Talán kevesen tudják, hogy a kézilabda iránti elkötelezettsége családi örökségnek is tekinthető, hiszen édesanyja, Lubica Hlavata szlovák válogatott játékos volt, az 1993-94-es szezonban Győrben szerepelt. Gyerekként mit jelentett a kézilabda?
A gyerekeket mindig befolyásolja, ha anyuka vagy apuka ilyen szinten sportol. Nem lehettem kivétel, anyám jó kézilabdázó volt, így azt mondhatom, gyerekként a kézilabdacsarnokokban nőttem fel. Ez egy lépés volt ahhoz, hogy itt tarthatok ebben a sportágban. Mondhatni, a kézilabda volt az életem, de azért más sportokat is kipróbáltam.
Kézilabdázott is egykoron?
Persze, de sajnos Salán (Vágsellyén) csak a női vonal volt topon, a férfiak alacsonyabb szintet képviseltek, csupán a másodosztályban kézilabdáztunk. Nagyon élveztem, mert maga a csapategység kiváló volt, sok barátom maradt meg abból az időszakból. Végül azért is lettem edző, mert főiskolásként rádöbbentem, sohasem leszek sztárkézilabdázó. De úgy éreztem, topedző még válhat belőlem. Tetszett is az a munka, ráadásul egy ideig párhuzamosan csináltam: levezettem a csajoknak egy tréninget, és utána mentem a saját edzésemre.
Azt olvastam, hogy amikor édesanyja a pályafutása végeztével visszatért Vágsellyére edzősködni, akkor már másodedzőként segítette.
Igen, így kezdődött az egész. A vicc az egészben, hogy 16 éves voltam. Persze utánpótlásban dolgoztam, de a lányok akkor is idősebbek, 18 évesek voltak. Ám nem okozott gondot a fiatalságom, nem is gondoltam rá. Csináltam a dolgom, úgy, ahogy elképzeltem.
Hogyan képezte magát?
Sokat néztem a kézilabdát, minden hazai mérkőzésen ott voltam. Annak idején a Duslo Sala még nemzetközi kupákban is szerepelt, emellett átjártam Győrbe is mérkőzésekre, ezek voltak a lehetőségek. De mindig kerestem, hol vannak még mérkőzések, hová lehetne elmenni, hogy megnézzem. Mert szerettem, ha impulzusokat és ötleteket kapok, azután ezeket összerakom magamban úgy, ahogy nekem tetszik. Folyamatosan kerestem a lehetőségeket, hogy milyen pluszt tudnék még külföldről behozni.
