Kezdjük a legfontosabbal: sokkal több olyan meccsre lenne szüksége a magyar futballnak, mint amilyeneket az Újpest játszott a Sevilla (0-4, 1-3) ellen. Kár, hogy a kör ördögi, és éppen azért nem játszik több hasonló párharcot magyar csapat, mert idehaza még mutatóba’ sincs hasonló tempó, technikai tudás, fizikai erőkifejtés.
Nem érezzük, hova kell eljutni, hogy merre van a léc, aminek neki kell futni. Tapicskolunk a langymeleg mocsárban (oké, kicsit sáros, kicsit büdös, de amúgy kényelmes, otthonos, ismerjük: a miénk), miközben alig néhány évente kell csak szembesüljünk azzal, hogy amit mi itthon futballnak próbálunk beállítani, az valójában egy külön sportág. Magyarfoci, enbéegy.
Nebojsa Vignjevics, az Újpest edzője kíméletlen őszinteséggel fogalmazta meg a meccs után: játékosainak rá kell végre ébrednie, buborékban élnek. Le kell számolniuk az ábránddal, hogy ők ugyanolyan focisták és ugyanazt a focit játsszák, amit a Sevilla. Ugyan – közük sincsen hozzá. Viszont mivel nem is találkoznak erre hasonlító felfogással az NB I-ben, lényegében nincs, ami szembesítse őket azzal, hogy álomvilágban lötyögnek. Pénz van, a körítés kielégítő, a sajtó megjelenik, kérdez, a pontok gyűlnek, a végén érmeket osztanak, folyik a pezsgő, indul a buli.
Szeretjük eljátszani, hogy vagyunk valakik, szeretjük abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy a kupáink, a meccseink saját jogukon fontosak. Hogy a lötyögéshez viszonyított másik lötyögés győzelme: valós siker. Ezt kell fölszámolni, ezt kell kiirtani, ha azt akarjuk, ne csak magyarfutball, de magyar futball is legyen a jövőben.
Ezért volna elképesztően fontos, hogy a megfelelő tanulságokat vigyük haza magunkkal ebből a meccsből. Lehet örülni annak, hogy az Újpest kulturált, helyenként kifejezetten bátor és szellemes focit játszott (a maga szintjén), persze – a baj csak az, hogy ezzel újabb támasztékot adunk a fentebb lefestett delejező álomvilágnak. Nem is voltunk olyan rosszak, na, látod, megy ez. 1-7 ugyan a vége, de voltak passzaink. Kétségbeesetten keressük a kapaszkodókat, és mint minden hajótörött, mi is tutajnak nézzük az összes apró, csenevész, vízen hánykolódó faágat. Legalább nem álltunk be buszozni.
A magyar futball permanens önhülyítésének lényege, hogy nincsen tisztában az arányokkal. Hogy mindent, mindig relativizál. Hogy a számegyenesnek csak végei vannak, fekete és fehér, igen és nem. Árnyalt vélemény, reális helyzetértékelés sehol. Pedig pont arra volna leginkább szükség az előrelépéshez.
Mivel egy hete már megírtuk, milyen játékelemekben és pontosan hogyan maradt alul az Újpest látványosan a Sevilla ellen, egyúttal pedig megpróbáltunk arra is rávilágítani, mik a magyar futball lemaradásának tünetei a nemzetközi porondon, a visszavágón inkább egyes játékosokra koncentráltunk.
Az Újpest kulcsjátékosai
Három játékos vonta magára a figyelmet a meccset megelőzően, így a Szusza Ferenc Stadion lelátóján ülve elsősorban őket figyeltem. Novothny Soma, Zsótér Donát és Obinna Nwobodo.
Novothny kapcsán a legnehezebb talán verdiktet hirdetni. Az egyrészt nem kérdés, hogy látszanak rajta az Olaszországban eltöltött évek – 2012 és 2015 között, három éven át volt a Napoli játékosa, bár egy tétmeccset sem játszott a klub színeiben -, mert jól olvassa a játékot, okosan helyezkedik, és az NB I-ben még helyzetbe is képes kerülni. Megfigyelők általában azt szokták kiemelni vele kapcsolatosan, mennyire erős és gyors, és hogy milyen jó hatékonysággal választ irányt: általában arra mozog, amerre azt a játék folyása megkívánja. Ehhez mérten viszont a kapura kevéssé veszélyes, túl pazarló a helyzeteivel (ebben a tavalyi évad hozott kisebb változást itthon), és a Sevilla ellen az is kiderült, hogy a párharcokban szintén bőven van még hova fejlődnie.
Obinna Nwobodo hozzá képest egy jóval zsigeribb, igazibb focistának tűnik. Van benne valami grundjellegű ösztönösség: hogy villámgyors, az sosem volt kérdés, de a Sevilla ellen az is kiderült, hogy a cselei simán ülnek nemzetközi szinten is (oké, ne hagyjuk ki a számításból, hogy a spanyolok negyed gőzzel, ha ugyan, játszották le mindkét meccset). Nem véletlenül volt U20-as nigériai válogatott anno például Kelechi Iheanacho mellett – ez azért mutatja az értékét -, mint ahogyan az is érthető utólag, miért húzgálták a szájukat hazájában sokan, amikor „csak” az Újpesthez írt alá Európában. Nem fog sokáig itt játszani, az tuti: visszajár védekezni, sokat melózik, baromi gyors, és ott vannak a már emlegetett cselei is. Nem túl okos persze, és néha két sebességi fokozattal gyorsabban akar játszani, mint amire képes (nem véletlenül játszik az NB I-ben), de összességében sokkoló, hogy egyetlen saját nevelésű magyar gyerek sem képes arra a szintre, amire ő. Kazahsztán, Törökország, Belgium, ezeken a piacokon simán fizetnek hasonló játékosokért – magyar szinten nem is rossz pénzeket.
A legérdekesebb mindettől függetlenül Zsótér Donát játéka volt. Nem csak a bombagólja, de a mezőnyben mutatott játéka alapján is adja magát a következtetés: ha nem ide születik, tisztes, sikeres nyugati karrierre is számíthatna. Robbanékony, gyors, harcias, remekül lő, a rúgótechnikája pazar – ugyanakkor pont ugyanannyira hullámzó és labilis, mint a magyar tehetségek általában. Megfigyelői szemmel nézve remek videókat lehetne összevágni róla (cselek, megindulások, beadások, lövések, egész korrekt támadó arzenál), ugyanakkor élőben feltűnő, hogy olykor-olykor percekre eltűnik. Szusszan, erőt gyűjt. Kifejezetten sajnálatos, hogy nem került a lábába még 20 éves kora előtt 100 NB I-es meccs, hogy kész játékosként, kiegyensúlyozott teljesítményre képes támadóként mehessen játszani egy jegyzettebb bajnokságba. Ehelyett 22 és fél évesen Újpesten próbálkozik, és bár egyértelműen a csapat legjobbja, nagy kérdés, lát-e benne valaki annyi fantáziát, hogy nem kis befektetéssel elvigye innen, hogy megpróbáljon belőle kész, komplex focistát nevelni.
Kiemelt fotó: Szigetváry Zsolt/MTI
