Akkor és később is azt mondtam, hogy képes voltam teljes mértékben legyőzni a félelmemet. Ez hazugság volt. De hülye lettem volna a riválisaim kezére játszani azzal, hogy elismerem a gyengeségem. Monzában azonban valósággal megbénított a félelem
– írta a mellbevágóan őszinte önéletrajzi könyvében Niki Lauda arról, milyen érzések motoszkáltak a fejében, amikor 1976 szeptemberében, hat héttel a kis híján végzetes nürburgringi balesete után az Olasz Nagydíjon újra autóba ült.
Bárki más valószínűleg egy sötét szobában nyalogatta volna a sebeit, Lauda azonban tudta, mennie kell.
„Testileg és lelkileg is ez volt a legjobb döntés számomra. Beleőrültem volna, ha az ágyban kell feküdnöm, és azon merengenem, mi történt a Nürburgringen”.
Így aztán a többiekkel együtt ő is felsorakozott a monzai rajtrácson a Ferrarival, amelyet negyediknek hozott be. A verseny után az arcán és fején lévő, még be nem gyógyult égési sebek teljesen összevérezték a tűzálló maszkját, és amikor megpróbálta levenni, beleragadt a sebeket borító kötésekbe. Egy megoldás maradt: egy hirtelen, de annál fájdalmasabb mozdulattal egyben lerántani az egészet.
Jegyezzük meg annak a négy a pilótának a nevét, aki kihúzták az autóból: Arturo Merzario, Brett Lunger, Guy Edwards és Harald Ertl sietett Lauda segítségére, ha ők nincsenek, akkor a világbajnok bennég a Ferrariban.
Ha nincs a nürburgringi baleset, Lauda megvédhette volna a világbajnoki címét, de a hihetetlen visszatérésének hála az utolsó versenyt úgy kezdhette meg, hogy hárompontos előnye volt a McLaren brit pilótája, James Hunt előtt.
Az idényzáró Japán Nagydíjat azonban szakadó esőben rendezték, Lauda pedig ezt túl veszélyesnek tartotta, így két kör után feladta a versenyt, ezzel a harmadikként célba érő Hunt ölébe hullott a világbajnoki cím. Lauda később elismerte, hiba volt feladni a versenyt, de eluralkodott rajta a pánik, ami a balesetére vezethető vissza.
A Lauda-Hunt rivalizálás globális népszerűséget hozott a Forma-1-nek, kettőjük párharcáról film is készült Hajsza a győzelemért címmel, amely némiképp csalóka képet adott Lauda személyiségéről.
A film úgy mutatja be az osztrákot, mint egy érzelemmentes gépet, aki tökéletes ellentéte volt nagy ellenfelének, az élvhajhász, a nőket és az életet nagykanállal habzsoló Huntnak.
„Ma megnyerem a világbajnokságot” – mondta a rá jellemző, erős német akcentussal előadott angolsággal.
Barátok voltak és bizonyos szempontból mindketten lázadók, mivel mindketten gazdag családból származtak, és szembementek a szülői akarattal, hogy azt válasszák, ami a szenvedélyükké vált, az autóversenyzést.
Hunt 1976-os sikere után a következő szezonban Lauda visszaült a trónra, a 17 versenyből hármat nyert meg és további hétszer végzett dobogón, és 17 pontot vert a második Jody Scheckterre
Az osztrák 1974-ben érkezett korábbi csapattársa, Clay Regazzoni ajánlására a Ferrarihoz, olyan időszakban, amikor a csapatnál pocsék volt a hangulat, 1973-ban ugyanis a konstruktőrök között mindössze hatodik lett a Ferrari szerény 12 ponttal. Lauda első ferraris évében negyedik lett a pontversenyben, a csapat pedig második, hogy aztán a következő három idényben a maranellóiak hátát nézze a mezőny.
Hogy 1977-ben mégis lelépett, az leginkább annak köszönhető, hogy megromlott a viszonya Enzo Ferrari tulajdonossal. Ferrari a hozzáállása miatt csodálta Laudát, aki már-már kínosan lelkiismeretes volt, ha a saját felkészüléséről és az autóval kapcsolatos előkészületekről volt szó. Az viszont már kevésbé tetszett a tulajnak, hogy Laudát a tárgyalóasztalnál sem hagyta el kérlelhetetlen profizmusa, és a háta mögött csak úgy hívta, a zsidó.
Ferrari ahhoz szokott hozzá, hogy a pilótái hálásak, hogy élvezhetik azt a kiváltságot, hogy az autóit vezethetik, Lauda esetében viszont inkább az istálló lehetett hálás azért, hogy a világbajnoki címek révén sikerült visszaállítania a renoméját.
