Georges Leekens a szombat esti 2-1-es Ausztrália elleni vereség után elmondhatja magáról, hogy egyetlen döntetlenkével jobb Csank János 1996-os négy meccs, négy vereséges debütálásánál. A belga tréner ezt a nyolcszázalékos teljesítményt tudja felmutatni, ami harmatos.
Az első három meccs totál kilátástalan, össze-vissza, megfejthetetlen játéka után azonban a Nemzetek Ligája szeptemberi selejtezője előtti utolsó felkészülési mérkőzésen végre láttunk valamit, ami azt sugallja, kezd körvonalazódni az a fajta játék, amit talán Leekens kapitány elvárna a játékosaitól.
Amíg a korábbi német kapitány, Bernd Storck központi gondolata védekezésnél a labda letámadása volt, illetve támadásnál a labdabirtokláson alapuló támadásszövés, addig Leekens ezúttal végre észrevehető céllal sokkal defenzívebb játékot kér csapatunktól.
Támadásnál szombat este azt láttuk, hogy:
- 4-3-3-as játékrendszerben a középső középpályásunk Kleinheisler nem irányító, hanem árnyékcenter pozícióban mozogva keresi a betörési lehetőségeket az üres területekbe.
- A ké belső középpályásunk (Vadócz, Varga) mélységből osztogatnak, időközönként helycserével kombinálva.
- Felfutó szélsőhátvédeinknek teret nyitnak az előttük játszó szélsők befelé mozgásukkal.
Sallai befelé mozogva területet nyit a felfutó Szabónak
- Oldalváltásokkal, tudatos súlypontáthelyezésekkel próbáltuk szétszakítani az ellenfél négyes láncát.
- A betömörülő ausztrál védekezés ellen olykor átlövéssel operáltunk.
Védekezésnél:
- 4-4-2-es játékrendszert alkalmaztunk négyesláncokkal, középpályára visszahúzódva, kivárásra játszva, feladva a letámadás lehetőségét.
A betömörülő magyar védekezés négyesláncokkal
Átadták a támadóharmadukat, visszahúzódtak középpályára és vártak az adódó lehetőségekre.
Így a két csapat türelmesen gyömöszölte egymást sablonfutballal, ahol a védelmek járatták a labdát, majd a szervező középpályások próbáltak mélységi passzal valakit játékba hozni, aki vagy tudott valami váratlan megoldást csinálni, vagy nem.
Az első félidőben – talán – a minőségi különbséget Vadócz szervező játéka és a Dzsudzsák Balázs helyén kezdő Sallai Roland több brazilos megoldása jelentette.
Sallai leheletfinom mozdulattal alábök a labdának, ami a becsúszó védő lába felett elmegy. És mint tudjuk, „Fekvő ember, nem gyors ember!”
Gólhelyzetre jobbára pontrúgások után adódott lehetőségünk, illetve akkor, amikor Sallai üdítő és üdvözlendő módon többször is egy az egy elleni játékkal verte bucira ellenfelét. Az évadban több BL-meccsen is szereplő ciprusi légiósunk nem egyszer teljes természetességgel cselezte ki a vele szemben álló ausztrál védőket, mondhatni a régi Dzsudzsák Balázsra emlékeztetett.
Ezzel együtt annyira a biztonságot tartottuk szem előtt – az elmúlt három meccs ismeretében abszolút érthető módon -, hogy védőink olykor még akkor sem merték elkérni a labdát a kapustól, amikor az ausztrálok szemmel láthatóan visszaálltak a felezővonalukra.
A türelemjáték nekünk adta meg a legnagyobb sanszot a gólszerzésre. Varga lefülelt egy ausztrál labdajáratást, megjátszotta az üresen álló Szalait, aki kihagyta a kihagyhatatlannak tűnőt.
Szalai ajtó-ablak helyzetet hagyott ki, avagy rúgott a már félig fekvő ausztrál kapus lábába
A második félidő ott folytatódott, ahol az első abbamaradt. Azzal a különbséggel, hogy az ausztrál ékek mélységben jobban megjátszhatóan helyezkedtek és így több problémát okoztak a magyar védelemnek.
Bert van Marwijk, a vendégek kapitánya a 73. percben pályára küldte az ausztrál futball nagy ígéretét Arzanit, aki első labdaérintéséből gólt lőtt Dibusz hathatós közreműködésével.
Az ausztrálok eldugták a labdát, de nem azért, mert ezt akarták játszani, hanem mert érezhetően nem rendelkeztünk B verzióval, ezért összhang nélkül, ütemtelenül és kevés emberrel támadtunk le. Miközben a csapat eleje letámadott, a vége változatlanul visszahúzódva védekezett, ennek köszönhetően az első három mérkőzéshez képest határozottan szervezettebb, szűk csapategység a találkozó végére a kelleténél jobban szétnyúlt.
Tisztán látszott, Leekens nem, vagy nem eléggé készítette fel játékosait arra az esetre, mi a teendő, ha vesztésre áll csapatunk, futballunkban taktikai változtatásnak nyoma sem látszott.
Böde mutogat a társainak, hogy jöjjenek feljebb labdát szerezni. Azok azonban minden bizonnyal az edzői instrukcióknak megfelelően visszahúzódva védekeznek.
A sors azonban segített rajtunk, mert Fiola beadása után az ausztrál csapatkapitány öngólt fejelt.
Már mindenki azt hitte döntetlennel zárul a meccs, amikor ismét jött Arzani, aki egy csodapasszal gólhelyzetbe hozta társát, amely után jött az amúgy legstabilabb labdarúgónak, Kádár balszerencsés labdaérintése.
Arzani mozgásiránnyal ellentétes csípőpassza
Konklúzió
A találkozó egyi legnagyobb meglepetése, hogy az ausztráloktól semmit sem láttunk vissza a holland futballiskolából, holott szövetségi kapitányuk Marwijk nagy futballinnovátor.
Nem mutattak semmit a labdatartásra épülő támadó koncepcióból, nem volt pozíciós játékuk, nem volt jól egy egyező játékos, Arzani 18 perces játékát leszámítva, nem volt kreatív megoldás.
De a leglényegesebb, ha Dzsudzsák nem sérül meg az előző meccsen, akkor senki sem tudja meg, hogy milyen potenciál rejtőzik Sallai játékában.
Az APOEL légiósa teljesen más felfogásban játszik, mint Dzsudzsák. Mások a futásvonalai (nem klasszikus vonalszélső), mások a játékhelyzet-megoldásai.
Arról a tényről nem is beszélve, hogy a 21 éves játékos olyan elképesztően szemtelen és higgadt megoldásokat alkalmazott, ami olykor a régi nagyok játékát idézte.
Nem áll szándékunkban Dzsudzsák Balázst kibeszélni a csapatból, mert értéke a magyar futballnak.
Azonban az elgondolkoztató, hogy Ausztrália ellen masszívan nagyobbnak tűnt a csapategység, az összefogás a csapat állandó kapitánya nélkül, a válogatott bal oldali támadásszervezési és védekezésbeli hatékonyságáról már nem is beszélve.
Így, ha Leekens marad, még az is lehet, hogy míg Dzsudzsák Balázs az elmúlt időszak teljesítményével kijátszotta magát a kezdőből, a nála majd 11 évvel fiatalabb, klubszinten jóval nívósabb bajnokságban futballozó Sallai Roland pont fordított utat jár be.
