Adott egyfelől a világ közismerten egyik legkorruptabb szervezete, a kapzsiság és gátlástalanság szótári illusztrációjaként is funkcionáló FIFA. Adott másrészt egy szégyentelenségében úttörő, a világ autokrata diktátoraival és debiltrashinfluenszereivel egyaránt szerfelett kedélyesen kvaterkázó, vérpopulista FIFA-elnök, név szerint Gianni Infantino. (Tekintsünk most el az alacsonyan szálló szóviccek alkalmazásától; már csak azért is, mert magára valamit is adó, humánus ember nem űz gúnyt mások nevéből.) És adott a mindezen összetevők esszenciájaként értelmezendő klub-vb, ami sokadik ránézésre sem tűnik többnek egy nyár eleji haknitornánál – a különbség mindössze annyi, hogy a résztvevő csapatok szemérmetlenül nagy gázsit raknak zsebre érte.
Az eb természetesen itt – azaz a pénz környékén – van elhantolva. A FIFA jó ideje méregeti irigykedve az UEFA-t, amely pofátlanul nagy lóvét söpör be a világ legnívósabb, legjobban marketingelt és legnézettebb klubeseménye, a Bajnokok Ligája után. Ráadásul míg a FIFA igazi jackpotját, a világbajnokságot csupán négyévente rendezik meg, az UEFA-nál évente csenget a kassza. Könnyen belátható, hogy a FIFA szempontjából nézve ez így nincsen jól. Kell a saját buli, lehetőleg olyan, ami fölveszi a versenyt az UEFA szupertornájával és megszünteti az európai szövetség szinte monopol üzleti hegemóniáját a klubfutball piacán.
Egri Viktor a torna kapcsán úgy fogalmazott, hogy „mint hideg éjszaka után harmatot, kapunk egy kevés szolidaritást, azt a hűsítő, illékony képzetet, hogy nem csak a leggazdagabbak számítanak.” Érvelése – amely a futballban uralkodó eurosovinizmus és az európai centrum monopóliumának megkérdőjelezésére tett kísérletként azonosítja a FIFA új projektjét – érthető, ám attól tartok, aránytévesztett. A FIFA ugyanis, bár kitartóan próbálkozott, hogy eseményét a tévés futballpiac szereplői annak vélt értékére árazzák be, végeredményben kudarcot vallott.
Amit kínáltak, az a megszabott áron senkinek nem kellett a piacon.
