A Sylvester Stallone kései életművét kétségbe vonó írások után általában az olyan kommentek tűnnek fel többnyire, hogy
- ő legalább letett valamit az asztalra,
- Stallone-nak csak az ilyen szerepek állnak jól,
- az új akciófilmjei teljesen jók, te ilyenben sem szerepeltél,
- 70 év fölötti embert tisztelni kell azért, amit csinált eddig, legalább a kora miatt is.
Nyilván valahol érthetőek az ilyesfajta hozzászólások, és tulajdonképpen igazságtartalmuk is van, mert Stallone filmográfiája tényleg nagy, tele van remek alkotásokkal, fontossága pedig megkérdőjelezhetetlen az amerikai álomgyárban. Viszont amennyire nagy ez az életmű, legalább annyira veszítette el összes varázsát a 2000-es évek végétől kezdődően: Stallone futószalagon hozta a rémesen kínos Feláldozhatók-filmeket, illetve olyan alkotásokban vállalt szerepet, amik még a mozik ingerküszöbét sem tudták átlépni, egyből nyomták is őket DVD-re.
Emellett persze ott volt a Creed, ami szorosan kapcsolódik a Rocky-hoz, ezért egy Golden Globe-ot is kapott a színész, ami jól mutatja: ha nemcsak az agyatlan akciózás van előtérben, hanem mélyebben megírt karakterek, Stallone nagyon is tudna komoly alakításokat Hollywood elé dobni.
Lássuk be, a komoly és komolytalan szerepek nagyon nincsenek egyensúlyban a színész utóbbi évekbeli munkásságát szemügyre véve. A 2008-ban elkészült John Rambo még tisztességes film volt a vietnami hős történetét lekerítve, a kritikusok is szerették, a lehetőség is megvolt arra, hogy Stallone szögre akassza, amit kell, és végre maga mögött hagyja a tesztoszteronnal átitatott forgatókönyveket. Sajnos nem így tett, amivel erőteljesen elkezdett önmaga paródiájává válni. Az első ilyen mozija az Expendables – A feláldozhatók volt, aminek különlegessége pusztán annyiban rejlett, hogy a rendezői és forgatókönyvírói szerepben is mozgó Stallone összegyűjtötte generációja legnagyobb akciósztárjait, és köréjük skiccelt egy sztorinak csúfolt valamit.
Kritikai siker nem lett belőle, de legalább pénzt hozott a konyhára, amit lehetett is kicsengetni Arnold Schwarzeneggernek, Bruce Willisnek, Jason Stathamnek és a többi hollywoodi nagyágyúnak. Két év múlva jött egy rém gyenge folytatás az első részhez, amibe még több sztárt pakoltak bele, záporoztak egymásra a szóviccek, filmes utalások,
Ebben vélhetően az is benne volt, hogy kollégája, egyben legnagyobb filmes riválisa a ’80-as és ’90-es évekből szintén ugyanezt művelte más produkcióban. Schwarzeneggerről van szó, akivel talán kegyesebben bánik Hollywood, viszont az a vicces, útjaik sokszor keresztezték egymást a 2010-es években, főként Stallone jóvoltából, aki minden általa megírt filmbe beleerőszakolta az Osztrák Tölgyet.
Elég jó haverok lettek így napjainkra, korábban viszont ki nem állhatták egymást, hiszen nehezen lehetett eldönteni a nyolcvanas évektől kezdődően, melyik a macsó akciósztár archetípusa. Az egyik legjobb példa erre az Állj, vagy lő a mamám! című akció-vígjáték 1992-ből, amit a legutálatosabb filmjének titulált Stallone, holott egészen kultuszstátuszba került több országban, köztük nyilván itthon is.
Messze a legrosszabb filmem. Valószínűleg az univerzum legrosszabb alkotása, beleértve az idegenek azon filmjeit, amiket sosem láttunk. Egy laposféreg jobbat írna ennél. Néhány országban, talán Kínában, a heti egyszeri leadása a filmnek csökkentette a születési számokat. Ha kétszer leadnák egy héten, szerintem húsz éven belül teljesen kihalna Kína.
