Keleti Györgyit megbüntetik! – harsogta az egyik napilap címlapja tegnap. Vasárnap milyen erre ébredni?
Hogy is gondolhattam volna, hogy vége lesz egyszer? Az ominózus napilap cikke, amelyben megjelent a hír, egyébként tele van hibákkal. Az újságíró, ha már engem nem kérdezett meg, legalább annyit tehetett volna, hogy az interneten utána néz a dátumoknak, helyszíneknek, vagy legalább email-ben segítséget kér az édesapámtól. Gyakorlatilag ez egy összefoglaló az elmúlt közel hat évemről, azaz szinte semmiről nem szól az írás. Bár a szerző nem vállalta fel a nevét, tudom, ki ő. Az olasz ügyvédemet levélben és telefonon is megkértem, ennek a hölgynek ezentúl semmilyen információt nem adhat. Az utolsó szálat is elvágtam előtte, hiszen amennyire tudom, vele már kevesen állnak szóba. Sőt, képzelje el, azt mesélik, kénytelen volt megtanulni szájról olvasni. És amíg mások interjúznak ismert emberekkel, ott sündörög, és próbál elcsípni valamit, amiből cikket írhat. Mindenesetre ezúton üzenem neki, az olasz börtön, amit rendszeresen a földi pokolként fest le, egy jó börtön! Az uniós előírásoknak teljesen megfelel.
Van összehasonlítási alap?
Nincs. Csak a németországi előzeteshez képest tudok véleményt mondani. Ami tény: négy kilót híztam ott, és még véletlenül sem olyan, mint amilyennek ő fordította le, feltehetően olasz forrásokból. Egyébként meg nem bujkálok, ha már itt tartunk, ugyanolyan életet élek, mint bárki más. Egy héttel a kiszabadulásom után már a Nagy duett stúdiójában voltam. Ott is bárki láthatott. Azért, mert nem járok nyilvános partikra, vagy celeb-rendezvényekre, még ugyanúgy élek, mint mások. A Story-gálán is csak negyven percet maradtunk. Rossz érzésem volt, ami ott az ingyen svédasztal körül fogadott. Úgy mentek rá, mint akik az életükért ennének. Szégyelltem magam mások helyett is.
Egy vérzőszájú újságíró személyes bosszúja lenne, hogy néhány éve a feje tetejére állt az élete?
Nem kizárólag egy ember műve, de tény, van egy lap, amely mindent megtesz, hogy nehogy jól érezzem magam a bőrömben. Megkockáztatom: politikai okai is lehetnek ennek. A Keleti név hallatán engem szinte azonnal társítanak édesapámmal, vagy az MSZP-vel. Mindezt úgy, hogy talán még soha, senki nem is kérdezett meg arról, én mit gondolok a politikáról, kikkel szimpatizálok. A napokban azonban történt egy eset, ami kísértetiesen hasonlít az enyémhez. VV Zsuzsi megvert egy újságírónőt. Tény, Zsuzsi egy vehemens lány. A megvert újságírónő pedig talán a legártatlanabb, aki annál a lapnál dolgozik. Nem is értem, mit keres ott!? Mindenesetre a botrány kirobbanása óta Zsuzsi alaposan kap a sajtóban, pláne az érintett napilap háza tájáról.
Azért egy éve mindent megpróbált, hogy ne találják meg az újságírók…
Miután édesapám hazahozott – és nem kiszabadított – az olaszországi börtönből, szinte azonnal jött a döntés. És azt kell mondjam, nagyon jól sikerült. Egy éve maximum negyven ember tudja a telefonszámomat, nincs köztük újságíró, vagy híresség. Csak rokonok, igaz barátok. Az elmúlt egy évben nem is kaptam olyan hívást, amire nem számítottam volna. Azaz a számom a jelek szerint senkitől nem ment ki. A miniszterelnök számát is hamarabb kideríthetik, mint az enyémet, igaz, ez sem nyugtat meg. Már van egy pótszám, lehet, hogy rövidesen ismét cserélek.
Ezt leszámítva milyen időszakon van túl?
Az elmúlt öt-hat év maga volt a pokol! Nem tagadhatom. És nem könnyű megszabadulni ezeknek a élményeknek az emlékétől sem. Illatok, szagok, hangok társulnak hozzájuk, és a mai napig kísértenek. Hallom, látom, érzem őket akaratlanul is. Gyakorlatilag naponta vertek egy-egy apró szöget a koporsómba. A rossz dolgok ráadásul mélyebb nyomot hagynak az emberben, ezt figyeltem meg. Tudom, sokan nem értenek majd egyet velem, de most nagyon örülök, hogy egyelőre nem született gyermekem. Az elmúlt pár év őt, őket is alaposan megviselte volna. Így megkíméltem őket ettől. Kétszer voltam házas, lehettek volna gyermekeim. Ők azonban már csak akkor jöhetnek majd világra, ha minden olyan tehertől megszabadulok, amelyet az életem során a nyakamba vettem.
Mi mindent cipel?
A legfontosabb, ami tíz éven át a rabjává tett: a gyógyszerfüggőség. Tucatszám kapkodtam be naponta a bogyókat, csak azért, hogy átvészeljem az adott napot. A börtön nélkül ettől nem szabadulhattam volna meg. Ez talán az életemet mentette meg! A másik, talán ettől is nagyobb teher mindaz, ami eddig velem történt, és nem csak az elmúlt években. Sokáig ellenkeztem, de egy ember segített dönteni. Talán azt is mondhatnám, helyettem döntött. A párom előtt nincsenek titkaim. Tisztában van vele, címlapok újabb tucatjai szólhatnak majd az életemről, az ügyemről, és olyan lányokról, akik hasonló módon külföldön keresték a boldogulást. Ha nincs a párom, akkor minden másképp alakul, de végül igent mondtam az életrajzi könyvemre. Azt kell mondjam, olyan lesz ez számomra, mint egy feloldozás. Így talán az emberek tekintetében nem a kérdéseket, kételyeket látom majd, hanem azt, tudják, ki lehetek és milyen.
És mi mindennel foglalkozik mostanában?
A könyvemmel elsősorban. Sőt, már egy második kötet is motoszkál a fejemben. Ugyanakkor kaptam egy rádiós állásajánlatot is. Műsort még nem vezettem korábban, de mint minden kihívás, ez is érdekel. Háziasszonyként pedig sosem unatkozom, de ezzel nem is panaszkodni szeretnék.
