Ül az ember a teremben, hallgatja ezt a lassan, megfontoltan beszélő egyetemi tanárt és az jut az eszébe: a legszomorúbb az egészben az, hogy van egy nemzetközi téren is jegyzett sport-közgazdaságtani tudással, ismeretekkel rendelkező szakemberünk, aki puszta érdeklődésből a fellelhető összes hivatalos, nyilvános pénzügyi adatot felkutatja, összegzi, elemzi, majd következtetést von le, és ez a magyar futball korifeusainak – értsd, MLSZ, klubtulajdonosok, klubvezetők, még az ingerküszöbét sem éri el.
Holott, ahogy szerda délben Muszbek Mihály kezdte az éves rendes Sportgazdasági Nagyító elnevezésű elemzésének ismertetését: “Azt az állítást tán nem is kell számokkal alátámasztanom, hogy labdarúgásunkban lényegét tekintve 30 éve nincs eredmény. A 8-1 után csak a Nemzeti Sport próbált elemzésre biztatni, de a szakma részéről nem érkezett válasz rá, és azóta sincs persze.”
A közgazdász kristálytisztán a számok mentén, illetve a labdarúgás 21. századi lényegét tekintve elemez. Eszerint a modern labdarúgás célja az emberek üzletszerű szórakoztatása lenne, de jelen állás szerint ennek Magyarországon nincsenek meg a feltételei. Ma már nincs nemzeti labdarúgó piac, csak globális. Magyarországnak ezen kellene elhelyeznie magát.
A szakember állítása szerint a rendszerváltás óta hiányzik ez, még egyetlen sportvezető sem fogalmazott meg egyetlen mindenki által követhető víziót. Pedig nyilván több is követhető lenne. Például. Érdemes lenne-e és ha igen, hogyan lehetne az akadémiákhoz évente eljutó 1000 gyerekbőleladhatóbb klubfutballt építeni, ütőképes nemzeti tizenegyet nevelni – lásd mondjuk Svájc, Ausztria, Belgium? Vagy más elképzelést követve: neveljünk exportra, mint Horvátország? Netán engedjük el gyermekeinket 10 évesen külföldre és 20-22 évesen immár professzionális módszerekkel kiképezve hozzuk vissza őket és úgy lesz majd ütőképes a mindenkori magyar válogatott – Törökország, fejlődő afrikai országok?
A magyar szakembereknek épp erre a határozott út kijelölésére nincs válasza 30 éve.
Kijelölt út és ehhez rendelt uniformizált, szigorúan ellenörzött pénzügyi és szakmai munka nélkül nem is lehet csodálkozni azon az eredménytelenségen, ami a magyar labdarúgást, ezen belül a klubfutballt jellemzi. Az állami források teljesen helytelenül nem normatív alapon, hanem mindenféle differenciálás nélkül kerülnek a futballba. A 70′-es évek óta pénzügyilag négyszer szanálták a magyar labdarúgás, de sohasem az esélyegyenlőség jegyében.
Végére a száraz tények: a 16 NB I-es klubot működtető gazdasági társaság kiadása összesen 17,8 milliárd forint volt, ezzel szemben csak 13,8 milliárd forint bevételt könyveltek el 2013-ban. Az elmúlt öt évben összesen 10 milliárd forint a könyv szerinti vesztesége az NB1-es kluboknak. A számok azt mutatják, a klubok minden egyes jelenlegi aktív futballistát – banki, tulajdonosi, vagy szállítói – hitelből finanszíroznak!
A fenti számadatból kiviláglik az is, hogy a csapatok átlagosan évi 2-300 millió forint tulajdonosi hozzájárulás mellett tudnak csak működni. Holott lehetne másképp is, megint ide kell csak mennünk a szomszédba. A liga játékoskereskedelmi mérlege a tavalyi évben 750 ezer euró veszteséget mutat, pedig a környező országok – Románia, Horvátország és Szerbia – ugyanezen a területen egyenként 2-3 millió euró nyereséget értek el.
Mindezzel a deficittel ráadásul az UEFA pénzügyi szabálya, a pénzügyi Fair Play sem érvényesül, hogy mást ne mondjunk, évek óta a semmibevétele zajlik, amiből még egyszer nagy baj lesz.
Mert ugye soha nem a nagyokon verik el a port…
