„Az újév első sporthíre január 3-án jött Chamonix-ből táviratilag: A BKE jégkorongcsapata győzött 5:1-re a helybéli csapat ellen. Ekkor döntötte el a korcsolyázó szövetség korongbizottsága, hogy Magyarország részt vesz a Svájcban rendezendő világbajnokságon. Ezzel összefüggésben a MOKSZ küldöttsége tárgyalt Kassán a felvidéki korcsolyázósport vezetőivel az együttműködésről. A sportág fellendítése érdekében meghívták Magyarországra a kanadai Edward Trottier profiedzőt, aki rögtön átvette a válogatott irányítását, de sehogyan sem jött ki a magyarokkal, így csak az ifiket bízták rá szerződése végéig. A tanulság az volt: előbb kell kanadai edzőt szerződtetni, mert januárra már a jók elkelnek, hiszen az európai csapatoknál ekkor többnyire ők voltak a trénerek” – írta tömör összefoglalásában az 1939-es év kezdetéről Takács Ferenc a Budapest sporttörténete 1873–2000 című könyvében.
De lássuk kicsit részletesebben!
85 évvel ezelőtt ezekben a napokban nagy izgalom lett úrrá a magyar jégkorongsporton, a Sporthírlap már 1938. december 21-én megírta, hogy „a korongbizottság javasolni fogja a tanácsnak Trottier Edward ottawai korongozó Budapestre való hozatalát. Lator Géza dr. szövetségi kapitány munkatervet dolgozott ki a kanadai edző számára. A terv szerint az edző nemcsak a válogatott játékosokkal, hanem az ifjúságiakkal, valamint — ha természetes jég lesz — a felvidékiekkel is fog foglalkozni Kassán.”
A szövetség januárra vasúti jegyet küldött Trottier-nek Londonba, január 8-án pedig már a Nemzeti Sport is beszámolt arról, hogy
Trottier pénteken kezdte meg működését, szombaton pedig már a második edzésre rendelte ki a játékosokat a BKE-pályára. Trottier ez alkalommal is játszott, sokkal jobban, mint az első napon. Gyomorrontásom volt, ezért ment először gyengébben – mondta.
A sportnapilap szerint nem véletlenül nem mondott még véleményt a játékosokról, hiszen ezek az edzések az ismerkedés jegyében zajlottak le. De nagyon tetszettek neki a fiatalok – akiknél, lehet, nem is volt idősebb.
„A nyakunkon a világbajnokság, hamarosan el kell utaznunk Svájcba. Márpedig szeretném, ha a svájci világbajnokságon a honfitársaim látnák, hogy valamit elértem a magyar korongozókkal.”
A Nemzeti Sport az is megkérdezte tőle, ismeri-e honfitársát, az FTC-ben szereplő Marchot – természetesen ismerte –, mire a lap levonta a hurráoptimista következtetést:
Ilyen jól megy a magyar korongsportnak! Két kanadaink is van!
Vajon tudott-e valaha valamit?
Miközben akadnak olyan internetes források, amelyek szerint ő lett a magyar válogatott szövetségi kapitánya, ezt a tévhitet illik eloszlatni. Ha jól silabizáltuk ki a korabeli sajtóból, akkor hivatalosan a BKE edzője lett, ám Lator Géza szövetségi kapitány felkérte arra, hogy tartson foglalkozásokat a válogatottnak is.
Az első negatívabb hangvételű írás 1939. január 23-án jelent meg vele kapcsolatban, amikor a Hétfő Reggel azt írta róla: „Igénytelen külsejű, sovány fiú ez az Eddy Trottier, a BKE kanadai trénere. Inkább egy angol középiskolás kamasznak nézné az ember, aki a sportágak közül a szelíd krikett-játékot favorizálja, vagy a legjobb esetben pingpongozik. Szegény Trottiernek nincs jó híre. Két héttel ezelőtt jött Pestre. Már az első napon megbetegedett, és amikor végre pályára léphetett, akkor — mondjuk ki kereken — mozgása nem ragadtatta el a szakértőket.”
A 21 éves kanadai közben váltig hangoztatta, hogy az ottawai Rideau Hockey Club színeiben három évvel korábban megnyerte Kanada amatőr bajnokságát, ő pedig balszélsőként szerepelt a csapatban. Hogy Budapesten miért nem tudta megmutatni, mit tud?
„Beteg voltam, a kosztot sem tudtam megszokni. Most azonban úgy érzem, kezdek formába lendülni, a tegnapi tréningen tizennégy gólt ütöttem. Végre egészséges vagyok” – jelentette ki.
Közben dolgozott a válogatott mellett is állítólag, a Pesti Napló január 25-én legalábbis azt írta, „a világbajnokságra készülődő válogatott játékosok a vezetésével szorgalmasan dolgoznak, főleg futó és korongvezetési gyakorlatok voltak műsoron, majd egy kis kétkapus játék fejezte be a munkát.”
