Edzőként hogyan jellemezné magát?
Hú, nehezet kérdez. Nem nagyon szeretem önmagamat elemezni. Az biztos, hogy nagyon sok munkát rakok ebbe bele. Az is biztos, hogy, akivel nem tudok kijönni, azzal nem tudok kijönni, akivel ki tudok jönni, azzal pedig nagyon jól ki tudok jönni. Hálaistennek idén sok siker utáni bulit ünnepeltünk együtt a csapattal. Az egyik ilyen alkalommal fogalmazta meg valamelyik játékosom, hogy „a fő erősséged az, hogy úgy rakod össze a csapatot, és aztán úgy alakul mindig minden, hogy megdöglünk érted a végére.” Azt gondolom, eléggé elfogadó vagyok – egészen addig, amíg nem a munka, az eredményesség vagy a csapategység rovására megy a dolog. Onnantól viszont nagyon bolond tudok lenni és „ütök-verek”.
Azért kérdeztem, mert kívülről „alfahím” edzőnek tűnik. Olyannak, aki nem csak az öltözőt, de a meccseken az ellenfél kispadját, sőt, olykor még a játékvezetést is uralni, dominálni akarja.
Ez igaz.
Ez ösztönös, a személyiségéből fakadóan ég ezer fokon, vagy tudatos színjáték?
Belülről. Valószínűleg így szocializálódtam. Az életünk az öltözőben, az edzésen azért nem így néz ki. Nyilván ott is előfordultak súrlódások, de alapvetően szeretem a játékosaimat. A pályán látható viselkedés sem mindig adja vissza a valóságot.
Elég változó, szituációfüggő, hogy milyen vagyok, azaz nem árt ismerni az okot is.
Egyszer Rosztovban foghíjas csapattal nyertünk egy szombati BL-meccsen. Három nap múlva jött a soros MTK elleni bajnoki. A játékosok kikönyörögték, hogy mivel vasárnap utazunk, kevesen is vagyunk, szerdán a bajnoki után meg mennek két hétre válogatottba, ezért hétfőn se legyen edzés. Belementem. A keddi gyakorláson már láttam, hogy totál szét vannak esve. Leültettem őket. „A legnagyobb veszélyben a csapat mindig a legnagyobb bravúr után van. Oké, az MTK nem a Rosztov, de ez oda is kevés lesz” – figyelmeztettem őket. Vérgőzös meccsen alig három góllal vertük meg az MTK-t hazai pályán. Na, utána úgy ordítottam a csapattal, hogy majd leszakadt a csillár. Nyűgösen távoztak a válogatotthoz, de mire visszaértek, minden kisimult.
A 2022-es bajnoki hajrában kis híján összeverekedett Ambros Martínnal, az örök rivális Győr edzőjével, akivel pár évvel azelőtt még átmenetileg együtt irányították a válogatottat.
Nem vagyok rá büszke, de ilyen az élet. Van, amikor a meccs hevében elpattan valami az emberben – láttunk már ilyet más sportágakban is.
Leültek azóta egy pohár bor mellé és megbeszélték?
Azt azért nem.
Az „így szocializálódtam” alatt azt értsük, hogy a habitusa apáról fiúra szállt?
Arra nem emlékszem, hogy édesapám hasonlóan domináns lett volna a pálya szélén, mert amikor ő vezette a Fradit (Elek Gyula 1966–1985 és 1990–1992 között volt a Ferencváros női kézicsapatának edzője – a szerk.), még nagyon gyerekként ültem mellette/mögötte. Ezért inkább Németh Andrást és Köstner Vilit említeném mentoraimként. Hasonló módon gondolkodtak öltözőről, meccsről. A kapcsolatunkra jellemző, hogy Vilivel mindjárt indulunk ki hajózni, mert épp itt van mellettünk Fenyvesen, András nyaralójában. Lehorgonyzunk a Balaton közepén, pihenünk, fürdünk, beszélgetünk, megváltjuk a világot.
A családi háttér miatt törvényszerű, hogy a játékosmúltja után edzőként is benneragadt a kézilabdában?
