideig: a cég a két évet sem érte meg, csődöt jelentett, a megszűnést viszont túlélte pár ezer darab járgány. Viktor már fél éve nézelődött autók után, amikor az eBay-en rábukkant egy példányra, amire licitált, majd meg is nyerte. Szerencséjére talált egy céget, amely nemcsak a behozatalt intézte neki, hanem tanácsokkal is ellátta: melyik Delo számít rossznak, melyik van messze, és mire érdemes „rámenni”.
Viktor egyébként nem a film miatt döntött a típus mellett. „Az igaz, hogy a filmből tudtam meg, hogy az autó egyáltalán létezik. Nem ismerem különösebben az autókat, de nem is amiatt vettem, hogy hú, Vissza a jövőbe, meg ilyenek. 2005-ben halt meg a tervező DeLorean, olvasgattam az életéről, láttam, hogy van autója is, jött a felismerés: ja, a film, persze! Akkor kezdtem el gondolkodni rajta, hogy na, mennyibe kerülhet egy ilyen.”
Akkor tizennégy–tizenötezer dollárt kértek értük, a dollár se volt olyan rossz, kétszáz forint alatt volt picivel, így rájöttem: baszki, hárommillióból lehet egy ilyen autóm. Amiatt vettem meg, mert ez az autó a fogyasztói társadalomnak egy olyan szép, íves pofán köpése a rozsdamentes acéllal. Negyvenéves, és bármikor elmegyek vele bárhova. Az autót végül New York államból, Rochesterből hajóztatták egészen Magyarországig.
Két dologról eleinte elfeledkezett viszont, a vámról és az áfáról, így végül több mint négymilliójába került a vásárlás. De még így is jól járt: mint mondja, ma egy hasonló állapotú darabnál már a negyvenezer eurós, átszámítva tizenhárom millió forintos vételár sem kizárt. Nem csoda, a bolygó nincs eleresztve jó állapotú DMC-12-esekkel: megközelítőleg háromezer darab működőképes, ugyanennyi van megkérdőjelezhető állapotban vagy gyűjteményben, a maradék pedig bontásra ítélt, esetleg már darabokban is van.
Az árakkal annak idején eléggé elszámolta magát DeLorean, ami azért is volt kínos, mert annyi megrendelés jött rá, hogy hároméves várólista lett rá.
Mondják, hogy a DMC-12 az autó tervezett árát, a tizenkétezer dollárt is jelentette, ebből aztán huszonötezer lett. Ezzel annyi baj volt, hogy huszonötért olyan Porschét kaptál, ami hat másodperc alatt volt százon, ez meg tíz
– meséli Viktor, miközben a helyi termelőszövetkezet telephelyére gurulunk, ahol aztán közelebbről is megnézzük az autót.
A négykerekűnek nincsenek nagy igényei, ráadásul megbízható is: még nem állt meg gazdája alatt, pedig többször megjárta már Hollandiát, Írországot, kétszer Olaszországot. Hosszabb távra való, mondja a tulaja, a rossz minőségű utat nem szereti, de az amszterdami szűk utcák is elég halálosak neki. Az idei év eleji kötelező szerviz megáll egy lég-, benzin- és olajszűrő-ellenőrzésben, plusz a motortérben akad egy „ronda” levegő-visszavezető cső, ami esztétikai szempontból igényli már a cserét –, de hát van hozzá alkatrész bőven, elvégre egy „összelopkodott” autó.
Motorja Volvo, váltója Renault, az első fékek a Fordtól, a hátsók a Jaguartól vannak. Emiatt lehet például könnyen fenntartani. „Ha normálisan használod, egy húszéves Passatéval egyenértékűek a költségei” – állítja Viktor, aki sima 95-össel tankolja az autót, bár mostanában (az etanol miatt) gondolkodik a 100-ason is. Éves szinten átlagosan kétszázezer megy el a szervizelésére, de akad olyan is, hogy egy forintot sem költ rá. Az előző évben új légkondit kapott, akkor a nagyjából ötvenezres kötelező szervizből így lett kétszáz, amikor pedig harmincöt éves lett az autó, az alvázát kellett átdolgozni.
