Nemanja Nikolics az a magyar válogatott labdarúgó, aki ugyan 23-szoros válogatott, de miközben háromszoros magyar, egyszeres lengyel gólkirály és jelenleg épp bizonyos David Villával verseng az MLS gólkirályi címért, csak 23-szoros.
Dárdai Pál és Bernd Storck is többször beszélt arról, hogy nem lehet beilleszteni a magyar válogatott védekezőbb játékrendszerébe. Ezért hiába volt élete legjobb formájában, hiába rúgott abban az idényben összesen 45 gólt, volt tizenhatodik az Aranycipő-listán, a német szövetségi kapitány 38 perc bizalmat szavazott meg neki a négy Eb -meccs alatt.
Storck a nyári oroszok elleni barátságos és az Andorra elleni vb-selejtezőre sem hívta be a keretbe. Most a soros lettek, illetve portugálok elleni világbajnoki selejtező mérkőzésre életében először a támadó döntött úgy, nem jön haza a válogatottba. Először a kapitánnyal beszélt erről, a kapitány elfogadta az indokait. Fontos, a távolmaradása csak erre a két meccsre szól.
Nos, Nikolics Nemanja az origo.hu-nak öntötte ki a szívét, mit gondol a helyzetéről. Íme az ide vonatkozó vágatlan monológ az interjúból.
Adekvát választ ne várjon tőlem, mert nem én rakom össze a csapatot. De nagyon furcsállom, amikor azt hallom, hogy azért nem illek a rendszerbe, mert a magyar válogatott defenzív játékot játszik. A labdarúgást gólra játsszák, én egy klasszikus befejező csatár vagyok.
Azt meg tényleg nehéz eladni a szurkolóknak, hogy Nikolics azért nem kell, mert nem illik a védekező felfogású válogatottba. Éppen a franciaországi Európa-bajnokság mutatta meg, hogy tudunk mi támadófocit is játszani. Az osztrákok vagy a portugálok elleni mérkőzés ékes példája volt ennek. Igaz, ezen a két meccsen én egyetlen percet sem kaptam.
De ha tudunk támadni, akkor nekem talán lehet helyem abban a csapatban. Mert akkor a társak adnak egy-két labdát, amelyet én gólra tudok váltani. Tudja, amíg nem jöttem el Chicagóba, mindig azt mondták, hogy könnyű nekem, mert én olyan együttesekben tudok villogni, amelyek dominálnak, amelyek bajnokságra törnek. Megérkeztem a tavalyi tök utolsó Fire-hez, amely nem játszott támadófocit, a legkevesebb gólt rúgta, majd fél évvel később már mi voltunk az elsők. Ekkor megint arról szólt a mese, hogy könnyű nekem, mert a Chicago is támadófocit játszik. Ugyan már. Megmutattam, hogy abban a csapatban is tudok gólokat rúgni, amely nem dominál. A Jóisten ehhez adott nekem tehetséget.
Én igenis illek a rendszerbe! Miért nem játszhatok egy Szalai Ádám vagy Priskin Tamás mellett, akik erős centerek, akik meg tudják tartani a labdát, nekem pedig több területem marad mellettük, hogy a lecsorgó, lepattanó labdákat berúgjam. Mögöttünk is vannak olyan játékosok, akik képesek arra, hogy labdákkal tömjenek.
Soroljam? Kleinheisler László, Dzsudzsák Balázs, Gera Zoltán, Nagy Ádám. De sorolok mást, nyolc edző nevét. Prukner László, Mezey György, Paulo Sousa, Joan Carillo, José Gomes, Henning Berg, Sztanyiszlav Csercseszov, Veljko Paunovics. Nyolc edző, aki maximálisan megbízott bennem, akikkel eredményt értünk el. Volt, hogy fél évet a Videoton kispadján ültem, de amikor beszálltam csereként, jöttek a gólok. Nekem szükségem van a bizalomra, ellenkező esetben csak szenvedés lesz az egész. Én jönni fogok, de igazából mégsem jövök. Akik bíztak bennem, soha nem csalódtak bennem.
Nem fogadom el ezt az indokot. Én be tudok illeszkedni ebbe a rendszerbe – minden rendszerbe. De ez nem sírás. Minden edzőnek megvan a saját elképzelése. Elfogadom, hogy senki nem fogja a kedvemért megváltoztatni a taktikát, csak azért, hogy nekem jó legyen. Ám az én véleményem ettől nem változik meg. Én csak a bizalmat hiányolom, nem azt, hogy engem valaki önmagát megerőszakolva rakjon be a csapatba.
