Sport

A legtragikusabb bokszmeccs, amely örökre megváltoztatta a sportágat

DONG-A ILBO / AFP
DONG-A ILBO / AFP
1982. november 13-án az amerikai Ray Mancini a 14. menetben technikai KO-val győzött a dél-koreai Kim Dukku ellen a WBA könnyűsúlyú címmeccsén, de csak percekig örülhetett felhőtlenül a sikerének, mert ellenfele kómába esett, és november 18-án meghalt. A meccsnek több szempontból is drámai utóélete volt: Kim menyasszonya ugyanis babát várt a meccs idején, majd hónapokkal a tragédia után az ázsiai bokszoló édesanyja, valamint a meccset vezető bíró is öngyilkos lett. Mancini pedig nem tudott szabadulni a stigmától, sokan gyilkosnak tekintették, és a meccs előtt még ünnepelt hőst Kim halála után úgy kerülték, mintha pestises lenne.

Ez gyilkos volt

– mondta a bokszmenedzser Dave Wolf, közvetlenül azután, hogy védence, Ray „Boom Boom” Mancini 14 menetes, irtózatos csatában legyőzte kihívóját, a koreai Kim Dokkut, és ezzel ő maradt a Boksz Világszövetség (WBA) könnyűsúlyú világbajnoka. Wolf akkor még nem tudta, hogy az imént idézett mondata néhány nap múlva mennyire tragikus kicsengéssel bír majd.

„Élni vagy meghalni” – írta fel a koreai bokszoló az ágya melletti lámpaernyőre Las Vegas-i hotelszobájában élete legnagyobb, legfontosabb meccse előtt.

1982 novemberében járunk, amikor az olasz származású Mancini az egyik legfelkapottabb bokszolónak számított az Egyesült Államokban. A boksz családi hagyomány volt Manciniéknél, apja, Lenny is a ringben érezte igazán otthon magát, és a Boom Boom eredetileg az ő beceneve volt, mivel az a fajta öklöző volt, aki kőkeményen beleállt az adok-kapokba, és sosem hátrált meg. Lenny ígéretes bokszoló volt, 1941-ben ő számított az első számú kihívónak könnyűsúlyban, ám a második világháborúban besorozták,

1944-ben pedig a franciaországi Metz közelében egy német aknagránát repeszei olyan súlyos sérüléseket okoztak neki, hogy le kellett mondania arról, hogy valaha világbajnok lehet.

Raynek az apja volt a mindene, és mivel őt, valamint bátyját is beszippantotta a boksz, megfogadta Lennynek, hogy nyer neki, illetve miatta egy vb-címet. Apja hiába próbálta eltántorítani azzal, hogy érzelmileg, mentálisan és fizikálisan is iszonyúan húzós az ökölvívók élete, hogy fel kell adnia a sportért mindent, Rayt nem lehetett megállítani, és 13 évesen azt mondta az edzőjének, Eddie Sullivannek, hogy ő lesz a valaha volt legjobb tanítványa.

„A két Mancini fivér, Lenny Jr. és Ray olyanok voltak, mint a pitbullok, az első gongszótól kezdve hajtották az ellenfelüket. Ray ugyanúgy bokszolt, mint az apja, sosem hátrált meg, ha egyszer-egyszer mégis megtette, akkor veszített” – mondta a Mancini fiúk barátja, Ed O’Neill színész, akit a fél világ csak Al Bundyként ismer az Egy rém rendes család című sorozatból.

Lenny Jr. hiába volt képzettebb és nagyobb ütőerővel bíró bokszoló, öccse fegyelmezettebb és szenvedélyesebb bunyós volt, viszont azt mondták neki, a stílusával csak a profik között tud majd érvényesülni. Mancinit Murphy Griffith fedezte fel 1979-ben a Golden Gloves nevű amatőrbajnokságon, és úgy ajánlotta be a cikk elején idézett Dave Wolfnak, hogy kicsit emlékeztet a stílusa a legendás nehézsúlyú bajnokra, Rocky Marcianóra.

