Hogy egy kávéfesztivál után két nappal miért jutnak eszembe olyan receptek, hogy rapid zserbó pohárban vagy instant mákos guba, nos, ezt is elmesélem, de egyelőre ott tartunk, hogy a Corinthia Hotel felé lépkedek és azt dúdolgatom:
egy kávé legyen olcsó, egy kávé legyen finom.
Az emlékek sokkal később rohannak meg, amikor Tóth Sándorral beszélgetek, és sokáig azt hiszem, a kávéról. Addig azonban sok fekete folyik le a Dunán. Belépünk a patinás hotelbe, leadjuk a kabátokat, megkapjuk a karszalagokat, és megkezdődik számunkra a hetedik alkalommal megrendezett KávéBár Bazár. A kávé- és bárvilág legnagyobb hazai eseménye nemcsak kiállítás, hanem országos barista, koktél- és flair bajnokság is. Szakmai előadások, kóstolók és bemutatók, két napon keresztül.
Könnyű lenne úgy tenni, mintha értenék bármelyikhez, de nem így van, és nem is teszek így. Mégsem érzem úgy, hogy kár belém az az áztatásos eljárással készült kávé, aminek olyan színe van, mint a legnemesebb brandynek, a vajkaramella ízét pedig még én is felfedezem benne. Hatalmas, csillogó gépek, őrlők, elkapott félmondatok számomra ismeretlen technológiákról. Az újabb kávé előtt azon morfondírozom, mit tudok a kávéról.
Semmit. De élményeim vannak róla, és mindig hittem, hogy a kávézás nem azt jelenti, reggel bedobok egy hosszúkávét bögréből és rohanok a dolgomra. De azt sem, amit félműveltek vésnek kőbe, és ki tudja, miért gondolják, hogy a kávéba se cukor, se tej nem való. Ez a sejtésem később beigazolódik, az ún. olasz iskola, azaz a sötét pörkölésű testes kávéinak kifejezetten jót tesz, ha felhúzzuk őket tejjel, hiszen ezek a robusztus, testes kávék nem arra valók, hogy gyümölcsös illatokat és tomboló ízeket keressünk bennünk, ahogy egy többéves vörösbort sem azért nyitunk ki, hogy a frissen kaszált széna és a halványan derengő erdei szamóca illatáról merengjünk.
A kávézásról először a lusta nyugodtság jut eszembe, ez a horvátországi nyaralások miatt. A reggeli séták az öbölben, amikor még csend van, a zsibongás előtti pillanatok. A kávézók még zárva vannak, a nyitott ajtókon keresztül látni, ahogy sürögnek és készülnek a napra. Másnap-harmadnap már megszokják az ott ténfergő mádzsár lányt, és szó nélkül hozzák az eszpresszómat. És én ülök, nézem a tengert, érzem a sós szelet és kávézom. Eszembe jutnak még a szabadkai kávézások, a füst, a hangos férfibeszéd, a széles gesztusok. Zsivaj, erős kávé illata a levegőben. Együtt lenni másokkal, beszélgetni, társaságban lenni, számomra ezt is jelenti a kávézást.
Egy limitált szériás gyümölcsös ízvilágú, könnyed, mégis karakteres kapszulás eszpresszó után visz tovább az utunk kávéországban. Nem én lennék, ha nem tenném fel azt a kérdést, mit lehet enni a kávéhoz? Az ötórai teához adja magát a keksz és a sütemény. Na, de kávéhoz? Ó, igen, nézünk egymásra, miközben szétolvad a számban a ChocoCard manufaktúra pralinéja. Madagaszkári vadbors. Esetleg néhány szem aszalt meggy étcsokoládé burokban. A fehércsokis kandírozott citromhéj drazséból már csak azért kapok be néhány szemet, mert őrülten finom, kávé nélkül is, igen, egyenek pralinét, bonbont és drazsékat a kávéhoz, kiváló döntés!
A Mayer szörp standjánál megállunk szörpöt kóstolni. Nem csak feketelevessel él az ember. Míg sorban állunk, rámeredek az üvegek cimkéire, nem, én nem kérek szörpöt, de a kesudió szirupot megkóstolhatnánk? Meg. Cikáznak a gondolataim, fél perccel később már kész recepteket sorolunk egymásnak. Forró ital mákszirupból, mit szólsz, kérdezi? Három decis bögrébe négy centiliter mákszirup, felöntjük forró tejjel, hozzá egy kis méz. Úristen! Ugyanez dióval? Instant diós guba? A karikára vágott kiflit leöntjük forró cukros tejjel, megvárjuk, míg lecsöpög, bögrébe tesszük, rácsorgatjuk a diószirupot, aztán a mézet! Rapid zserbó, írom három nappal később két felkiáltójellel a Messengeren. Diós piskóta összekockázva, elkeverjük egy evőkanál baracklekvárral, rácsorgatjuk a diószirupot, végül az olvasztott étcsokit.