„Csak egy kis nyugalmat szerettem volna és érezni a bizalmat, hogy velem képzelik el a folytatást” – mondta arra reagálva, hogy a Ferrari Carlos Reutemann hozta helyettesének a balesete után, neki pedig csapatmenedzseri posztot ajánlottak fel, mivel Ferrari ugyanúgy nem bízott abban, hogy visszatér, mint akkori felesége, Marlene.
Végül aztán megtarthatta az ülését, hogy világbajnokként távozzon a Brabhamhez, amelynek akkor az F1 későbbi mindenható ura, Bernie Ecclestone volt az ura.
A Brabham hiába volt a mezőny egyik legszebb autója, az Alfa Romeo motorral nem volt versenyképes, az első szezonban elért negyedik hely még vállalható volt, a második idényben azonban mindössze négy pontot szerzett Lauda, ezek után nem csoda, hogy az utolsó előtti futamon, a Kanadai Nagydíjon már el sem indult, mivel megunta az eredmény nélküli körözést a pályákon.
A száguldást és a folyamatos adrenalin-túltengést azonban csak két évre tudta otthagyni, aztán a McLaren főnöke, Ron Denis megkísértette egy 3 millió dolláros ajánlattal, amely akkor magasan a legjobb fizetés volt a mezőnyben.
A frappáns válasz nem maradt el, Lauda már a visszatérése utáni harmadik versenyén a dobogó tetején állt, de az igazi nagy dobás 1984-ben következett. Bár Lauda kettővel kevesebb versenyt nyert, mint csapattársa, Alain Prost, de a negyedik helynél egyszer sem végzett hátrébb, míg a franciának egy hetedik hely is becsúszott.
A vége az lett, hogy minden idők legkisebb különbségével, fél ponttal Lauda nyerte a vébét, a fél pont magyarázta, hogy a Monacói Nagydíjat az időjárás miatt idő előtt leintették, és a pontokat felezték, így kapott a győztes Prost 9 helyett 4,5-et.
A következő év szenvedős volt, mindössze három versenyen ért célba, utolsó győzelmét a hollandiai Zandvoortban aratta, azon a pályán, amelyről néhány napja derült ki, hogy 2020-tól visszakerül a versenynaptárba. A dobogó így nézett ki: Lauda, Prost, Ayrton Senna, ők hárman összesen 10 vébét nyertek.
Lauda a szezon végén, 36 évesen visszavonult, de a sportágtól nem tudott elszakadni, dolgozott a Ferrarinál, a Jaguarnál, volt a német RTL Forma-1-szakértője, utolsó csapatánál, a Mercedesnél pedig nemcsak részvényes volt, hanem az igazgatótanács tagja is, hatalmas szerepe volt abban, hogy 2012-ben Michael Schumacher helyére Lewis Hamiltont igazolja le az istálló.
Hogy miben rejlett Lauda nagysága? Richard Williams, a Guardian szakírója amondó, talán nem volt akkora zseni, mint Senna vagy Juan Manuel Fangio, de a képességeiről mindent elmond, hogy a középszerű BRM után a Ferrarinál két év alatt világbajnok lett és három vb-címével kiemelkedett az akkori legjobbak közül.
Abban az időszakban, amikor a Forma-1-es életérzést leginkább a hosszú hajú, jóképű, a nők bálványának számító Hunt jelenítette meg, Lauda igazi különc volt. Visszahúzódó jelleme és kiálló fogai miatt nagyon elütött a filmsztárokként kezelt versenyzőtársaktól, ráadásul azzal, hogy a balesete után nem vállalt be a szépészeti műtéteket, még inkább kilógott a sorból.
„A legbátrabb ember volt, akivel valaha találkoztam, nem csak azért, mert világbajnok tudott lenni az őrült 70-es években, és mert övé a sporttörténelem legnagyobb visszatérése, hanem azért is, ahogyan az emberekkel bánt. Mindig őszinte, egyenes és nyílt volt. Mindig az arcodba mondta az igazságot, függetlenül attól, hogy ez mennyire volt kényelmetlen. Abszolút szerény volt, mellé pedig hihetetlenül vicces. Rengeteget tanultam tőle és végtelenül csodáltam. Tudom, mennyire szerettél repülni, versenyezz békében az égben halhatatlan bajnok, hiányozni fogsz” – búcsúzott Laudától Daniel Bruhl, aki a fent már említett Hajsza a győzelemért című filmben megformálta a legendát.
Kiemelt kép: DB / dpa / AFP