Vagyis nem bokszol szépen, de kifulladásig csépeli az ellenfelet.

Az Egyesült Államokban ebben az időszakban változott meg a trend a bokszban: már nem csak a nehézsúly kapott kiemelt figyelmet, hanem a kisebb súlycsoportok is, amihez az is kellett, hogy az 1976-os montreali olimpián légsúlyban, könnyűsúlyban és kisváltósúlyban is amerikai sportolóé lett az aranyérem. A montreali sikerek a helyi kábeltévék számára is vonzóvá, eladhatóvá tették a kisebb súlycsoportok meccseit, amelyek sokszor izgalmasabbak és szórakoztatóbbak voltak azoknál, amelyeket a nehézsúly reklámarcai vívtak.

Mancini ebben a számára kedvező időszakban robbant be, és a győzelmeket gyűjtögetve fokozatosan haladt a kitűzőtt célja felé.

„Az emberek még emlékeztek a Rocky című filmre, és Mancini demográfiailag tökéletesen illett a képbe. Adott egy olasz csődör Ohióból, akinek zsidó a menedzsere és fekete az edzője, na ilyen sztorit Stallone sem tud kreálni” – mesélte a Mancini életéről könyvet író Mark Kriegel, hogy a stílusa mellett mi tette még eladhatóvá Boom Boomot.

Mancini alig két évvel a profi pályafutása elindulása után már címmeccset vívhatott a WBC könnyűsűlyú vb-övéért a nicaraguai Alexis Argüello ellen, ám 14. menetben TKO-val vereséget szenvedett. A két bunyós mindent kiadott magából, egy pillanatig sem hagyták unatkozni a közönséget, és a meccset többek között a The Ring magazin és az ESPN is beválasztotta a 80-as évek legemlékezetesebb csatái közé.

Mancini nem omlott össze a vereségtől, és 1982 májusában megtette, amit megígért az apjának, az első menetben elintézte Arturo Friast, és ezzel ő lett a WBA könnyűsúlyú világbajnoka. Mancini ikon lett Amerikában, kiváltképp szülővárosában, a munkanélküliségtől és bűnözéstől sújtott Youngstownban, és elismertségét jelzi, hogy felkerült a Sports Illustrated címlapjára, ami különösen nagy szó volt, ha az ember nem nehézsúlyban osztotta a pofonokat.

1982 júliusában először védte meg a címét, amikor a 6. menetben TKO-val nyert a venezuelai Ernesto Espana ellen, és Kriegel szerint ekkor egyértelműen Boom Boom volt a legpiacképesebb bokszoló az USA-ban.

„Egyetlen dolga volt: le kellett győznie Kimet” – tette hozzá Kriegel.

Kimet rendesen megedzette az élet, mire eljutott a Las Vegas-i meccsig: 2 éves volt, amikor apját elvitte egy vírus, és még nem volt 5, amikor a mostohaapját otthagyta az anyja, aki a gyerekével együtt egy szegény halászfaluba költözött 18 kilométerre az észak-koreai határtól. Pénzük alig volt, úgyhogy Kim gyakran volt éhes, anyja pedig az utcán kéregetett. Később a nő ismét megházasodott, és a mozaikcsaládban Kim lett a legkisebb gyerek, akit a nagyobb féltestvérei időnként belehajszoltak egy-egy bunyóba a falubeli kortársaival.

Kim tinédzserként került Szöulba, ahol alkalmi munkákból élt, majd kikötött a legmenőbb helyi edzőteremben, ahol a ringben kiengedhette a gőzt.

„Gyengébbnek tűnt a többieknél, nem éreztem, hogy lenne benne fantázia bokszolóként” – mondta róla az edzőtermet működtető Kim Hjoncshi, aki korábban maga is bokszolt. Kim Dokkut egyik edzőtársa erős akaratúnak és a többieknél kegyetlenebbnek írta le,

és ahogy Mancini, úgy ő is azt vallotta, szégyen, ha egy bokszoló hátrál a ringben.

Bár a helyi bunyósok úgy tartották, nem szerencsés, ha egy ökölvívónak barátnője van, mert a szerelem gyengíti a harci szellemet, Kim szívét elrabolta az edzőterem fölötti irodában könyvelőként dolgozó I Jongmi. A nő szülei eleinte egyáltalán nem támogatták a kapcsolatot, mondván, rangon aluli, ha egy bokszolóval jár, de Kim az első családlátogatás alkalmával olyan jó benyomást tett rájuk, hogy onnantól nem volt ellene kifogásuk.

Kim Dokku profi pályafutása 1978 decemberében indult, és 1982 februárjában ért el az első mérföldkőhöz, amikor a Kim Gvangmin elleni pontozásos győzelemmel ő lett a WBC ázsiai és óceániai régiójának könnyűsúlyú bajnoka. Amikor kiderült, hogy 1982 novemberében megmérkőzhet Mancinivel Las Vegasban, I Jongmi már babát várt, épp ezért a szokásosnál is nagyobb aggodalommal engedte útjára Kimet. A férfi viszont hihetetlenül magabiztos volt, mindenkinek azt mondogatta, hogy ki fogja ütni Mancinit,

és csináltatott egy 1 méter hosszú és 30 centi széles koporsót, amit levitt az edzőterembe, azt sugallva, hogy csak egyikük marad életben a meccs után.

Amikor Mancini ringsegédje és jóbarátja, Tank DiCioccio megleste Kim egyik edzését, és elárulta a címvédőnek, mire számíthat az ellenfelétől, Mancini azt nyilatkozta az újságírónak, hogy háborút fognak látni a szorítóban. 1982. november 13-án a vegasi Caesars Palace-ban csapott össze Mancini és Kim, és Boom Boomnak nem kisebb egyéniség szorított az első sorból, mint Frank Sinatra.

A meccs pontosan úgy indult, ahogy arra számítani lehetett, a két fél egészen közel helyezkedett egymáshoz, és folyamatosan igyekeztek minél nagyobb kárt tenni a másikban. Eleinte Kim tűnt pontosabbnak, és a hatékonyságáról árulkodott, hogy a harmadik menet végén csúnyán szétnyílt, és erősen vérzett Mancini bal füle. A címvédőt ez látszólag fikarcnyit sem zavarta, úgyhogy változatlan intenzitással folytatódott az öldöklő küzdelem, és a hatodik menet végén a meccset közvetítő CBS egyik szakértője, Gil Clancy baljós előérzettel jegyezte meg:

Ha így folytatják, a végén még valamelyikük belehal ebbe a csatába, vagy legalábbis rettentően ronda verést kap

Clancy nem véletlenül kongatta a vészharangot: 1962 márciusában a szemtanúja volt annak, hogy az általa felkészített bunyós, Emile Griffith legyőzte a kubai Benny Paretet, aki a rengeteg beszedett ütés köveztetében kómába esett, és pár nappal később meghalt – mindössze 25 évesen.

A 12. menetben kezdett kiütközni Mancini erőnléti fölénye, Kimet a szíve és az elszántsága vitte előre, de a címvédő lábmunkája jobb volt, és pontosabban is ütött. Mancini egyik nagy ütése mellkason találta a koreait, aki egy pillanatra féltérdre ereszkedett, de szinte azonnal felállt. Kim ezt megelőzően nem bokszolt 12 menetnél többet egyhuzamban, és Mancini a tizenharmadik felvonásban iszonyú össztűz alá vonta ellenfelét, bár a különböző források eltérő számokat írnak, de az bizonyos, hogy az amerikai legalább 40 ütést vitt be anélkül, hogy ellenfele válaszolni tudott volna.

„Adj ki mindent, ami még benned van, ne fogd vissza magad” – mondta az erejével teljesen elkészült Kimnek az edzője – akinek ezek voltak az utolsó szavai, amelyeket Kimmel válthatott. Mancini a 14. menetben megint lerohanta Kimet, akit egy kőkemény jobbossal leütött, és bár a kihívó a kötélbe kapaszkodva nagy nehezen felállt, de láthatóan támolygott, így Richard Green bíró beszüntette a küzdelmet.

