Nemrég arról számoltunk be, hogy a Derek McGovern, a Liverpool Echo című lap szerzője a Red Bull Leipziget az SS óta a Bundesliga leggyűlöltebb csapatának titulálta, ami nem csoda, hogy kiverte a biztosítékot. A lap bocsánatot kellett kérjen újságírója szabadszájúsága miatt.
Nos, pár nappal a német bajnokság rajtja előtt azt azért megállapíthatjuk, ha nem is a leggyűlöltebb, de
A lipcseiek a Kaiserslautern újoncként – egyébként két magyarral, Szűcs Lajossal és Hrutka Jánossal a soraiban – megszerzett bajnoki címe, azaz 1998 óta a legnagyobb meglepetést szolgáltatták a német Bundesligában azzal, hogy frissen feljutott csapatként, bravúros meneteléssel a második helyet szerezték meg az egyeduralkodó Bayern München mögött a tabellán.
2017 augusztásban a hazai pozíció megszilárdítására és a nemzetközi piacra – Bajnokok Ligája – lépésre készülnek. Nem mellesleg a Bundesliga “legmagyarabb klubjaként” két honfitársunkkal, Gulácsi Péterrel (alsó sor J., 5.) a kapuban és Löw Zsolttal (másodedző – 2. sor, J., 4..) a kispadon.
Egy kis futballtörténelem
Németország 1990-es egyesülését követően a Bundesliga villámgyorsan bebizonyította, hogy a két országrész futballja nem csak válogatott, de klubszinten sincs egy súlycsoportban. A keletnémet csapatok sosem tudtak a nyugati riválisok kihívójává válni a bajnokságban, amikor pedig 2009-ben a szocialista korszak utolsó hírmondójaként kezelt Energie Cottbus elbúcsúzott az élvonaltól, végleg új korszak kezdődött a német futballban; immár keleti klubok nélkül.
A sors furcsa fintora, hogy ugyanabban az évben, amikor a Cottbusnak végleg leáldozott – az Energie korábban is pottyant már ki a Bundesligából, ám a nyolc évvel ezelőtti kiesés óta a drukkerek hiába várnak a visszajutásra, sőt, jelenleg csupán a Regionnaliga Nordostban, azaz a negyedik vonalban szerepel a klub -, 144 kilométernyire nyugatra elkezdődött az a projekt, amely végül visszaadta a keletnémet futball megbecsülését. A Red Bull, és benne az osztrák iparmágnás, Dietrich Mateschitz, bevásárolta magát a lipcsei fociba.
Lipcsének a tavalyi évad előtt 1994-ben volt utoljára élvonalbeli focicsapata, akkor a helyi VfB végzett a Bundesliga 18. helyén, és szállt alá a másodosztályba. A következő tizenöt évben a lipcsei drukkereknek jobb híján Cottbusba, vagy Berlinbe kellett utazniuk, ha első osztályú meccset akartak látni az egykori NDK területén. A két helyi csapat, a Chemie és a Lokomotiv inkább vandalizmusra hajlamos szurkolóiról, mintsem szemet gyönyörködtető játékáról vált híressé, a városban pedig szépen lassan kialudt a futball iránti szenvedély.
A fordulópontot a 2006-os, németországi világbajnokság jelentette, amelynek egyik helyszíne – úgy is, mint az ország tizenkettedik legnagyobb városa, és főleg, mint az egykori keletnémet területek egyik legfontosabb kulturális, társadalmi, illetve gazdasági központja – a lipcsei Zentralstadion lett a maga 44 ezres befogadóképességével.
Az arénát 2004-ben adták át egy Sachsen Leipzig-Dortmund II meccsel, amelyet a vendégek nyertek meg, 1-0-ra. A világbajnokság idején igazi futball-láz uralkodott a városban, ám a torna végeztével minden visszatért a régi kerékvágásba, és az ultramodern, minden igényt kielégítő stadion lényegében kihasználatlanul porosodott a városban.
Lipcse tálcán kínálta önmagát
Dietrich Mateschitz 2005-ben vásárolta meg a csődöt jelentő osztrák futballklub, az SV Austria Salzburg tulajdonjogát. Az üzletember nem sokat vacakolt, azonnal vállalata nevére vette a csapatot, – újpestiek figyelem – címert változtatott, klubszíneket cserélt, és úgy általában, megmutatta, hogyan képzeli el ő egy olyan csapat életét, amely a Red Bull-család részévé válik.
Elkezdte a brandépítést, befektetett az utánpótlás-nevelésbe, az ország legjobb szakembereit csábította a Salzburghoz, miközben a megfigyelő rendszer kiépítésétől sem sajnálta a pénzt. Nem titkolt célja volt, hogy globális klubhálózatot hozzon létre, amelyben a csapatok – akár egy franchise tagjai – hasonló üzleti és szakmai elvek mentén működnek, így elősegítve a tudás áramlását és hatékony felhasználását a rendszeren belül.
Ennek érdekében 2006-ban megvette az amerikai New York MetroStarts csapatát, egy évre rá Brazíliában alapított csapatot, 2008-ban pedig Ghánában is megjelent a Red Bull egy helyi tehetségek felkutatására szakosodott akadémia formájában. A rendszer lényegében készen volt, már csak egy ékkő hiányzott a koronáról – hiszen azt Mateschitz viszonylag gyorsan belátta, hogy az apró és jelentéktelen osztrák bajnokságban szereplő Salzburgból soha nem lesz képes a Bajnokok Ligája csúcsait ostromló gigászt faragni. Tovább kellett tehát lépnie, a Red Bull választása pedig Németországra esett. Lipcse tálcán kínálta önmagát.
Azaz nem teljesen. Németország ugyanis – a futballgazdaságot tekintve legalábbis mindenképp – igencsak konzervatív vidék. A német klubok pro forma egyfajta közösségi, szociális egyesületként működnek, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tulajdonjog legalább ötven százalékának, plusz egy szavazatnak mindenképpen közösségi kézben kell maradnia. Jöhet bármilyen tulajdonos, befektető, cukros bácsi – ez a szabály szent és sérthetetlen.
A szabály azért van, hogy átlépjék, vagy megváltoztassák
Két kivétel azonban az élvonalban is akad: a Bayer Leverkusen 1904-es megalakulása óta a Bayer AG tulajdonában áll, és a VfL Wolfsburg is úgynevezett gyári csapat, ők a Volkswagen AG égisze alá tartoznak. A Német Labdarúgó Szövetség (DFB) 1999-ben megalkotott alapszabálya ezen klubok érdekében – és az életszerűség megőrzése miatt – tett egy kivételt: mivel a két klub esetében nem időleges befektetőkről van szó, hanem a klubok tradícióját megtestesítő társaságokról, rögzítésre került, hogy az 1999. január 1. előtt is külső tulajdonban álló társaságok mentesülnek a köznyelvben csak 50+1-es szabálynak nevezett intézkedés betartása alól.
Ez azt jelenti, hogy a kivétel nem csupán a Leverkusen és a Wolfsburg tulajdonosaira vonatkozik, elméleti szinten az összes olyan klub, amely gyári alapokon nyugszik (pl. ilyen lenne a korábbi első osztályú, azóta alaposan visszaeső Bayer Uerdingen) kivételt képez a szabály hatása alól.
A szabályozás megakadályozta, hogy a Premier League-hez hasonlóan a Bundesligát is elárasszák a külföldi befektetők az elmúlt években, sokan azonban úgy gondolják, a német bajnokság épp ezen korlátozás miatt nem tud versenytársa lenni az angol ligának a globális versenyfutásban.
A tiltakozók élharcosa Martiin Kind, a Hannover 96 elnöke lett, de érthető okokból kifolyólag hamarosan csatlakozott hozzá az a Dietmar Hopp is, aki befektetőként a semmiből emelte élvonalbeli, sőt, Bajnokok Ligája-selejtezős kupaszereplővé a TSG Hoffenheimet. Kind erőfeszítései odáig vezettek, hogy a Nemzetközi Sportdöntőbíróság méltánytalannak találta a DFB 1999-es kivételeit, így a jelenlegi szabályok alapján már bármely befektető többségi szavazathoz juthat, amennyiben legalább 20 éve együttműködik az adott klubbal.
Mateschitz annak ellenére vágott bele a lipcsei kalandba, hogy pontosan tisztában volt vele: a Bundesliga alapvető működési mechanizmusai nem könnyítik majd meg a dolgát. Mindezt a saját bőrén is tapasztalhatta, amikor hiába próbálkozott vásárlási ajánlatával Hansa Rostock, a St. Pauli, vagy éppen a Fortuna Düsseldorf csapatainál.
Tudta, hogy az RB nem is Red Bull?
A Red Bull azonban nem adta fel, mindenképp olyan csapatot keresett magának, amely alacsonyabb osztályban játszik, nagy szüksége van pénzügyi munícióra, ugyanakkor a tradíciónak sem áll híján. Lipcsében mindehhez egy ultramodern stadion is társult, így a felek gyorsan dűlőre jutottak.
A vállalat az akkor ötödosztályú, lipcsei székhelyű SSV Makranstädt csapatát vásárolta meg. Mateschitz mindenben a korábbi mintákat követte, megváltozott a klub címere, a mezek színei, a DFB azonban elhelyezte az első gyomrost a párharcban: nem engedte, hogy a klubot fel is vegye a szponzor nevét, holott ez a Red Bull franchise rendszerének egyik alapja. A Makranstädtből ezért jobb híján RasenBallsport (azaz: RB) Lipcse lett, a klub pedig megkezdte felkapaszkodását a német ligarendszer bugyraiból a csúcs felé.
Az ellenfelek szurkolói természetesen gyűlölték az újgazdag lipcseieket. Az RB hamarosan Németország leggyűlöltebb klubja lett, akik ellen az egyébként ősellenségnek számító magdeburgi és hallescheri ultrák is magától értetődő természetességgel fogtak össze.
Nem mindenkinek imponált, hogy az osztrák italgyártó magabiztos kivagyisággal huny szemet a szabályok fölött:
Jelenleg az RB Lipcse taglétszáma 17 fő: ők azok, akik az évi 800 eurós tagdíj ellenében szavazati joggal bírnak, így tehát bele is szólhatnak a klub életébe. Összehasonlításképpen, a Bayern Münchennél 300-, a Borussia Dortmundnál 100 ezernél is több klubtag birtokolja a csapat többségi tulajdonjogát, de még a már említett Hoffenheimnél is humánusabb megoldást választott a vezetőség azzal, hogy bár a csapat 96%-ban Dietmar Hopp tulajdona, a vállalkozó mindössze a szavazatok kevesebb, mint felét birtokolja. Mateschitzék azonban magasról tettek az elvekre, és csupán az érdekelte őket, hogy a megoldás a bíróságon védhető maradjon. Bejött nekik.
Nem többet, okosabban kell költeni
Bár a riválisok előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a Lipcse előmenetele elsősorban a rengeteg befektetett pénznek köszönhető, érveiket porrá zúzta a mögöttünk hagyott Bundesliga-szezon. Végleg bebizonyosodott, hogy a Red Bull nem pusztán költi a pénzt, hanem nagy szakmai körültekintés mellett befekteti, így sikerülhetett olyan, jobb anyagi lehetőségekkel rendelkező klubokat is megelőzniük a tabellán, mint az utóbbi években állandónak tekinthető BL-szereplő, a Borussia Dortmund, vagy épp a költekezésben mindig az élen járó Wolfsburg és Schalke.
Márpedig a Red Bull elsősorban a fiatalokat, az ígéretes pályakezdőket gyűjti, kimondott cél, hogy a Salzburgba és Lipcsébe leigazolt játékosoknak az első, vagy második klubja legyen a Red Bull-család valamely tagja. Ennek oka elsősorban, hogy az RB sportigazgatójaként a teljes projekt szakmai felügyeletéért felelős Ralf Rangnick a formálható, új impulzusokra nyitott fiatalok képzésében hisz, de az is fontos adalék, hogy a Red Bullnál felismerték, manapság már jóval korábban érnek kész futballistává a játékosok, az érdemi karrier kezdőpontja pedig 17-19 éves korra tolódott vissza.
Kivételt mindössze a kapusok képeznek: 2015-ben így kerülhetett az “egyik zsebből a másikba”, Salzburgból Lipcsébe az akkor már 26 éves magyar kapus, Gulácsi Péter.