Vegyésztechnikus vagyok. A suli után öt évet dolgoztam a százhalombattai finomítóban. Azon kevés, három műszakban dolgozó között tartottak számon, aki a meló mellett a város első osztályú csapatában kézilabdázott. Húszévesen csak mellékesen végeztem el a középfokú edzőit, mert öten-hatan a csapatból úgy gondoltuk, jó buli. Egyébként nem is volt rossz buli. De a diploma bekerült a fiókba, és egyáltalán nem terveztem, hogy kezdeni kéne vele valamit.
Hogy lehetett három műszak mellett sportolni?
Az éjszakai műszak után nem okozott gondot, mert délutánra már pihenten tudtam edzésre menni. A délutános műszak keresztbe verte az edzéseket, de úgy alakítottuk a finomítóban és a szakosztálynál is, hogy legyen egy kis mozgásterem. Nyilván a három műszak nem egy álom, de azon kívül álomszerű munka volt. Emellett tényleg csak úgy mélyen bujkált bennem a vágy, hogy de jó lenne egyszer a fater örökébe lépni. Egyszer jött egy ajánlat. Még mindig Battán dolgoztam, de már Csömörön játszottam, ahol a női csapat hirtelen edzőt váltott. Felkértek, hogy vegyem át. Eszem ágában sem volt. „Majd egyszer talán” – mondtam. Megbíztak egy másik edzőt, nem jött be nekik, és akkor év közben megint elkezdtek fűzni. Vakaróztam, mert érdekes, változatos, komoly felelősséggel bíró állásom volt a finomítóban, baromi jó brigáddal dolgoztam, és tudtam, csak hatalmas csókkal lehetett oda bekerülni. Beszélgettem a kollégákkal. Volt köztük egy idősebb, atyaszerű, aki arra terelt, ne dobjam el a melót, mert úgyse tudok befutni edzőként. „Meglásd, fél év múlva jössz vissza!” – mondta és mindenki helyeselt. A brigádban akadt egy 60 éves segédmunkás is. Félrehívott:
Te hülye vagy! Ez a munkád mindig megmarad, de ha azt eldobod magadtól, az életed végéig nem bocsájtod meg.
Ez döntött. Elvállaltam. Tavaly ilyenkor egy nyugdíjazás alkalmával találkoztam velük újra. Meg is jegyezték, hogy kivételesen tévedtek.
Három évet edzősködött Csömörön, aztán 2007 óta csak a Fradi. A Győrrel szemben az utolsó éveket leszámítva azt az irányvonalat követték, hogy légióshad helyett inkább azoknak a hazai fiataloknak adnak játékpercet az NB I-ben és a BL-ben, akik a magyar válogatottban is számításba jöhetnek.
Ez hellyel-közzel így és megtörtént.
Nem frusztrálta, hogy a világválogatottal felálló Győr ellen egy idő után többnyire reménytelenné vált a versenyfutás?
A nemzetközi szereplés igénye mindig is jelen volt a klubvezetés részéről, mert a költségvetés nagyban függött a Bajnokok Ligája-részvételtől. Így addig nem okozott ez feszültséget, amíg nem forgott veszélyben a BL-indulást érő helyünk. Aztán minden megváltozott. A 2010-es évek második felében Fodor János úr szintén világválogatottat gründolt Siófokon, és egyszer majdnem sikerült is beletenyerelnie a status quóba: 2020-ban elég rendesen ránk hozta a frászt, amikor második helyen állt, és hogyha abban az évben nincs a pandémia, elmegy a BL-szereplés lehetősége. Azt követően át kellett értékelnünk a játékospolitikát. Egyrészt a szövetség megszüntette a légiósszabályt, és ez azért fontos, mert mi azt is igyekeztünk betartani. Másrészt, higgye el nekem mindenki, továbbra is foglalkoztam volna szívesen a fiatal gyerekekkel, de elfogytak.
Pedig az akadémiák országa lettünk. Három éve a Fradinak is van már sajátja. Hogy fogyhattak el a kézilabdázó gyerekek, hogy nem tűnnek fel évről évre újabb és újabb tehetségek?