Mancini a ringben adott interjúban nem győzte dicsérni az ellenfelet, az elszántságát, a motiváltságát, és külön kiemelte, hogy hatalmas erejű testütései vannak, az álla pedig igazán ütésálló.

A bajnok még az öltözőben jegelte a sérüléseit, amikor edzője, Griffith komor ábrázattal benyitott.

„Haver beszélnünk kell, nem néz ki jól a dolog. Kim nem biztos, hogy túléli” – közelte Griffith a sokkoló hírt.

Kim pár perccel a meccs után kómába esett, és egyből kórházba vitték, ahol a CT kimutatta, hogy koponyaűri vérzés lépett fel nála, és vérrög keletkezett az agyában. Két és fél órás műtétet végeztek el rajta, de a kómából már soha nem kelt fel: Kim Dokku 1982. november 18-án, 27 évesen meghalt.

Úgy éreztem magam, mintha rám zuhant volna az ég, és az a kérdés villant be egyből, hogyan fogom a fiamat egyedül felnevelni? Haragot és dühöt éreztem, nem értettem, miért kellett ennyire keményen, a végsőkig harcolnia?

– mondta Kim menyasszonya, I Jongmi. A nő fejében az is átfutott, hogy nem tartja meg a gyereket, aztán belátta, az abortusz miatt egész életében kínozná a lelkiismeret-furdalás.

A fiú, Cshivan hét hónappal Kim halála után született meg, és anyja sokáig nem árulta el neki, mi történt az apjával.

„Annyit mondtam neki, hogy az apja Amerikában dolgozik. Nem akartam neki fájdalmat okozni, vagy olyan hírt közölni, amivel nem tud megbirkózni” – indokolta a hallgatást I Jongmi.

Aki később már lehet, hogy megbánta a döntését, Cshivan ugyanis 9 évesen egy barátja édesanyjától értesült arról, hogy édesapja már nem él. I Jongmi csak évekkel később mondta el a fiúnak, hogy apja egy bokszmeccsbe halt bele.

Kim halála Mancinit is padlóra küldte, mardosta a bűntudat, miközben az emberek olyan kérdéseket tettek fel neki, milyen érzés, hogy halálra verte az ellenfelet.

Hogy milyen érzés? Haldokoltam belül! Apám Kim halálhíre után megölelt, és azt mondta, legyek hálás, mert én is járhattam volna ugyanígy. Ez a mondat nagyon megütött, mert a meccsben benne volt, hogy én húzom a rövidebbet.

És ez az érzés sokáig velem maradt, hiszen a stílusomon nem tudtam változtatni, ha bementem a ringbe, tudtam, hogy kiosztok majd nagy pofonokat, de nekem is jut belőlük. Semmi sem tisztább annál, mint amikor két ember szembenéz egymással, és fizikálisan, mentálisan, spirituálisan, emocionálisan próbára teszik egymást. De az az este elvette a boksz iránt érzett szerelmet, egyszerűen mindent elvett tőlem” – mondta Mancini a róla szóló dokumentumfilmben, amely Mark Kriegel könyve alapján készült.

1982 novemberében a tragikus kimenetelű Mancini-Kim összecsapás előtt és után is volt egy-egy olyan meccs, amely után felmerült, hogy valamin változtatni kéne: november 12-én, a WBA kisváltósúlyú címmeccsén Aaron Pryor a 14. menetben lefiniselte Alexis Argüellót (pont azután, hogy Panama Lewis, Pryor edzője egy általa kotyvasztott italt adott tanítványának, aki váratlanul feltámadt), aki másodpercekig feküdt aléltan a padlón, a WBC nehézsúlyú vb-övéért zajló találkozón pedig Larry Holmes szétcincálta Randall Cobbot.