A csapat igazolásainak egy jó része szinten hasonló utat járt be. A Red Bull kiszúrta őket, Salzburgban megismerkedtek a klubstílus alapjaival, majd miután bizonyították, hogy komolyabb szinten is lehet rájuk számítani, a vezetőség Lipcsébe irányította őket. Gulácsi mellett így került a Bundesliga vérkeringésébe többek között Stefan Ilsanker, vagy épp a középpályás mindenes, Naby Keita is.
A csapat úgy végzett a Bundesliga második helyén, hogy átlagéletkora alig 23 év volt, ami egészen egyedülálló az európai topligák mezőnyét tekintve. A csapat legjobbjai közül Naby Keitát a Liverpool üldözi – a legutóbbi ajánlat 75 millió euróról szólt -, Timo Werner a nyári Konföderációs Kupán brillírozott, Emil Forsberg 30 meccsen 22 gólpasszt osztott ki, Youssuf Poulsen pedig azt mutatta be, milyen, amikor egy középcsatárt elsősorban nem a góljai minősítenek. A Lipcse csapatjátéka új stílust, új minőséget hozott az innovációhiányban amúgy sem szenvedő német bajnokságnak, ami egyszerre volt a vezetőedző Ralph Hasenhüttl (valamint segítője, Löw Zsolt), és a mindenható sportigazgató, a futballteoretikus Ralf Rangnick érdeme.
Ahogyan a Lipcse focizik, úgy nem focizik senki
Szögezzük le már az elején: az RBL védekező focit játszik. Sikereinek titka a magabiztos, lehengerlő védőmunka, és főleg, hogy mindezt olyan stílusirányzatba szerveződve adják elő, ami teljesen idegen a német futball általános trendjeitől. A mögöttünk hagyott szezonban – különösen annak őszi részében – a Lipcse védelme volt a liga legjobbja. Kevés helyzetet engedtek az ellenfeleknek, és amiket engedtek, azok minősége sem volt magas, többnyire távoli, vagy kiszorított helyzetből leadott lövések és fejesek. Ami ennél is fontosabb, az RBL-t nem lehetett lekontrázni. Miközben egyre több német csapat taktikája fonódik a gyors támadásszövés és a felpörgetett átmeneti fázisok (támadásból védekezésbe, védekezésből támadásba) köré, nem volt gyorsabb gárda a Lipcsénél a mögöttünk hagyott szezonban. De nézzük részleteiben.
Az RBL védekezési szisztémája se nem forradalmi, se nem új, de annyira elüt a Bundesliga átlagától, hogy megfelelő végrehajtása esetén jó eséllyel sikerrel kecsegtet. A német bajnokság utóbbi néhány évében egyértelmű trenddé vált, hogy a csapatok a középpályás párharcok erőltetésével akarják megnyerni a meccset: miközben a Premier League-ben átlagban jó, ha 40, a labda megszerzésére irányuló összecsapás történik a két tizenhatos között kilencven perc alatt, addig ugyanez a szám a Bundesligában átlagban 60-65. Az új német stílus egyik alapjegye, hogy a védők is a középpályára felnyomulva törekszenek a labdaszerzésre, hogy aztán a támadók a szerelést követően, gyors ellentámadással az ellenfél még rendezetlen védelme mögé kerülhessenek.
A német meccsek ennek megfelelően elképesztő intenzitású középpályás játékot hoznak, miközben Angliában még mindig az a divat, hogy a védők elsősorban a saját tizenhatosukon belül végzik el a piszkos munkát: a Premier League meccsein átlagban 60 tisztázást mutatnak be a csapatok játékosai, és 7-8 lövést blokkolnak ugyanennyi idő alatt. Ehhez képest a Bundesligában meccsenként mindössze 45 tisztázást és 5-6 blokkot látnak a nézők. A számok alapvető stílusbeli különbségeket jeleznek.
A Lipcse ehhez képest éppen a klasszikus védekező statisztikákban múlja felül riválisait. A blokkolt lövések számát illetően a liga élmezőnyében vannak, de tisztázásuk is jóval több akad, mint bármelyik másik ellenfélnek, amelyik az élmezőnyhöz tartozik. Ebből már jól látszik: az RBL olyan védekező stílussal lepte meg a bajnokságot, ami szinte semelyik másik csapatnak nem sajátja már, és igazából azzal húzott váratlant, hogy nem ült fel az új német futballstílus vonatára.
