Meghalt a magyar labdarúgás egyik legnagyobb alakja, az egyetlen magyar aranylabdás, Albert Flórián. A Császár nemrég esett át szívműtétet, úgy tűnt, sikeres volt a beavatkozás.
A sporttársadalom, a hazai és a nemzetközi közélet is megrendüléssel értesült a hétfői tragikus hírről.
A hatvanas évek legendás Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi Fradi-csatársorából ketten már nincsenek közöttünk. Albert Flórián másfél évvel követte Varga Zoltánt, az egykori nagy riválist – mindkettejüknek a szíve lett a végzete.
A feledhetetlen ötös fogat korelnöke dr. Fenyvesi Máté, a ma már 78 éves, 76-szoros válogatott balszélső, aki 1958-tól 1970-ig, visszavonulásáig futballozott együtt Alberttel a Ferencvárosban és 1960-tól 1966-ig a magyar válogatottban.
“Novák Dezső telefonált reggel, éppen jöttem lefelé az emeletről, nem is emlékszem a továbbiakra, annyira megrázott a hír. Hiszen szinte tegnap volt, hogy a születésnapját együtt ünnepeltük…” – mondta érdeklődésünkre az egykori játékostárs. Fenyvesi doktor felidézte Albert káprázatos pályafutásának egy-egy emlékezetes mozzanatát.
Fenyvesi Máté (jobbról) a Fradi mellett Baróti Lajos válogatottjában is együtt játszott Alberttel
„1958. november 2-án mutatkozott be NB I-es meccsen, mindjárt két góllal a Diósgyőr ellen,alig tizenhét évesen. Ma már egy ilyen bemutatkozás elképzelhetetlen – tőle teljesen természetesnek tűnt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy akkor ismertük meg mi, idősebb játékosok, Flórit megelőzte a híre, szóbeszéd tárgya volt, hogy játszik a Fradi ifiben egy káprázatos tehetség – hát ez volt ő.
A klub és a magyar futball egyik legszebb évtizedét töltöttük együtt a pályán, de Flóri a játéktéren kívül is remek ember volt. Barátkozó természet, jó kedély jellemezte, egyszerűen jó volt vele lenni. Nem is a születésnapján találkoztunk utoljára, hanem még később, amikor Tarlós főpolgármester úr adott egy fogadást a tiszteletére, végtére is Flóri Budapest díszpolgára volt tavaly óta. Semmi jele nem volt, hogy betegeskedne, nem panaszkodott, s bár tudtam a szívkoszorúér-operációjáról, arról volt szó, hogy a műtét sikerült, hamarosan kijön a kórházból. Ezért is olyan letaglózó a halálhíre…”
Rákosi Gyula, a hűséges „fegyverhordozó”, a 41-szeres válogatott balösszekötő hangja többször is elcsuklott telefonbeszélgetésünk közben.
„Még most sem hiszem el, nem lehet igaz. Tegnapelőtt voltam bent nála a Városmajor utcai Kardiológiai Központban, úgy tűnt, remekül sikerült az operáció, biztos volt a felépülésében, mint ahogy természetesen én is. Csaknem hatvanéves barátság kötött össze bennünket, 1952-ben ismerkedtünk meg a Fradi-kölyökben” – emlékezett.
Rákosi Szűcs Lajossal és Alberttel hármasban a mai napig segítette a mai utódok munkáját tanácsaival.
„Nem is tudom, hogyan folytatjuk Szűcs Lajossal ketten azt, amit Flórival hármasban csináltunk, rossz lesz, amikor először belépünk a kis szobánkba a Flóriról elnevezett stadion klubházában, és éppen ő, a névadó nem lesz ott… Hat évtizeden át voltunk barátok, 1958-tól 1974-ig a Ferencvárosban, 1960-tól 1968-ig a válogatottban játszottunk együtt, két világbajnokságon, két Európa-bajnokságon, egy olimpián, megannyi győzelmen és néhány vereségen át. De mindközül ez a legsúlyosabb vereség, amit már nem lehet jóvátenni… Egyszerűen nem tudom megemészteni Flóri halálát. Csak azt tudom mondani, hogy büszke vagyok rá, hogy a barátja és a játékostársa lehettem. Nem is tudom, hogyan lesz ezután a Fradi. Bárcsak szolgálhatnám még a Császárt!”
Kű Lajos hét évvel fiatalabb Albertnél, ő már az aranylabdás sztár pályafutásának kései szakaszában játszott együtt Flórival. A nyolcszoros válogatott egykori csatár tőlünk értesült a Császár halálhíréről.
Kű Lajos fiatalon játszhatott együtt a Császárral
„Micsoda, meghalt a Flóri?! Katasztrófa! Nem akarom elhinni. Te jó Isten! Hiszen azt mondták, hogy sikerült a műtét!” – hitetlenkedett a mai napig utolsó magyar Eb-gól (1972. június 17., 2-1-es vereség Belgiumtól az Eb bronzmeccsén – a szerk.) szerzője. Kű nem fukarkodott a jelzőkkel, amikor Albertet, a játékost méltatta.
„Fantasztikus tehetség volt: ahogy látott a pályán, ahogy vezette a labdát, ahogy fejelt, mindkét irányban. Szabályos eszközökkel lehetetlen volt leszerelni, ahogy mondani szoktuk, folyton alatta volt a labda, csodálatosan fedezte, az ellenfél egyszerűen nem tudott hozzáférni. Én már nagyrészt a térdszalag-szakadását követően futballoztam vele egy csapatban, azok után, hogy Knud Engedahl, a dánok kapusa 1969. május 15-én a végzetes vb-selejtezőn szétrúgta a térdét, már nem volt a régi. De még romjaiban is hatalmas futballista volt. A térd már nem engedelmeskedett az agy parancsainak, de ahogy a labdához nyúlt, az élmény volt, a bőrgolyó szinte muzsikált.”
Kű feltartóztathatatlanul sorolta Albert csodálatos karrierjének állomásait.
1962-ben, az angolok elleni meccsen:
„Amikor Rancaguában az 1962-es világbajnokságon 2-1-re legyőztük az angolokat, ő rúgta a győztes gólt. Mindenkit kicselezett, Springett kapust is elfektette, és végül Bobby Moore mellett pöccintette be a hálóba a labdát. Vagy amikor két évvel korábban, ugyancsak az ő két góljával vertük Angliát. És az 1959-es belgrádi 4-2-győzelmünket, amelyen mesterhármast szerzett, 18 évesen, őrület. Három gólpasszt adott Farkas Jancsinak az 1966-os, franciák elleni válogatott mérkőzésen, amelyet 4-2-re nyertünk meg. Flóri mindenhogyan világklasszis volt, akár befejező csatárként, akár előkészítőként. 1967-ben a brazilok meghívták Dél-Amerikába, hogy közelről lássák, ki az a csodalény, aki megverte őket az 1966-os világbajnokságon!”
De ahogy a játékostárs említi, Albert emberként is óriás volt, nemcsak a pályán. „Élmény volt vele játszani, de egy társaságban lenni is. Intelligens, sziporkázóan szellemes ember volt, nyelveket beszélt, ha akarta volna, a Fradi klubelnöke, de akár az MLSZ elnöke is lehetett volna, vagy éppen Beckenbauer-kaliberű sportdiplomata. A humora utolérhetetlen volt, talán csak Puskás Öcsiéhez tudnám hasonlítani. Minden tekintetben ugyanaz a klasszis volt.”