Az első két évben a türelemé volt a főszerep. Minden szereléskor hozzácsaptak egy hármas szorzót az időhöz: ha egy normál kocsinál két óra a kuplungcsere, itt hatot kell rászámolni, mert valami úgyis másképp működik. A Delo oldtimer rendszámot kapott nyolc éve, és több idegesítő szokása is van: Viktor szerint a világ egyetlen autója, aminek két motorházteteje van, de így is beázik. A külső tisztítása szinte lehetetlen a szálcsiszolt burkolat miatt, most egész tiszta, mutatja Viktor – ez pontosan az első esőzésig van így. Gépi mosóba nem vinné, mert „hülye a formája”, ehelyett marad a kézi tisztítás, ott lehet finomkodni.
Télen nem jár vele Viktor, de azért éves szinten így is belepakol ötezer kilométert, mert sokszor megy találkozókra (itthon és külföldön is), na meg szeretnek reklámautóként tekinteni a DeLoreanre a marketing szakemberek, főleg ha jövővel kapcsolatos projekthez keresnek négykerekűt.
Kiderül, van egy másik OT-rendszámmal ellátott Delo itthon, de azzal éves szinten ötszáz kilométert sem mennek. Szlovákiában is akad egy magyar kézben, az országban még egy teljesen és egy félig roncsot tárolnak, egy pedig éppen úton van Kaliforniából.
Viktor eladná, de nem minden áron. „Jelenleg nem tervezek túladni rajta, de ha épp ebbe szeretne bele valaki, és letenne érte húszmilliót, akkor tuti, hogy tizenháromért azonnal vennék egy ugyanilyet. Én tényleg szeretem ezt az autót, bejön a formája, a tulajdonságai, az egész kisugárzása.”
„Az egy remek, egy szeretnivaló valami. De ez az autó saját jogán is marha érdekes, nem kell időgépes cucc hozzá. Nekem is van egy-két kiegészítőm hozzá, például a Sports Almanac. Bizonyos formában át lehet alakítani, hogy jobban hasonlítson a filmbeli verziójára, néhányan a vásárlás után hozzá is látnak. Apropó film: az első két évben mi is röhögtünk a Vissza a jövőbe-vicceken, de amikor egy amerikai autóstalálkozón negyvennégyszer kérdezik meg, hogy hol a fluxuskondenzátor, akkor már nem őszinte a mosolyom. De ha ilyen autót veszel, nem kell semmin csodálkozni. Amikor egy tankolás húsz percig tart majd, de azt is meg kell szokni, hogy az eleje a rajongók miatt mindig ujjlenyomatos lesz”.
Gyárilag egyik hasonló autóban sincs riasztó, ő utólag sem szereltetett be – annak ellenére, hogy hallani rémisztő külföldi esetekről: egyszer egy tolvaj szeretett volna egy trélert lopni, amin történetesen pont egy DeLorean volt, és miután elmenekült, utóbbival nem tudott mit kezdeni, ezért felgyújtotta azt.
Mint meséli, az autó most harminckilenc, ő negyven, és amíg ő bírja, addig a Delónak is kell. „Nem garázskirálynőnek vettem. Minek álljon egy kicicomázott garázsban, ott lehelgessem, ha leszarta a légy? Inkább elmegyek vele Írországba – úgy, hogy persze közben végig zuhogjon az eső, de akkor is megyünk.”
Mi is belehuppanunk a járgányba, aminek a tervezője 193 centiméter volt, így bőségesen elfér benne majdnem mindenki, legyen bármilyen testalkatú és magasságú. Igaz, állítólag nem hátrány, ha hosszabb az ember lába, mert hát eléggé fekvős az ülőpozíció. Viktor szerint nagyon kényelmes, ezernégyszáz kilométert is ment már „egy seggel”.
Találkozónk végén az oldalra nyíló sirályszárnyajtók lecsukódnak, a lámpa felkapcsol, a befecskendezéses V6-os motor felbőg, Viktor a gázra tapos, a hátsókerekek megindulnak, és igaz, fiával nem felfelé repülnek, de hamar eltűnnek a kanyargós utcákban. Mi pedig nagyjából megértettük, milyen érzés lehet egy piciny darabot birtokolni a filmes világ talán legismertebb példányából.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