Hasenhüttl érdeme az volt, hogy kombinálta a fenti, konzervatív védekezési stílust a modern, gyors, letámadáson alapuló játékkal. Elméletben ez egy lehetetlen kombinációnak tűnhet, és a Bundesliga többi csapata is általában választani szokott a mélyen meghúzott védelmi vonal (azaz: sok blokk, sok tisztázás) és a letámadás között. A Lipcse épp abban emelkedett ki, hogy olyan játékelméleti kompromisszumot tudott kötni, amilyet senki más a ligában, és ez közben nem ment az eredmények rovására sem.
A megvalósítás eszköze egy Németországban javarészt ismeretlen felállás, a 4-2-2-2 alkalmazása lett. A négy védő előtt játszó két középső középpályás labda nélkül klasszikusan védekező feladatot lát el, a két mobilis, gyors, fizikailag kiemelkedő csatár az ellenfél labdakihozatalait zavarja, miközben a két másik középpályás kvázi azt a szerepkört kapja, amelyet a 4-3-3 szélső középpályásai szoktak. Így a csapat kompakt, szinte átjátszhatatlan marad, miközben az ellenfél labdás játékosára is kellő nyomást tud gyakorolni.
Az RBL letámadása a pálya középső harmadára koncentrálódott, így egyszerre tudott viszonylag jó pozícióban megszerzett labdákat produkálni – különösen, mivel az ellenfél támadásra rendeződött -, illetve megakadályozni, hogy könnyen a védelem mögé kerüljön valaki. A Lipcse kegyetlenül megszűrte az ellenfél középpályás próbálkozásait, és minden olyan támadás 40 százalékát labdaszerzéssel fejezte be, amit az ellenfél a középső harmadban kezdett meg. A középpályás letámadással ráadásul azt a hibát is elkerülte a Lipcse, hogy letámadás címszó alatt végeláthatatlan labdakergetésbe kezdjen az ellenfél térfelén.
A taktika kulcsembere az a Naby Keita volt, aki egyszerre remek szűrő – majdnem hibátlan helyezkedéssel -, és sokoldalú fegyver támadási oldalon. Amellett, hogy bármikor képes egy az egyben megverni ellenfelét, remekül választ a passzopciók közül, és kis területen is nagy magabiztossággal hajtja végre az ütempasszokat és kiugratásokat. Hatalmas, már-már pótolhatatlan érték, még úgy is, hogy nyilvánvaló: a Lipcse sikerei elsősorban a finomra hangolt és tökéletesen működő csapatjátéknak köszönhetőek.
De mire lehet ez elég a Bajnokok Ligájában?
Bajnoki ezüstérmének köszönhetően az RBL alanyi jogon főtáblás a jövő évi BL-ben, igaz, mivel a klub korábban soha nem szerepelt nemzetközi kupasorozatban, csak a leggyengébb, negyedik kalapba kap majd besorolást. A továbbjutás kivívása azonban nem csupán ezért lesz nehéz feladat, hanem amiatt is, hogy a klub a gyors sikerek ellenére nem változtat átigazolási politikáján.
Bár távozási oldalon egyelőre nem találunk kulcsembert – a nyolcmillióért a Herthának eladott, korábbi U19-es Eb-győztes csatár, Davie Selke látványosan nem találta a helyét a csapatban -, a pénzbőség ellenére a Lipcse nem kezdett rutinos, klasszis játékosok felvásárlásába. A legnagyobb név az új emberek közül Jean-Kévin Augustiné, aki a PSG-t hagyta ott 13 millió euró ellenében, hogy Lipcsében játszhasson. A csatár hatalmas tehetség – és természetesen francia utánpótlás-válogatott – ám húsz évesen már többre vágyik, mint hogy reménytelenül várakozzon az Edinson Cavani árnyékában csak néhanapján adódó lehetőségekre. Augustin mellett a balszélső Bruma (portugál, a Galatasaray-tól, 12,5 millió euró ellenében), a Salzburgtól előléptetett Konrad Leimer, illetve a svájci kapus, Yvon Mvogo (Young Boys, 5 millió) érkezett még a csapathoz – közülük a legidősebb is csupán 23 éves.
Kiemelt kép: dpa-Zentralbild/Hendrik Schmidt