A miénknek még nagyon-nagyon hosszú idő lesz a kifutása. A tapasztalat legalábbis ezt mutatja.
Akkor tágítsuk a kört. A magyar női kézilabdának miért nincs válogatott szinten tetten érhető eredménye a tízévnyi irdatlan mennyiségű állami támogatottság ellenére?
Azt gondolom, már kéne, hogy legyen, de az elejét nagyon-nagyon elszúrtuk.
Hol, miben?
Sokáig nem történt más, csak a pénzösszeg változott a bérekben, a lehetőségekben és az egyéb dolgokban.
Az elmúlt években azért már megindult a komolyabb folyamat. A taorendszer hajnalán a magyar kézilabdának mérhetetlen infrastrukturális problémái voltak. Még a Ferencváros szintjén is teremproblémákkal küzdöttünk. A felnőtt csapat évtizedeken át a létező legrosszabb élettani időpontban, fél háromtól edzett, mert négytől megtelt a terem, a gyerekek akkor értek oda az iskolából. Nem vehettük el az utánpótlástól a teremidőt. Ez a probléma mára országos szinten megoldódott a munkacsarnok programmal. Aztán, ki tudja miért, kimaradt komplett 5–6 korosztály, nincs elég rutinos játékos, akiken fokozatos terheléssel, felelősséggel fel tudjuk építeni a tehetségeinket. Mert nem mindegy, mit lát a gyerek az edzésen. Ha egy 30 éves válogatott játékos, akit addig csak a tévében látott, vetődik a labdáért mellette, ő is vetődni fog. Aztán: a Testnevelési Egyetemen 1997 és 2017 között megszűnt a levelező szakedzőképzés. Talán itt van a legnagyobb bajunk. Nem vagy nem jól tanítjuk meg a gyerekeknek a technikai alapokat, például legalapvetőbb passzolást, nem figyelünk kellőképpen az egyénre. Az alapján, ahogy oktatunk, uniformizáljuk a játékosokat, aminek egy hozadéka van, hogy mindenki középszintű lesz. Ha azt akarjuk, hogy minden játékos ugyanúgy dobjon, az azért baj. Németh András kedvenc példája, hogy Tóth Timi, akinek a lövőtechnikáját mindennek lehet nevezni, de tanítani valónak nem, mégis többszörös gólkirály lett. Ha „megerőszakoljuk”, átalakítjuk az ösztönös stílusát, garantáltan nem válik a világ egyik leggólerősebb játékosává. Pont az ilyen extrát kellene megtalálni.
Úgy általában mi a véleménye az akadémiai képzésről, hatékony, előre mutató vagy sem?
Nem vagyok bentlakásos akadémiapárti, mert
nem biztosítja a 14–18 éves gyerekek egészséges jellemfejlődését. Az nem lehet jó, ha az egyetlen program az, hogy edzünk napi kettőt, közte elmegyünk az iskolába, és délután kimegyünk a Tescóba. Ezzel a módszerrel szakbarbárokat, finomabban jó szakmunkásokat képzünk csak.
Jobb a hagyományos modell, miszerint minden gyerek legalább 16 éves koráig lakjon otthon, és fejlődjön a lakhelyéhez közeli nevelőklubjában?
Ha megvan az infrastruktúra, akkor jobb. Elég régóta elkezdtem hinni a norvég modellben. Tord Ellingsen, aki egy ideje a férfiválogatott erőnléti edzője, annak idején Karl Erik Böhnnel érkezett Magyarországra. A lányok úgy jöttek vissza a keretedzésekről, hogy ódákat zengtek a paliról. 2015-ben fölvettem vele a kapcsolatot, és idehoztuk a Fradihoz. Öt éven át dolgoztam vele, hálaistennek a barátom is lett. Döbbenetes dolgokkal szembesültem, miután elkezdtünk beszélgetni a közös munkáról, hogy egy-egy játékos szintjén vagy a komplett csapatnál hogyan kellene felépülnie a munkának szerinte, és ezzel szemben mi volt az aktuális gyakorlat Magyarországon. Norvégiában merőben másképp gondolkodnak erről a területről.