Addigra kiderült a vb-sorsolás is, Lator kapitány örömmel értesült arról, hogy Angliával és Belgiummal kerültek egy csoportba, mert így biztos a győzelem. (Valóban, két csapat jutott tovább, és miután az angoloktól 1-0-ra kikaptak, a leggyengébb belgákat mindketten elverték.)
A vb előtt még a BKE és az FTC összehozott egy minitornát a lengyel KTH Krynica ellen – miután a Fradi nem rendelkezett megfelelő cseresorral, két játékost kölcsönkapott a Budapesti (Budai) Torna Egylettől (BBTE), míg a szövetség egy meccsre átengedte Trottier edzőt, akinek ez lett az egyetlen magyarországi mérkőzése játékosként. Sok vizet nem zavart, a Nemzeti Sport annyit írt róla:
A kanadai titkolja, mit tud.
Álmosan, borzasan, bágyadtan
Mire február 3-án elrajtolt volna a svájci vb, Trottier már nem is tartózkodott Magyarországon. „Jó barátságban megválik a magyar korongsport Trottier-től. A jövő évben majd jóval korábban fog a szövetség kanadai edzőt hozatni. Amikor még vannak jó edzők a piacon” – írta szűkszavúan a Sporthírlap január 28-án.
Hogy mi történhetett, arról a Sporthírlap február 4-i számában megjelent riport/interjú lebbentette fel valamennyire a fátylat.
„Ott voltunk, amikor a kanadai edző megérkezett Budapestre. Álmosan, gombostűfejnyi szemekkel, borzasan. El is búcsúztattuk tegnap. Ugyanolyan álmosan, borzasan, bágyadtan utazott el, ahogyan megérkezett. Mindig álmos ember volt, ez az igazság” – szólt a felvezetés. A lap szerint sokat vártak Budapesten a kanadai edzőtől, de már annak fel kellett volna tűnnie, hogy amíg a legjobb kanadai edzők heti 6–8, sőt, akár 12 fontot is kereshettek Európában, addig Trottier három fontért vállalta.
„Az meg külön balszerencse, hogy Trottier Edward még ezenfelül mindössze 21 éves, súlyos lábtörésből nemrég felépült, hónapokig nem szerepelt, honvágytól gyötört kanadai volt, aki a baját italba ölte.
Nem nagyon érdeklődött a dolgok iránt, néhány edzésen pityókásan vett részt, rosszul játszott, a magyar játékosok nem is kérték, hogy tanítsa őket, neki meg eszébe sem jutott ez.
A kanadai első mondatával cseppet sem cáfolta meg a kritikákat. Ugyan azt mondta, sajnálja, hogy el kell mennie, de gyorsan hozzátette: „Éppen tegnap érkezett új zenekar a szállóba…”
Szakmailag is értékelte a bukását, azt mondta, a magyar játékosok túl jól voltak hozzá képest.
„Az első edzéseken beláttam, hogy meghaladja az erőmet az, amire vállalkoztam. A magyar korongsport már olyan elől van, a játékosai olyan jók, hogy idősebb, tapasztaltabb kanadai edzőre van szükségük. Nem mentségképpen mondom, nem is kérdeztek engem a korongozás különböző problémáiról. Ha valaki felvilágosítást kért volna tőlem, legalább azt elmondtam volt rá, amit tudok. Máskülönben a magyar fiúk igazán kedvesek voltak hozzám, érdekes, hogy mennyien tudnak angolul itt Budapesten.”
Abban viszont igaza lett, hogy a magyar válogatott nem zárt a dobogó közelében, végül a 14 csapatos vébén a 7. helyet szerezte meg.
Gazdag fiúkkal nem könnyű
Két héttel később Londonban a legendás Feleki László készített vele interjút a Nemzeti Sport számára. Akkor elmondta, hiába érkezett Magyarországra szigorú elvekkel, azt sem tudta elérni, hogy a játékosok időben lefeküdjenek aludni.
Az pedig edzőként kifejezetten fájt neki, hogy meg sem kérdezték a véleményét a taktikáról (?), arról pedig hallani sem akartak, hogy több edzés legyen.
Az a baj, hogy a magyar játékosoknak sok a pénzük, gazdag fiúk. Nem olyanok, mint a kanadai korongozók, akik szegény kishivatalnokok, munkások.
Nálunk a hoki a nép sportja, úgy láttam, Budapesten az előkelő osztály sportja. A fiúknak autójuk van, társadalmi kötelezettségeik vannak. Nem lehet nekik se parancsolni. Én lehet, hogy nem voltam nagy formában, de nem tudok elképzelni olyan nagy tudású kanadai játékost, aki ott fegyelmet tudott volna tartani.”
