A férjemmel két gyerekünk van, tíz éve vagyunk, és most komoly problémánk adódott. Új munkahelyre ment fél éve, ahol a nála jóval fiatalabb kollégáival kétnaponta szórakozni járnak. Eleinte csak beültek munka után egy-két sörre, de most már ott tartunk, hogy az a pár sör egészen este tízig, olykor éjfélig is eltart hétköznap. A háztartásban és a gyerekek nevelésében minden rám hárul, alig bírom egyedül ellátni a családunkat, ő pedig meghallgatni sem hajlandó engem. Akárhányszor szóvá teszem, vagy megkérem, hogy segítsen a gyerekekkel vagy otthon, megrántja a vállát, és mintha a falnak beszélnék, nem foglalkozik ezekkel. Mivel nem akarok veszekedni minden nap, megcsinálom helyette, de belefáradtam, nem arra rendezkedtem be, hogy egyedül neveljem a gyerekeinket. Mit tegyek, hogy meghallgasson, hogy megváltozzon, tehetek-e bármit? Az biztos, hogy sokáig nem tudom folytatni ezt a házasságot így, ez számomra óriási teher.
Az olvasói levelet Olga küldte az igyjartam@24.hu email címre, a levelét természetesen álnéven tesszük közzé.
Hogyan lehetne megoldást találni?
A házasságban, a tartós párkapcsolatokban mindkét fél folyton változik, ezeket a változásokat sok esetben tetézik a krízisek, a gyász, a trauma, az életciklus- vagy a munkahelyváltás. Ezektől a változásoktól is van dinamika a kapcsolatokban, és ezért is vannak párkapcsolati gondok, amiken keresztül újra és újra rátalálhatunk egymásra. Csakhogy sokan elkeserednek attól, ha gondok adódnak, vagy ami a legrosszabb, azt remélik, hogy majd végre megváltozik a másik, és jó útra tér.
A másik személyiségét megváltoztatni nem lehet, sok nő hajlamos arra, hogy már eleve úgy kezdi a kapcsolatot, hogy majd a szerelemért megváltozik a férfi. Nem fog, a viselkedésén valamennyit képes lesz csiszolni az egymáshoz való alkalmazkodás miatt, de a személyisége marad, amilyen volt. Ha a férj mindig is olyan ember volt, hogy a problémákról nem beszélt, hanem inkább a bulizásba vagy bármi másba menekült, akkor ez sajnos várhatóan mindig így lesz. Lehetséges, hogy az új munkahelyén olyan helyzetben van, ami miatt szükségszerűnek érzi, hogy hetente többször is rendszeresen szórakozzon. Az is lehet, hogy valamiféle kapuzárási pánikhoz hasonló helyzetben van, és maga sem tudja, miért viselkedik úgy, mintha második kamaszkorát élné.
A szakításról való gondolkodás, mélázgatás nem jelent egyet a tényleges szakítási szándékkal. A párkapcsolati problémát egy kis időre félre kellene tenni a cél érdekében, és valahogyan onnan kezdeni a hétköznapokat, ahonnan a kapcsolat indult: közös beszélgetésekkel, amik nem a hétköznapi életről szólnak, hanem egymás érzéseiről, hogy miért szerettek egymásba, miért választották egymást társnak.
A társas magányban minden az egyik félre hárulhat, ahogyan olvasónk is írta, úgy érzi, neki kell mindent a hátán cipelni. Jogosan érzi, és tény, hogy a férj, apa szerepe nem merül ki ennyiben, azonban lehet, hogy a férfi krízishelyzetben van, amiről képtelen beszélni, és inkább elmenekül. Ez nem megoldás, és nem is tart a végtelenségig, a kölcsönös bizalom és szeretet segíthet ezt az időszakot hamarabb lezárni. A meghitt beszélgetések, a közös hobbi ápolása, új közös hobbi kialakítása, randizgatások, a kedvesség és figyelmesség pár hét alatt meghozhatja az eredményt, és a férfi talán magától dönt úgy, hogy inkább vesz részt a család életében, mint a kollégák életében.
Amennyiben úgy érzi az olvasónk, hogy mindent megtett és mégsem működik, a „próba” különélés segíthet észhez téríteni a férfit. A legtöbb férfi terápián elmondja, hogy nem szívesen hagyná el a családját, akkor se, ha beleszeretett egy fiatalabb nőbe, mert nem akarják, hogy más férfi nevelje a gyereküket, hogy más férfi üljön a kedvenc fotelükben. A különélés és a párterápia helyreteheti a házasságot, de segíthet a végső döntésben is, hogy együtt vagy külön folytassák.
A sorozatunk többi cikkét ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: Besenyei Violetta