Amennyiben?
Hú! Mindenben. Eleve az utánpótlásban az edzésszám jóval kevesebb – 14–15 éves korig heti három edzés –, viszont jóval tudatosabban gondolkodnak. Nem eredményt hajszolnak, mint nálunk nagyon sok helyen, hanem technikai tudásban és fizikálisan építik a játékosokat. Egyszerűen mindenféle nyomás nélkül. Egy vita közben Tord mosolyogva megkérdezte tőlem: „Ti tényleg abban hisztek, hogy mi, norvégok mások vagyunk? Dehogy vagyunk mások. Ugyanolyanok vagyunk, mint ti! Csak mi nem utáltatjuk meg a gyerekekkel 16–17 éves korukig a sportot. Ti a gyerekeiteket csalni tanítjátok meg, aztán csodálkoztok, hogy felnőtt korra milyen lesz a mentalitásuk.”
Mit értett ez alatt?
Azt, hogy nekünk utánpótláskorban semmi nem elég. Olyan edzésszámot követelünk, hogy a gyerek nem bírja koncentrációval, ezért hamar gépiessé, monotonná válik. Másrészt, ha meg tud csinálni tízet, akkor holnapra már tizenkettőt akarunk. Ha megcsinálja a tizenkettőt, holnapután már tizennégyet írunk neki elő. Soha nincs dicséret, vagy, ha van is, tovább megy a presszió, a csak még egy picit.
Előbb-utóbb az ökör is megpróbál kibújni az igából. A gyerek okosabb. Ő megtanul csalni. Nem a megfelelő technikával csinálja azt a tíz fekvőtámaszt. Vagy nézi az edzőt, és ha éppen nem őt figyeli, már hasal.
A fizikális képzést a skandinávok másképp és jobban csinálják.
A kevesebb több elve mentén?
Tord ezt borzasztó egyszerűen magyarázta el. Veszel egy új autót. Ha az első három évben beleteszel 600 ezer kilométert, az tízéves korában nem lesz autó. Be kell látni, mi hellyel-közzel ezt csináljuk. Agyonedzetjük, több helyen versenyeztetjük őket. A most 40 éves Heidi Lökét 24–25 évesen ismerte meg a világ. Egyszerűen, erre a korra építik föl őket, ekkor érik el a csúcsformát, fizikálisan azt a szintet, amivel hosszú távon ott tudnak maradni a világ élvonalában. Persze náluk is vannak kivételek, akik erősítik a szabályt. A legnagyobb tehetségeik, Henny Reistad vagy Nora Mörk 19–20 évesen már az elit tagja volt, de az sem lehet véletlen, hogy mindketten rengeteg sérüléssel bajlódtak. Nálunk pedig már 19–20 éves korban valósággal belökdössük őket, és elvárjuk, hogy meccseket döntsenek el, egyszerűen azért, mert, ahogy már említettem, eltűntek a gyerekek, ezért rájuk vagyunk kényszerítve.
A tehetségek kiválasztásában is más a skandináv vonal?
Azt nem látom át. Nyilván nálunk ez sem jó. A női szakágban a legnagyobb probléma, hogy elvétve akad magas játékosunk. Ez azért fordulhat elő, mert a kiválasztás is bizonyos célok érdekében történik. Lányoknál a korábban érő, alacsony, erős, ügyes előbb fog meccset nyerni, mint a később nyúló koordinálatlan, így az utánpótlás-válogatott versenyekre is jobbára „tornászválogatottal” utazunk el. Nem szabadna ily mértékben hajszolni a kollégáknak az egyéni ambíciókat, a klubokban az eredményt. Sok extrém szabályt hoztunk be az utánpótlás korosztályokba, amit elég nagy küzdelem árán most ki tudtunk vetetni, ezzel is kedvezőbb helyzetbe hozva a magas játékosainkat.
Mióta készül a Fradi a norvég szisztéma szerint?
