Olyan, mint egy folyton szolgálatban lévő keresztes vitéz. Kardja pengeéles, mintha attól tartana, hogy éberségét kihasználva valaki túljár az eszén, és orvul ledöfi. Ha a csalfaság (értsd: játszma, hazugság) bármely apró jelét is tapasztalja, nem ismer kegyelmet. Szúr, döf, vág. Végül is, orvos. A lélek sebésze.
Fotó: Neményi Márton
Fontos neki a hit, mert beszélgetésünk alatt többször is ezt kéri számon rajtam, a világon. Hit nélkül az egész szart se ér. Mármint, az élet? A munka? Ez a cikk? Semmi.
Kétségkívül karizmatikus figura. Van benne némi raszputyini, a dühkitöréseiben, a delejező képességében. És a szerethetőségében is. Nem könnyű egy interjúlannyal, aki már azt is a magánéletébe való durva beavatkozásnak tekinti, amikor megkérdem, mi a kutyái neve. Nehéz ember, de Csernust ezért szeretjük.
Azt mondja, sűrű éve volt. Sűrű, és jó. Állandóan úton volt. A karácsony? Otthon, a családdal. “Olyankor elfelejtem, hogy orvos vagyok. Otthon nem jönnek oda az emberek, hogy oldjam meg a problémájukat.” Halkan beszél, minden szavára koncentrálni kell, hogy értsem.
Már nem lakik a városban. Vidékre költözött, ahol nem botlik folyton a saját frusztrációjukba, félelmeikbe gabalyodott, reszkető városlakókba. Tegnap például a mezőn sétált a kutyákkal.
Keserűség nincs benne. Düh sem. Akkor mi van? “Az alkotás öröme” – mondja mosolyogva.
Fotó: Neményi Márton
Csernus mostanában szereti a közhelyeket. Sőt mintha tudatosan használná őket, mert így talán jobban megérti a világ, mit is akar. Régi-új könyve, a Drogma (Az első kiadás 8 éve jelent meg. Ez a mostani a kibővített verzió.) előszavában maga a könyv szerkesztője sem tagadja, sokan közhelyesnek fogják tartani a művet. Pedig soha nem írt ennél fontosabb és aktuálisabb témáról. A drogról. Gyógyulásokról, bukásokról, harcokról. Azokról, akiket szeret, és azokról, akik előtt titkolja, hogy szereti őket.
Hogy vannak-e barátai? Igen, vannak. Újak is? Azok is. Szakított-e már meg barátságot? Igen. Fájt? Fáj-e megszabadulni attól, ahol már nincs semmi – kérdez vissza. Hisz-e a sorsszerű találkozásokban? Igen is, meg nem is. És a biliárdgolyókról kezd beszélni, melyek az asztalon véletlenül összekoccannak, majd újra elválnak.
Ahogy hallgatom, eszembe jut, hogy az ország is megérdemelne időnként egy Csernust. A kegyetlenül őszintét, a hazugságot gyűlölőt, a hitet és a lobogást számonkérőt. Benne azonban, mint mondja nincsenek politikusi ambíciók.
Fotó: Neményi Márton
Annál fontosabbak számára azok a győri ETO-ban focizó fiatalok, akikhez immár nyolc éve jár péntekenként rendhagyó osztályfőnöki órát tartani. ”A tizenöt évesekkel még lehet valamit kezdeni” – mondja, majd elmeséli, hogy a csapat egyik tagjának most halt meg az édesapja, és segített a fiúnak feldolgozni a feldolgozhatatlannak tűnőt.
Hirtelen elhallgat. Végeztünk.
Sűrű, jó év volt a mostani. És ez valóban látszik rajta.
Boldog karácsonyt, dr. Csernus!
