Péntek este a magyar válogatott történelmi vereséget szenvedett Andorra ellen (1-0). Először sikerült kikapnia ellenfelétől a futballtörténelem során, ráadásul világbajnoki selejtezőn. Hogyan történhetett?
Elöljáróban szögezzük le, az Andorra elleni kilátástalan játékra nehéz más jelzőt találni, mint azt, hogy ultragáz. Vagy ahogy a szurkolók fogalmaztak a mérkőzés közben többször is: “kurva gyenge”. Ettől még nem gondolom, hogy a játékosok eleve nagyképűen, tingli-tangli, amolyan “majd csak találunk egy gólt ezek ellen a bénák ellen” attitűddel, és nem a győzelem szándékával léptek volna pályára. Ahogy azt sem, hogy Bernd Storcknak ne lett volna meg a taktikai elképzelése, hogyan törjék fel labdarúgóink az andorrai válogatott védelmét.
Más kérdés, ezekből az előzetes taktikai elképzelésekből a kilencven perc alatt semmi nem látszott.
1., Pótolhatatlan tengely, pótolhatatlan nemzetközi rutin
A futball már csak olyan játék, ahol a pálya hosszanti tengelyében játszó játékosokra meghatározó szerep hárul.
Értelemszerűen ők találkoznak a legtöbbször a labdával, az ő megoldásaik úgy a védekezésben, mint a támadásszervezésben kulcsfontosságúak. A múlt évi franciaországi Eb-n ezt a tartást a csapatnak az életük utolsó nagy dobásába kapaszkodó, jelentős nemzetközi rutinnal rendelkező, önmagukat is felülmúló “öreg harcosok”, a jócskán 30 felett járó Király Gábor (kapus), Juhász Roland (belső védő), Gera Zoltán (középpályás), és a korábban agyonszapult, most meg visszasírt Szalai Ádám (center) adta meg.
Aztán Király és Juhász lemondta a válogatottságot, Gera felmentést kapott (erre később visszatérünk), míg Szalai sérülés miatt nem léphetett pályára. Az elmúlt négymeccses, rúgott gól nélküli vereségsorozat alatt nem történt más, mint bebizonyosodott, nem olyan erős a magyar labdarúgás hátországa, hogy egyik pillanatról a másikra pótolni tudjon egy komplett tengelyt. Megjegyzendő, egyszerre négy kulcsjátékos kiesése rövid távon egy, a magyarnál sokkal erősebb válogatott számára is megoldhatatlan probléma.
2., Válogatási problémák
Az oroszok és az andorraiak ellen összehívott keret sétálóutcai kirakatjellegéről Egri Viktor már a kihirdetés pillanatában megfogalmazta kritikáját. Ugyanakkor el kell mondjuk azt is, az első pont éppen azt mutatja, Bernd Storck nincs egyszerű helyzetben, ha
- pótolni akarja egyik pillanatról a másikra az idősebb labdarúgókat,
- ha önmaga lemond az NB1 első négy csapatának válogatottban is számításba vehető játékosainak a többségéről,
- ha nemzetközi rutinnal felvértezett játékost keres a magyar bajnokságban,
- és ha nyilvánvalóan hatalmas nyomás nehezedik rá, hogy mindezeken túl bizonyos érdekek mentén is válogasson.
Ez utóbbi pont fontos, mert talán magyarázhatja, hogy
- a bal oldali védő posztján, a középpályán az NB1-nél is gyengébb színvonalú NB2-ből kerüljön be játékos a válogatottba, amikor az NB1-ben van jobb, rutinosabb labdarúgó.
- Miként lehetséges, hogy az NB1-es meccset még nem játszó Tóth Bence, még ha oly tehetséges is, mint mondják, 19 évesen, épp egy éles meccsen debütálhat a válogatottban akkor, amikor – tényleg csak a példának okáért – ott van mondjuk a még mindig csak 27 éves, U20-as vb-bronzérmes, már EL-meccseken is nemzetközi rutint szerzett, több, mint száz NB1-es meccsel a lábában rendszeresen bal oldali védőt játszó paksi Szabó János?
- Mekkora arculcsapása az a Red Bull Salzburg edzői karának, hogy az amúgy szintén rendkívül tehetséges Szoboszlai Dominik ott ülhet a magyar válogatott – nem az U17-es, a felnőtt –, kispadján, amikor Salzburgban még a közelében sincs a felnőtt futballnak, ahogy a szintén NB2-ből érkező, az oroszok ellen 90 percet játszó Márkvárt Dávid helyett is lehetett volna jobb, sokkal rutinosabb megoldást találni az NB1-ből (tényleg csak kiragadott példa: Simon Ádám, szintén U20-as vb-bronz, Videotonnal EL, BL-meccsek)?