Nyolc éve. Tord óriási. 2015-ben, amikor megegyeztünk, azt mondtam neki, az kevés, hogy idejön, megmondja mit csináljunk, és mi azt megcsináljuk. „Engem az érdekel, hogy idejössz, megmondod, hogy mit csináljunk, és elmagyarázod, hogy miért így. Engem ez érdekel, mert abból tanulunk.”
Mi változott leginkább az edzésmódszerben?
Amikor a Tord által képviselt skandináv módszer irányába indítottam a női vonalat, óriási vitákat folytattam idősebb kollégákkal is. Nálunk 2015-ig már-már megrögzötten úgy nézett ki a program, hogy meccs utáni hétfő délelőtt toltunk egy erőnléti edzést, és délután labdával gyakoroltunk. Tord azzal kezdte, hogy: „Ezt felejtsd el. Legyen az a gyakorlat, hogy hétfő délelőtt kapjanak egy komoly intervallfutást és súlyzós programot. Ez bő 2–2,5 órás edzés, ami után adjunk nekik minimum 24 óra pihenőt, és csak kedd délután találkozzunk újra velük. Hagyni kell, hogy a játékos kipihenje magát, mert, ha nem, belefásul.” Kötöttem magam a karóhoz, a megszokott programhoz. Erre megkérdezte: „Miért jó az, hogy hétfő délelőtt spórol délutánra, miközben a hétvégi meccs utáni első edzés még így is annyit kivesz a játékosból, hogy délután agyvérzést kapsz tőle?” Beláttam. Elkezdtük kipróbálni. Jól működött.
Az utolsó három évben Tord nélkül is tetten érhető módon látszódott ez a szemléletváltás a Fradi felnőttcsapatának teljesítményén?
Az idei tavaszi menetelésünk, pláne az utolsó két hónap ennek is köszönhető. Ha ezzel a korábbiakhoz képest idősebb garnitúrával elvégeztettem volna és úgy végeztettem volna el azt a munkamennyiséget, amit mondjuk 2010-ben toltunk a lányokkal, a Final Fourra alighanem Márton Grétával és talán Klujber Katrinnal hármasban maradunk a kispadon. Csak ismételni tudom magam, a régi szemléletben készülve hozzá voltunk szokva, hogy spórolni kell az energiával, hogy kibírjuk. Egyébként mikor játszol te 24 órán belül három tétmeccset?
Nyilván soha, a nagy tornákon is kétnaponta követik egymást a meccsek.
Persze. Ezért tök hülyeség. De, hát, mi így voltunk bekötve. Ezt formálta át Tord.
Ha megnézi az idei Fradit, jóval idősebb átlagéletkorú csapatot lát, mint a korábbi éveimben bármelyik. Az ETO-t a második félidőben vertük meg április végén a Magyar Kupa döntőjében. Metzben döntetlennel mentünk be az öltözőbe, a végén 7 góllal nyertünk. Az Esbjerg ellen mínusz néggyel mentünk be a szünetre, onnan fordítottunk.
Az adatalapú elemzés, döntéshozatal már a kézilabdában is jócskán jelen van. Mennyire tarja fontosnak, egyfajta iránytűnek a játékos és csapatszintű statisztikákat?
Bizonyos szinten túlmisztifikáljuk, bizonyos szinten meg borzasztó fontos. A pandémia rákényszerített minket arra, hogy nagyon komolyan elkezdjünk ezzel foglalkozni, mert a betegségből visszatérő játékosok elképesztő adatokat produkáltak. Iszonyatosan kellett monitorozni, hogy milyen állapotban vannak. Elkezdtük megtanulni, használni a számokat, építettünk rájuk, ahogy azokra az adatokra is támaszkodunk, amelyeket edzésen a Polar-rendszer tudott szolgáltatni. Ezek értékes részévé váltak a munkánknak, amit egy videókat is tartalmazó Match Meeting nevű rendszerben gyűjtünk. Alapvetően műszaki ember vagyok, tisztában vagyok vele, egy mérés nem mérés.