Pedig csak muszájból mondott igent a forgatókönyvre Sly, mert Schwarzeneggernek ajánlották fel először a szerepet, ő elolvasta a szkriptet, látta, hogy semmit nem ér, így mondott egy őrült nagy összeget a szerepért, amiről tudta, a produkciónál nem fognak rábólintani. Helyette megkeresték Stallone-t, hátha kevesebb pénzért vállalja, ő persze egyből igent mondott rá, csak azért, hogy elvihesse a szerepet Schwarzi elől.
Napjainkra a rivalizálás eltűnt, sőt többnyire együtt szerepelnek rosszabbnál rosszabb filmekben (korábbi munkáik tükrében értve), ami 2013-ban tovább fokozódott, akkor jelent meg ugyanis a Szupercella, ami egy börtönös-szabadulós film lett, nagyjából előre kiszámítható végeredménnyel, de legalább összeállt a Stallone-Schwarzenegger páros. Készült hozzá egy még csodásabb folytatás is, amit már a mozik sem vállaltak be, Sly pedig szeret trilógiákban gondolkodni, így jött meg idén nyárra a harmadik rész, amit jobb is elfelejteni (itt szerződés is kötelezte egyébként, hogy el kell készülnie ezeknek a filmeknek). Nincs ezzel sem baj, csak nehezen érthető, milyen réteget akar kiszolgálni ezekkel a színész-rendező, mert láthatóan kritikailag sem erősek ezek a filmek, a második rész konkrétan annyit sem hozott bevételi oldalon, mint amennyi elment a forgatásra.
Azt sokan elfelejtik Stallone-nal kapcsolatban, hogy lubickol a vígjátékokban, hiszen egészen kiváló volt az Oscar című filmben, ami karrierje egyik legérdekesebb pontja, hiszen egy pillanatra kilépett a macsóságból, a fegyverrel történő igazságosztásból. A sors különös fintora, hogy amennyire jó volt a film, és amennyire csillagos ötös volt Sly játéka, pont akkorát bukott a film az Egyesült Államokban.
Most pedig a legfrissebb hír Stallone-nal kapcsolatban, hogy jön a Rambo ötödik része, ami az Utolsó vér alcímet kapta, így joggal hihetnénk, tényleg befejeződik az egykori vietnami veterán eposza. Na, erre jól rákontrázott Sly, és bedobta, ő folytatná a dolgot:
A Rocky esetében is azt gondoltam, a harmadik lesz az utolsó. Így nincs ötletem. Ha bejön a nézőknek, én folytatnám a Rambót, mert baromira élvezem.
Az nyilván kevésbé baj, hogy Stallone nem tud megöregedni, meg komoly kondija van most is, és a Rambo eddigi részei is tök jók voltak – csak az ilyesfajta lózungok pufogtatásai legalább olyan gagyivá válnak egy idő után, mint a késői Stallone-életmű. Amit jelenleg művel Sly, az egy halott formula, ami lehet, kiválóan működött 20-30 évvel ezelőtt, de manapság nem csak ettől jó egy akciófilm, sőt így válik B- vagy C-kategóriás rettenetté.
A Rambo: Utolsó vér előzetesét látva, inkább utóbbi érzés uralkodik el az emberen, mert hát kemény meccsnek ígérkezik a dolog, robbanni fog minden, Sly szétszed mindenkit, aki él és mozog, hogy igazságot szolgáltasson. Remélhetőleg némi történet is kikerekedik majd belőle, viszont azt sokan elfelejtik, John Rambo sztorija nem attól működik, hogy egyszemélyes hadseregként lemészárol mindent és mindenkit, ami az útjába kerül, hanem az olyan jelenetektől, amilyen az 1982-es első mozifilm csúcspontja volt, mikor Rambo összetörve, zokogva világít rá a felesleges háborúk áldozatainak szenvedésére. Ott van ő mint a gyilkológép, aki parancsra megtesz mindent Vietnamban, de a társadalom később megveti ezért, tetteivel pedig lélekben nem tud elszámolni többé.
Csak figyeljük, ahogy Rambo Vietnamról és az azt követő nihilről beszél, már ami a társadalomba való visszailleszkedését jelenti:
Nem az én háborúm volt, maguk hívtak engem, nem én akartam. Én megtettem mindent a győzelemért, de valaki nem akarta, hogy győzzünk. Aztán visszajövök a rendes világba, és látom azt a sok pondrót a repülőtéren: tüntetnek ellenem, leköpnek, csecsemőgyilkosnak meg mindenféle szemétládának neveznek. Milyen jogon vetnek meg minket, heh?! Kik ezek? Nem is ismernek, nem voltak ott velem! Honnan tudják, mi a francról ordibálnak? Számomra a civil élet egy nulla, itthon, itt semmi nincs. Odaát vadászgépet vezethettem, tankot vezethettem, millió dolláros technikát bíztak rám, itt még az autómosóba sem vesznek fel.
Nem kizárt, Sly is ekkor érezte meg először a hollywoodi gépezet valódi arcát, mert rövid idő alatt elkészült két nagyon másmilyen folytatása az Első vérnek, amik egyáltalán nem voltak olyan mély társadalomkritikai érzékkel megáldva, mint az első. A maga nemében összeszedett film lett a második rész, de ott már az egy mindenki ellen szemlélet érvényesült. A harmadik epizódra pedig picit szét is esett a kreativitás.
De az alábbi jelenet kétségtelenül Sylvester Stallone karrierjének egyik csúcspontja a színészi teljesítményt nézve, és pontosan az a pillanat, mikor le lehetett volna zárni a történetet:
A film egyébként egy 1972-es regény alapján készült, és a fentebbiek jól mutatják, mennyire érthetően tapintottak rá, milyen másodlagos, harmadlagos vonzatai is vannak az értelmetlen háborúknak. Kevés film reflektál ennyire jól erre a nehéz témára, mindezzel pedig közelebb kerülünk ahhoz a kérdéshez/kritikához is, hogy Stallone filmjei tényleg egyre rosszabbak-e az idő múlásával. Ezt látva, mindenképp. Hol vannak az ilyen pillanatok, ezek a mélységek, az akció köntösébe csomagolva? Pontosan ez a baj Sly jelenlegi munkásságával: nincs mélysége, csak az agyatlan golyózápor, béna egysorosak és a ’80-as, ’90-es évek bicepszfeszítései elevenednek meg újfent 2019-ben.
Valóban értékelendő, hogy Stallone karrierje ekkora ívet írt le az évek során, sok remek filmet felsorakoztatva, de az érvek egyre gyengébbek lesznek, minden katasztrofális akciófilm után – és ez ugyanúgy igaz Willisre, Nicolas Cage-re és talán Schwarzeneggerre is. Az, hogy Stallone-nál nem történt egy komolyabb felismerés a limitjeit illetően, mint mondjuk Clint Eastwoodnál (aki a kemény zsaru imidzsből kilépett, és sokkal érettebb, összetettebb karaktereket személyesített meg karrierje későbbi szakaszában), az vélhetően annak (is) köszönhető, hogy Sly nem akar vagy nem tud megöregedni.
Egy 72 éves ember, aki görcsösen bizonygatja, hogy még mindig létezik a szemléletmód, miszerint a macsóság mindenek felett áll, ezt pedig 2019-ben is alá lehet rendelni a forgatókönyvnek. Reménykedni lehet egy jóféle Rambo-filmben, de inkább egy Eastwood-féle feleszmélés férne rá Stallone-ra is.
Fotó: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis via Getty Images
Kiemelt kép: Andreas Rentz/Getty Images