- Ha már se Szalai, se a felállt védelem ellen kifejezetten erősnek vallott Nikolics, se Németh, se Böde nincs a keretben, miért nem lehet behívni a horvát gólkirály Futács Márkót?
Feltételezhetően ezekre az anomáliákra célzott a mérkőzést követően a visszafogottan őszinte Dzsudzsák Balázs is, amikor sírva értékelte a találkozót. Nincs mese, tudomásul kell venni végre:
3., Szakmai, taktikai kritikák
Szögezzük le, ilyen előzmények ellenére, még az NB2-es válogatottal is kötelező lett volna nyerni Andorrában. Ennek ellenére, aki nézte a találkozót azt tapasztalta, hogy a mérkőzés első percétől kezdve a vendéglátók akarata érvényesült. Andorra kezdetben vagy letámadással próbálta megakadályozni válogatottunk a labdafelvitelét, vagy kapu elé tömörüléssel szűkítette le a teret játékosaink előtt – de inkább az utóbbival.
Az olykor brutálisan kemény vendéglátók kiemelt figyelmet szenteltek arra, hogy széttördeljék a folyamatosságra törekvő játékunkat és arra is, hogy minden egyes ütközés fájjon nekünk. Még az extrém védőmegoldásoktól sem riadtak vissza.
Mindezen törekvésüket elősegítettük azzal, hogy játékosaink rosszul helyezkedve, keveset mozogva, kevés helycserét alkalmazva, többnyire a mezőnynek háttal állva kérték a labdát, ellenféllel a nyakukon. Játékunk ad hocnak és ötletszerűnek bizonyult. Ez a szünet után csak annyiban változott, hogy érezhetően több energiát mozgósítottunk az egyenlítés érdekében.
Az andorrai gól:
A meghúzódott Stieber helyére a 21. percben Nagy Dominik állt be, akinek egyik első labdaérintésél sikerült egy ártatlan szituációban elpasszolnia magát, ami után egy hibátlanul végigvitt andorrai kontratámadás gólt eredményezett.
A gólt megelőző szituációban Nagy Dominik olyan futballalapszabályt nem vett figyelembe, miszerint, ha a szélső hátvéd (Tóth Bence) mélyen felfut a támadással, akkor lehetőleg őt hozzuk játékba – de labdát semmiképp se veszítsünk -, mert ha labdavesztés van, akkor közbe tud azonnal avatkozni. Míg ellenkező esetben – ahogy történt – a szélső védő helyén vezetik az ellentámadást.
Azt is meg kell jegyezni, a gólt csak kapitális hiba esetén lehet egyetlen játékos nyakába varrni. Többnyire egy-egy hiba indít el lavinaszerű hibázási sorozatot.
A bekapott gól után próbáltuk rendezni sorainkat, de a vendéglátók még inkább beparkolták a buszt a tizenhatosukra és önfeláldozóan védekeztek. Többnyire csak lövőhelyzetekig tudtunk eljutni. Balogh becserélésével (56. perc) végre – mint régen, lásd az alábbi videót – a csel is feltűnt játékunkban, de az általa kialakított helyzeteket sem sikerült belőnünk.
Noha a pálya felbillent, játékosaink nyomtak, akartak, de 68 százalékos labdabirtoklási mutatónkkal nem tudtunk mit kezdeni.
Legtöbbször felívelésekkel próbálkoztunk, de ez csak pótcselekvés volt. Nem volt keresztbemozgás, mélységből nagy lendülettel érkező, ezzel az ellenfél védekezését megbontó megjátszható játékos. Szinte egész meccsen nem láttunk egy megkomponált, tervszerű támadásvezetést, amiből az szűrhető le, hogy ha volt is erre előzetes elképzelése a szakmai stábnak, de a játékosokon
A mérkőzés legnagyobb szakmai tanulsága, hogy pusztán lelkesedéssel, ma már kis csapatot sem lehet elverni. Győzni játékminőséggel, higgadt futballal lehet, de még egy Andorra-szintű ellenféllel szemben is, a kulcspillanatokban olyan klasszis, váratlan megoldások kellenek, amik a kritikus helyzetekben a jobbik csapat javára billentik a mérleg nyelvét.