Azért meglepő, amit mesél az edzéselmélet-gyakorlata átalakulásáról, fejlődéséről, mert a sportágból származó információk szerint az őszi gyengébb, hektikusabb produkció után azt a kritikát kapta, hogy old school edző, aki hisz a hagyományos módszerben, nem képes/akar megújulni.
Én erről most hallok először. Soha senki nem szembesített ezzel. Rólam annak idején az is elterjedt, hogy nem készülök az edzésekre. Ami tény: minden évben csináltunk valamilyen innovációt. Az, hogy ezt nem doboltuk közhírré, nem rohangáltunk zászlóval körbe a Népligetben, a IX. kerületben vagy Budapesten, attól még folyamatosan kerestük a fejlődést. Nemrég például a mesterséges intelligenciával kezdtünk el foglalkozni. A célunk az, hogy az adatokból kiolvassa, egyéni szinten milyen terhelést kell kapnia egy játékosnak ahhoz, hogy az adott feladatra a lehető legfittebben álljon oda. Ami biztos, Tord segítségével nagy változást hoztunk a magyar női kézilabdába.
Akkor másképp kérdezem: Kubatov Gábor tavaly szeptemberben még azt nyilatkozta, hogy „soha, de soha nem fogom elküldeni Elek Gábort. Viszont tudom, szereti annyira a Ferencvárost, hogyha a csapatnak nagyon nem megy, akkor le fog mondani.” A tavasz második felében nagyon ment a Fradinak, most mégis egy skandináv edző, a dán Martin Albersten ül már a kispadon. Mi változott alig egy év alatt?
Arról már beszéltünk, hogy az elmúlt években rendre nagyon fiatal csapattal álltunk ki. Nem biztos, hogy szerencsés volt, hogy ezalatt is évekig szajkóztuk a Final Four-részvételt. Kicsit ámítottuk magunkat és mindenkit, miközben tudtuk, messze voltunk attól a szinttől. Egyszer-egyszer becsúszhattunk volna, például két éve a Podgorica ellen, de jellemzően
csináltuk, csináltuk, és amikor a legfontosabb feladat jött, hiányzott a kellő rutin, összetojtuk magunkat. Ezért tavaly másképp raktuk össze a csapatot. Tudtam azt, hogy az öregebb játékosok, amikor kell, oda tudják tenni magukat. És azt is tudtam, hogy bármennyire is figyelünk majd az állapotukra, már belehalnak a szerda-szombat ritmusba, és mivel ismerik a határaikat, egy-egy bajnokin ösztönösen is mérlegelnek. És aki centizget, az olykor mellécsúszik egy-egy góllal, pont, ahogy Debrecenben vagy Mosonmagyaróváron tettük.
Az elnök úrnak van egy álma, a BL-győzelem. Februárban leültünk beszélgetni a klubvezetéssel, ahol egyértelművé vált, e hullámzás után nem érzik azt, hogy azzal a kerettel, felfogással, amit képviselek, ezt el tudjuk érni. Van olyan baráti a viszonyunk, hogy megértettem, elfogadtam, és egyébként is, tényleg elfáradtam ebben a 15 évben.
Pontosan, hogyan, kivel zajlik egy ilyen beszélgetés? Személyesen Kubatov Gáborral?
Nem az elnök úrral, hanem Nyíri Zoltánnal kezdtük el tervezgetni a jövőt, de az utolsó beszélgetést már az elnök úrral folytattuk le. Viszont ne haragudjon, erről nem szeretnék többet megosztani. A Fradinak, a teljes klubvezetésnek tényleg csak köszönhetek. Rengeteget.
Nincs abban ellentmondás, hogy pont azt követően állt föl, hogy végül sikerült az i-re föltenni a pontot, teljesíteni az elnöki álmot, bejutott a Fradi a Final Fourba, sőt, döntőt játszott, esélyt kapott a BL-győzelemre?
Ez így a legjobb. Tényleg nagyon elfáradtam. Ebből nem csináltam titkot. A monotonitás fölzabált. Tényleg többször tettem fel a kérdést magamnak, hogy akarom-e még ezt. Most szeretnék egy picit másfelé gondolkozni, egy kicsit visszább venni, egy kicsit többet a családdal, a barátokkal lenni. Több szabadidővel rendelkezni.