Kezdem úgy érezni, mintha részeg lennék. Kávésokk. Nem baj, Moak nélkül nem megyünk haza. Ezt nem mi mondjuk, nekünk mondják és igazuk van. Most kezdem ezt az egészet érteni. Úgy értem, még mindig nem az aromákat, a jegyeket meg, hogy mi jelentősége van a pörkölésnek, azt is csak azért tudom, mi az a fair trade kávé, mert sokat olvasok. Ez tényleg egy külön világ, sokkal, de sokkal több annál, hogy van-e rajta és mennyi a crema, és attól, hogy gőzzel vagy gőz nélkül? Hirtelen elszégyellem magam a tudatlanságomért. Ettől meg rögtön bűntudatom támad, mert eszembe jut a szeretett Bialetti Brikka kávéfőzőm.
De nem kell szégyellnem magam. Hiszen mindenkinek megvan a saját története, mindenki éli a saját kávé-evolúcióját, magyarázza Tóth Sándor, a szekszárdi Kávé Háza tulajdonosa.
Nekünk nem megmondónak kell lennünk, nem minősítenünk kell a fogyasztót, hiszen ő elégedett azzal a kávéval, amit jelenleg fogyaszt. A mi feladatunk az, hogy kapukat nyissunk meg. A nyitottságot mindenkiben meg lehet találni.
A jó és a rossz határait máshol kell keresnünk – magyarázza Sándor – képzeld csak el, mindenkinek van egy saját íz- és aromamúzeuma. Rengeteg emlékünk van, amit egy-egy ízhez, illathoz tárolunk. Rengeteg élményünk van ízekről, illatokról. A kávéról is. Szakmailag azonosítható, hogy milyen egy jó kávé, de egy csésze kávé legalább ennyire emóciók összessége is: egy olyan kávé is tud élményt adni és jó lenni, ami szakmailag kifogásolható. Ezért nagyon fontos, hogy ezt mindenki tartsa tiszteletben és ne fogalmazzanak meg elvárásokat, hisz minden embernek más az ízmúzeuma.
Ez a gondolat tetszik. Én sem szeretem, ha megmondják nekem, mit kell éreznem, mit kell látnom, hallanom. Végre valaki úgy kezel, mint egy tudatos felnőtt embert!
Sanyi megerősít abban, jól látom, valóban „kávéforradalom” zajlik. Nem csak itthon, az egész világban, és ez részben annak köszönhető, hogy Ázsia elkezdett kávézni. Ez, és az ezzel járó úgynevezett áldozati készség generált egy hatalmas fejlődést, mind technológiailag, mind minőségben. A nagyjából másfél évtizede tartó fejlődésben nagy része volt az online kommunikációnak, a rögtön elérhető információknak és szakmai anyagoknak is.
Itthon is megfigyelhető a fejlődés, pedig a magyar piacon jelen van egy sajátos kettősség. Míg háztartási vonalon a német irányvonal erős – fajtaválasztásban, pörkölési stílusban – addig éttermi, kávéházi szinten az olasz iskola a domináns. Ebbe épül bele folyamatosan az újhullámos irányzat, ami a különleges, speciális alapanyagra, alternatív feldolgozási eljárásokra helyezi a hangsúlyt. Az újhullámosok a kalandot keresik, a járatlan utat
– nevet Sanyi.
Hogy miből kell kiszakadni? A magyar emberek jó része még mindig itthon kávézik, nem terjedt el nálunk a kávéházba járás szokása. Vagyis igen, de érdekes módon nálunk a negyven alattiak kezdtek el kávéházakban fogyasztani, eljárni oda, míg például Ausztriában inkább az idős korosztály, a nyugdíjasok teszik ugyanezt. Aztán hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy ez az alapanyag nem más, mint egy gyümölcs. Az időjárási viszonyok, a napfény, a megfelelő talaj ugyanolyan fontos, mint a szőlőnél, hiszen rossz szőlőből nem lesz jó bor. De itthon hajlamosak vagyunk úgy kezelni az alapanyagot és a készterméket is, hogy a kávé. Így, gyűjtőfogalomként.
Pedig más a funkciója, más a küldetése egy olyan kávénak, amit egy félórás megbeszélésen fogyasztunk el, és megint más annak, amit egy lusta vasárnap délután egy kávéházban kortyolunk, mert hírét vettük, hogy olyan alapanyag érkezett, amiből úgy tombol ki az áfonya íze, hogy beleremeg a térdünk is.
Végül megkínál minket a Mama Africa kávéval, és meg is mutatja, milyen lesz, hiszen, mint mondta, nagyon fontos a vendégek verbális felkészítése is az élményre. Tényleg ilyen, megmutatom én is:
