Jaj, hát olyan könnyű lenne azt mondani, hogy „bezzeg én megmondtam”! Könnyű kenyér. Így inkább nosztalgiázok, az menni fog.
Nem szerettem ezt a foci-vb-t. Már egy évvel ezelőtt sem szerettem, kényelmetlenül éreztem magam miatta, ünnep a romokon érzésem volt, és úgy éreztem, elvették a játékomat. Szó szerint. Mert már nem hiszek benne, hogy a foci az önmaga által halálra ítélt emberiség utolsó közös nagy élménye. És az, hogy már nem hiszek ebben, baj, mert nem tudok elveszni benne, nem tudok feloldódni és nem érzem, ahogy zubog a vér az ereimben.
Nem szédülök bele, hogy hetet kaptak a brazilok, de nincs bennem lelkesedés sem miatta. Azt, hogy most milyen érzés argentin drukkernek lenni, pontosan tudom, mert két évvel ezelőtt, az Eb-n én is ugyanezt éreztem. Akkor olasz drukkernek volt ilyen lenni.
De a legjobb mégis az volt, amikor még nem értettem belőle semmit, és tyű, micsoda dolog volt a franciák három gólja a döntőn. Zidane az égbe ment, hogy aztán egy másik vébén lehajtott fejjel kullogjon le a pályáról idő előtt, és elhűlve, falfehér arccal suttogjuk, így befejezni egy pályafutást! És hogy Barthez micsoda kapus! Frászt volt az, de a foci-vb eléggé imázsnövelő, ha értitek, hogy mondom.
Aztán a többi jön magától, már szakértünk, és elkezdünk nevetni az olyan poénokon, „Mi az a focivébé? Nem tudom, magyar vagyok”. Pontosan értjük, hogy miért kéne videobíró és Blatternek miért kéne eltakarodni a francba. Vannak rituálék, van sálunk, van csapatunk. Vitatkozunk, dühös könnyeket nyelünk vesztes meccsek után és leköcsögbájerdrukkerezzük a legjobb barátunkat. Utáljuk a vuvuzelát és azt, hogy a kora délutáni meccset este hatkor ismétlik, és eleinte azért furi, hogy kabátban ülnek az emberek a lelátón, pedig Afrikában mindig dögmeleg van, nem? Úgy gondoljuk, megérdemelten esnek ki az olaszok, akik lélektelen játékkal, tíz perc focival akartak átvergődni a csoportjukon. Dögöljenek is meg.
Az fel sem merül, hogy mi, magyarok is kijutunk a következőre. Vagy legalább az Eb-re, amit modorosan kontinensviadalnak mondanak a stúdióban ugyanazok, akik ’98-ban még olyan információkkal szolgáltak; Batistuta beceneve egyébként Batman. Amikor nem így nevezik, akkor szőke argentinnak.
Nem változott semmi. Lehet itt net, végbemehet a szemünk láttára a spanyol csoda, lehet itt vetésforgó, mindig ugyanúgy, minden ugyanúgy. Az angolok szakértenek és okoskodnak és nyilván felsőbbrendűek is a maguk vonalas módján. Az olaszok vergődnek, öregek és mákosak, a németeket még mindig sikk utálni. Mindig, MINDIG van egy sötét ló és egy hatalmas meglepetés, mindig van egy hihetetlenül fiatal ifjú tehetség, aki berobban, mindig van egy sztár, és mindig van valami személyes sorstragédia, mert mártír is kell.
És hát ezek a szegény brazil fiúk, most mondd meg! A brazilok! Foteldrukker az egész világ, persze hogy csodálkoznak, ki az a hülye, aki nézi a Libertadorest, ki az, aki figyelemmel követi a csapatépítést, az összeállítást és ki az, aki a nyakigláb Rivaldo és az időről-időre kölökgólyára hízó Ronaldo után nem hiszi el, hogy egy huszonhárom éves fiú elviszi a hátán a csapatot?
A brazilok jók. A legjobbak. Ez van a köztudatban és kész. Jó még a Barsza meg a Milán. És senkinek nincs olyan szurkolótábora, mint a Púlnak. A Mourinho meg egy bunkó. Az átlag foteldrukker ennyit tud, ezt kell kiszolgálni. Mi sem könnyebb ennél.
Jó, hát szüzeket most nem dobálnak be meccs előtt oroszlánok közé és csoportos erőszak sincs, ami emelné az esemény súlyát, mielőtt a 21. század gladiátorai a gyepre lépnek, majd ha Platini elé kerül a terv, esetleg. Hát ezt a borotvahab-fujkálást is engedték, nem? Na. Ki mondja, hogy nem tiszta játék van itt?
Az európai futballt utolérte a végzete. Sorstragédia van és dráma is. Valamit csinálni kell. Különben mindazok, akik nemcsak nézik, hanem értik is ezt a játékot, más meló után nézhetnek, és a sportszergyártók is vakargathatják a fejüket.
Szépen, a sztereotípiák mentén, és akkor nem tűnik fel az a rengeteg munka, ami a német csapatban van. És hogy ők túl komolyan veszik.
Az olaszoknál akkora a fehérgalléros bűnözés (leánykori nevén bunda) a fociban, hogy ha megállnának egy pillanatra, a fejükre omlana. És hát a nép, ugye. A dél-amerikai szegényeknek meg ez az egyetlen kitörés, ne sajnáljuk már tőlük. A spanyolok most szépen kiszégyellik magukat, mert van miért, aztán majd lesz másik csoda. Tizenöt év múlva, körülbelül. Van az a pénz. A magyaroknál felnő egy újabb generáció, amelyik kénytelen beérni a Neander-völgy – Cro-magnon meccsekkel és néhány makoveczi stadionnal.
Én pedig még távolabb kerülök a focitól, kicsit úgy érzem magam, mint egy durcás kisgyerek, de egy nő ezt amúgy sem értheti, a foci szentség. Egy maszkulin oltár.
És most akkor a hollandokkal mi lesz? Mi lenne? Semmi. A választások másnapján is mindenki bement Hülyeországban dolgozni, mintha mi sem történt volna. Akkor se lett semmi.
Majd 2018-ban Európa megmutatja.
