A mozgalom azt hirdeti, hogy lejárt az az idő, amíg elviseltük a szexuális zaklatást és nemi egyenlőtlenséget a munkahelyeken. Kiindulópontja a 2017-ben kibukott Weinstein-botrány, az idei Golden Globe-gálán ez volt a leghangsúlyosabb téma. A Time’s Up aktivistáinak célja, hogy beszéljünk a szexuális zaklatásról, és még többen merjenek előjönni a saját történetükkel. Abban bíznak, hogy így elérhetik az egyenlőtlen bánásmód visszaszorítását.
A mozgalom megalakulása óta rengeteg hollywoodi híresség viseli a Time’s up mozgalom kitűzőjét, például Emma Watson. Nicole Kidman, egy másik aktivista szerint most az a legfontosabb, hogy életben tartsák a diskurzust a szexuális zaklatásról és az egyenlőtlen bánásmódról, mert ez az egyetlen esély, hogy valaha változzon valami. A közösségi médiából viszont egyre inkább az köszön vissza, hogy az elhivatott feministákat leszámítva a legtöbb embernek már a könyökén jön ki ez a téma.
Két kommunikációs szakembert kérdeztünk arról, hogy szerintük mi a Time’s Up mozgalom jelentősége, illetve miért lett ekkora ügy a Weinstein-botrányból. Hermann Veronika, az ELTE kommunikációs tanszékének adjunktusa szerint a #metoo kampány a legfontosabb dolog, ami a polgárjogi mozgalmak óta esélyegyenlőség terén a nyugati világban történik.
Teljesen érthető, ha valaki úgy érzi, a csapból is ez folyik, ám a statisztikák még mindig égbekiáltó egyenlőtlenségeket mutatnak női és férfi munkavállalók, vagy akár általában női és férfi életmód-markerek között. A #metoo nemcsak a hollywoodi anomáliákra hívja fel a figyelmet, hanem úgy általában arra, mennyire szerves része a kultúránknak az egyenlőtlenség, az erőszak, ezekhez szorosan kapcsolódva pedig az elhallgatás, az áldozathibáztatás és a tabusítás.
Az, hogy ezt a mozgalmat világszerte ismert nők indították, csak a probléma láthatóságát segíti elő, népszerűbbé tudják tenni azt az ügyet, amely egyébként minden nő számára egyaránt fontos – vagy az kellene, hogy legyen. A Weinstein-ügy Hermann szerint hétköznapi nőket segített ahhoz, hogy ki merjék mondani, ami velük történt, szembe merjenek nézni a következményekkel, illetve tükröt tudjanak tartani a társadalomnak.
Mentes Endre, az ACG Reklámügynökség PR vezetője azzal kezdte, hogy a Time’s Up nem a szó klasszikus értelmében vett mozgalom, sokkal inkább egy generáció magára eszmélésével kapcsolatos kommunikációs eszköz:
A jelek szerint egy csillagórát élünk meg most, és ha tetszik, ha nem, tudomásul kell vennünk, hogy egy több évezred óta működő társadalmi modell a szemünk láttára dől meg vagy legalábbis kezd eresztékeiben recsegni-ropogni.
Mentes szerint az egész szexuális zaklatás és Time’s Up dolog mögött jóval több van, mint amit a pár hónap alatt lezajló #metoo hashtag őrületbe a legtöbben beleláttak.
Ha jobban belegondolunk, alig több mint 100 éve indultak el az első női polgárjogi mozgalmak, és az idealizált „hagyományos” nyugati családmodell is alig 50 éve kezdett el inogni. A keresztény alapon szerveződött nyugati társadalom, azaz a mindenkori hatalom az elmúlt 2000 évben csak és kizárólag a fajfenntartás szempontjából fontos vagyontárgynak tekintette a nőket, és a „klasszikus női szerepek” ebből a szempontból alakultak ki. Ennek csak látszólag mond ellent a késő középkor lovagi kultúrájának nőideálja, amikor egy hölgy nevét zászlajukra tűzve indultak csatába egyes férfiak, sőt a kultúrán végiggörögve ez a feudális szemlélet és nőeszmény csapódott le Hollywood filmjeiben is.
Szerinte érdemes végignézni a sztereotip női szerepek zömét az amerikai közönségfilmekben: minden erős hím oldalán ott piheg egy mélyen dekoltált, nagyon vonzó nőstény, akit vagy meg kell menteni vagy megharcolni a megszerzéséért. Nagyon ritka a kölcsönösségi dinamika, és ezt a szereposztást több mint 100 éve elfogadta a világ. Még azok is, akik kimondottan megszenvedték a hátrányát. Ebben a világban pedig nemcsak belefért, de el is várt követelmény volt, hogy a vásznon látott, szexuális vagyontárgynak beállított, gyakran publikusan is ebből az aspektusból kommunikáló „istennők” alkukat kössenek karrierjük érdekében a stúdiók alfa (béta, gamma) hímjeivel, akik hatalmuk és az évezredes szokásjog biztos tudatában ezt ki is használták.
A szakértő abban bízik, hogy ennek most egyszer és mindenkorra vége lesz, és olyan változások előtt állunk, amelyek nemcsak a munkahelyi viselkedést, hanem az egész férfi-női szerepkört átírhatják. Szerinte az is fontos részlet, hogy a Time’s Upnak egy mezőgazdaságban dolgozó nőkből álló szervezet támogatása adta meg az első lökést. Ezáltal lett teljesen nyilvánvaló, hogy nem egy iparág problémájáról beszélünk, csak egy filmsztár jobban szem előtt van, mint egy tanító(nő) vagy egy idénymunkás.
Arra a kérdésre, hogy kommunikáció és reklám szempontjából mennyire ügyes és jól szervezett, vagy épp túlzottan nyomulós és idegesítő a kampány, Mentes ezt válaszolta:
Szükség van rá, hogy erről most beszéljünk. Lehet, hogy a Time’s up mozgalom nyomulós, de akinek a könyökén jön ki a téma, az sem véletlen, és az illető hozzáállásáról tanúskodik. A #meetoo és a Time’s up nagyon fontos és korszakos jelentőségű dolgokért emeli fel a szavát, és remélem, hogy azok a hatalmi pozícióból indított szexuális jellegű támadások, amelyek ellen felszólalnak, eltűnnek majd.
Hermann hasonlóan gondolja, sokaknak azért lehet unalmas a téma, mert meglehetősen kényelmetlen kérdéseket feszeget. Kellemetlen szembesülni azzal a ténnyel, hogy gyakorlatilag nincs nő, akit ne ért volna valamilyen inzultus, mindenki el tud mesélni legalább egy, de inkább több #metoo sztorit.
A Time’s up kérdése messzire visz: egészen odáig, hogy mindent újradefiniáljunk, amit a szüleinktől, nagyszüleinktől tanultunk, átvettünk és nemekhez bármi köze van. Az elmúlt ötven esztendőben több minden változott a nemi szerepekben, mint az azt megelőző 2000 évben összesen, mégsem eleget. Most ott tartunk, hogy semmi sem lehetetlen, elképzelhető, hogy néhány év leforgása alatt az előző 50 év változásainak sokszorosát érhetjük el. Hermann azt gondolja, hogy kétféle válasz, illetve reakció lehetséges a Time’s up által feltett kérdésekre,
az egyik a kérdésben is említett szerepmodellek újragondolása, az erőszak és a kiszolgáltatottság fogalmának újragondolása.
A másik nyilván a hárító politika, amit sokan alkalmaznak, akik azzal védekeznek, hogy az egész történet „fel van fújva”, és mindenki erőszakot lát ott is, ahol nincs.
Azt is át kell gondolni, hogy mit tekintünk erőszaknak, mert bár értelemszerűen egy beszólás nem azonos súllyal bír, mint mondjuk egy konkrét zaklatás vagy nemi erőszak, az áldozatban a verbális bántalmazás is hasonló tüneteket válthat ki: szorongást, önhibáztatást, szégyent. Ahhoz, hogy egészségesebb társadalomban éljünk, ezekkel mind szembe kell nézni.
Hermann úgy gondolja, hogy mivel Magyarország egyébként is minden, társadalmi nemekkel kapcsolatos statisztikában a lista végén kullog az EU-ban, kérdésekre a válasz egyre inkább, és egyre gyakrabban az agresszió, amit a hivatalos kommunikáció is erősít. Amíg ebben nem lesz szemléletváltás, valószínűleg másban sem.
Mentes jóval pozitívabban látja a helyzetet, szerinte van remény a változásra, bár a lecke fel van adva:
A XXI. század emberének alapjaitól kell átgondolni a párkapcsolatokhoz, a szexualitáshoz fűződő viszonyát. Nincs olyan, hogy birtoklunk valakit. Nincs olyan, hogy elfogadjuk, hogy a tulajdona vagyunk valakinek. Két ember viszonya – nemcsak az érzelmi, hanem a munkakapcsolata is – kölcsönös beleegyezésen alapuló partnerség lehet csak, ezt kell megtanulnunk, örökre.
Ehhez viszont elég az egyén szintjén elindítani a változást, nem kell várnunk a hivatalos kommunikáció megreformálására – valószínűleg hiába is várnánk rá. Az egész Hollywoodot felbolygató botrányt egyetlen ember indította el, akihez aztán sokan csatlakoztak. A változás visszavonhatatlanul elkezdődött, de tennünk kell érte, hogy ne maradjon félbe, és ne csak száz év múlva látsszon meg az eredménye.
Kiemelt kép: Getty Images/Axelle/Bauer-Griffin