Mancini, akit egészen odáig az őszinte, meghátrálást nem ismerő stílusáért szerettek, hirtelen a viták keressztűzébe került, és bár a meccs előtt a cégek kapkodtak érte, hogy vele reklámozzanak termékeket, a vegasi háború után inkább becsukták előtte az ajtót.

A hullám tetetjén voltam, a legjobb úton afelé, hogy legendává váljak, aztán beütött a krach. Az ajánlatok elfogytak, és elkezdtek kerülni, mintha pestises lennék

Mancini kérlelte Wolfot, a menedzserét, hogy mielőbb szervezzen le neki egy meccset, hátha az segít enyhíteni a traumát, így jött össze 1983 februárjában, Olaszországban a George Feeney elleni, pontozással megnyert ütközet, amelynek előestéjén érkezett a hír, hogy Kim édesanyja öngyilkos lett. Kriegel szerint a nő szégyellte magát, hogy a család a fia biztosítási pénzén marakodott, és az is felzaklatta, hogy a sajtó a magánéletén csámcsogott. Nyolc hónappal a Mancini-Kim meccs után a mérkőzésvezető, Richard Green is öngyilkosságot követett el, és bár nem volt bizonyíték arra, hogy a tragikus kimenetelű bokszcsata szolgáltatta az okot, a közvélemény óhatatlanul megtalálta a kapcsolatot a halálesetek között.

Mancini a családtagjait és a barátait megkérte, hogy ne emlegessék a Kim elleni mérkőzést, de a média újra és újra leporolta az ügyet minden egyes mérkőzése után. Azt mondta, idővel megtanulta ezt kezelni, de addigra felőrlődött a múlt folyamatos felemlegetésében: „Nem tudtam előre haladni a karrieremben, mert folyton visszahúztak”.

Bár az állandóan emlegetett végzetes meccs után még tíz évig bokszolt, Mancini már nem volt a régi, Bob Arum promóter úgy fogalmazott, a korábban megszokott tűz és öröm már nem volt meg benne.

Rajta maradt a stigma, a Kim elleni meccs előtt ő volt Amerika kedvence, akit mindenki szívesen látott volna vendégül, vagy akivel bárki elengedte volna a lányát randizni. Az eset után viszont csak a gyilkost látták benne, pedig mással is történt ilyen, nem ő volt az első, akinek meghalt az ellenfele

– magyarázta Ed O’Neill.

A dolgok odáig fajultak, hogy Mancini lányát negyedikes korában azzal nyomasztották az iskolában, hogy az apja egy gyilkos.

2011-ben, vagyis 28 évvel a mérkőzés után Mancini esélyt kapott a lezárásra, amikor találkozott I Jongmival és Cshivannal. Ray azt mondta Cshivannak, büszke lehet néhai apjára, aki igazi harcos volt, és Manciniből a legjobbat hozta ki. A fiú elismerte, amikor először megnézte a meccset, gyűlöletet érzett apja legyőzője iránt, de már nem hibáztatja, és nem szeretné, ha Mancini bűnösnek érezné magát.

A korábbi világbajnok a róla szóló dokumentumfilm végén azt mondta, sikerült megbékélnie, és bár szokott még álmodni Kimmel, de próbál minden napot élvezni, mert az élet rövid.

Kim halála után komoly változások léptek életbe a sportágban, a WBC 15-ről 12-re csökkentette a menetek számát, és később ezt a többi nagy szervezet (WBA, IBF, WBO) is átvette. Szintén változott, sokkal komolyabb lett a meccsek előtti egészségügyi protokoll: amíg korábban csak a vérnyomását és a pulzusát ellenőrizték a bokszolóknak, addig onnantól fogva koponya MR-vizsgálaton, EKG-n és tüdőszűrésen is át kellett esniük a sportolóknak. A mérlegeléseket pedig korábbi időpontra hozták, miután kiderült, hogy Kim halálában az is szerepet játszott, hogy brutális fogyasztáson esett át, hogy hozni tudja a súlyát.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik