Úgy tartják, ahol becsukódik egy ajtó, kinyílik egy ablak. Pénteken lezártuk a 32 vb-n résztvevő ország közmondásaiból illetve zenéből csemegéző cikksorozatunkat (cikkeinket ide kattintva végigböngészheti). Most pedig újat indítunk, ezúttal egy-egy ország híres szülöttjét mutatjuk be, szintén zenei kísérettel.
Egy kulturális szempontból sokáig behozhatatlan hátrányban van Brazília Chilével szemben: és ez a Nobel-díjas írók száma. Chile a magyarokat is előzi két kitüntetettjével. Gabriela Mistral volt az első latin-amerikai alkotó, aki irodalmi Nobelt kapott, 1945-ben. A költőnőt lírájának magasröptű gondolatiságáért és érzelmi mélységéért díjazták.
A hazájából 1948-ban elmenekülő, többek közt Magyarországon is megforduló Pablo Neruda 1971-ben kapta meg az elismerést. (1952-ben egyébként visszatért Chilébe). A díjat az indoklás szerint költészetéért, amely elementáris erővel kelti életre egy kontinens végzetét és álmait ítélték neki.
A leghírhedtebb chilei figura nem túl kellemes emlék az országnak, ő Augusto Pinochet. Az 1973 és 1990 közötti időszakban megölt, megkínzott vagy politikai okokból börtönbe vetett áldozatok száma több mint 40 ezer. 2013-as becslések szerint több mint 3 ezer embert öltek meg, és 1200-at “eltüntettek”. Tavaly hozták nyilvánosságra azt is, hogy a Pinochet-diktatúra idején, zenével is kínozta a foglyokat a katonai junta, többek közt Julio Iglesias és George Harrison számokkal.
Mi még véletlenül sem szeretnék rosszat. Mivel Chiléből rockzenét már mutattunk nektek korábbi, közmondásokkal dúsított cikkünkben, most egy igazi popdalt választottunk, ami nemcsak fülbemászó, de közben ordít róla, hogy chilei.
Az már a chileiekről szóló részben világossá vált Brazíliának nincs Nobel-díjas írója. Van viszont a korábbi, népi bölcsességes cikkünkben is emlegetett Paulo Coelhojuk, és nála sokkal jobban ajánlanám Jorge Amadót, a barzil gorkijt, főleg a furcsa című Zsubiabá illetve a Flor asszony két férje című regényeit.
Hősünk az országból viszont egy sportoló, minden idők egyik legremekebb Forma-1-es pilótája, Ayrton Senna, akinek halálának május elsején volt a huszadik évfordulója. Gyerekkoromban a Walt Disney bemutatjához hasonló rendszeres programot jelentettek a futamok, ahol izgulhattunk érte. Emlékszem, mikor egy időeltolódás miatt késő esti nagydíjat nem nézhettünk meg. Apukám másnap reggel azzal ébresztett bennünket, hogy “első lett az ajtón a szennyes”.És az a nap már jól is indult. A családi legendárium szerint van is aláírásunk tőle. Ugyanis rendre abban a hotelben szálltak meg a pilóták, ahol anyukám Malévesként dolgozott, így egy alkalommal kért tőle autogramot.
Biztos, hogy nemcsak a versenyzése számított Sennának.Volt valami titokzatos, nem evilágra való a személyiségében, valami megfoghatatlan elegancia, törékenység és erő egyszerre. Valahogy nem is bírtam utána Forma-1-et nézni.
A kicsit szomorkás megemlékezést a brazil Gryllus Vilmossal oldanánk fel. Toquinho nagyoknak és kicsiknek egy aránt zenél, szerintünk az alábbi klipp inkább utóbbiaknak és az örökifjaknak szól.