Ahhoz képest, hogy elfáradt, azon nyomban elvállalt egy másik munkát, amiről először azt hittem, csak valami kamu, olyan havi egyszer megjelenek és tanácsot adok állás, ám nem, mert épp az imént szakítottuk félbe az interjút egy telefonhívás miatt, amelyben az Esztergom tulajdonosával teljes intenzitással szervezték a következő évad, ráadásul a licenszbonyodalmak okán immár nem NB II-es, hanem NB I/B-s csapatát.
Azért évi 30 mérkőzésről beszélünk, nem 49-ről. Nem szólva arról, hogy az elmúlt években emellett kétszer a szövetségi kapitányi teendőket is elláttam, ami dupla meló, dupla stressz. Olykor azt hittem, hogy belehalok. Az olimpia után sírva fakadtam, amikor három napot tudtam csak itt Lellén lenni.
Idén nyáron viszont van ideje szusszanni, visszatekinteni az elmúlt 15 évre. Van olyan, amit megbánt, teljesen másképp csinálna?
Ajjaj, persze! Az edzői szakmában nincs olyan, hogy valamit ne csinálnánk másképp. Ha a legjobban sikerült mérkőzésedet visszanézed, ott is látsz kivetnivalót.
Emberi kapcsolatok oldaláról?
Ezen így nem gondolkodtam még el.
Játékosok esetében?
Általában azokkal akadt problémám, akik engem nem értenek. Vannak borzasztóan komolyan vett alapelveim. Például, amit nem mondtam a lányok szemébe, azt nem mondom a hátuk mögött sem. Minden új játékosnak, főleg a fiataloknak, akik a Fradiba igazoltak, elmondtam, és Esztergomban is el fogom mondani;
ha azt várja, hogy tőlem lesz jó játékos, akkor fölöslegesen ülünk itt. Én senkiből nem tudok önmaga akarata ellenére jó játékost csinálni. Segíteni tudok, hogy olyan játékos legyen, amilyen lenni akar. Hogyha azt várja, hogy majd én kipréselem belőle a melót, akkor ne jöjjön ide, mert ehhez nekem nem lesz türelmem, és előbb-utóbb kenyértörésre kerül sor.
Általában azokkal volt problémám, akik vagy nem akartak dolgozni, vagy személyiségükben olyan probléma jelentkezett, amivel veszélyben éreztem a csapategységet. Egyedül Háfra Noémi esete, karrierjének az alakulása az, amit bántam.
Vele min csúszott el az összhang?
Nem az ő hibája. Elkényeztettük. Nagyon hirtelen került nagyon-nagyon magas polcra, és onnantól annak akart megfelelni.
19 évesen fizikálisan, technikai tudásban éretté vált, de mentálisan nem?
Tudásban sem. Irreálisan kezdtük el menedzselni.
Ez a magyar kézilabda skandináv türelemmel szembeni szemléletének az eredménye, vagy a klub hibája?
Nem a klubé.
Az én saját hibám. Nyilván tanultam belőle.
Például Simon Petra esetében már-már a fejemet követelték, amikor elküldtem az MTK-hoz. De előtte leültem Petrával, megbeszéltük, és megértette az indokaimat. Az a 2018-as junior világbajnoki cím sok problémát hozott ezeknek a fiatal gyerekeknek. Öt év telt el azóta, és ha megnézi, kik azok, akik abból a csapatból megmaradtak azon a szinten, és elmondhatjuk, hogy töretlen a fejlődése… Talán a Klujber, Márton párost tudom kiemelni. De azért azt is hangsúlyozom, hogy ők elviselték a nyomást. Mert a gyereket nem lehet csak szép szóval nevelni. Nyilván nem kell strandpapuccsal verni, de időnként préselni kell. Néha szembesíteni kell a saját hibájával, a gyengeségével. Mert
amikor egy játékos azt gondolja, hogy őneki már nem mondja meg senki, akkor általában ott el is veszik a sportág számára. Háfra Noémit nagyon sajnálom ebből a szempontból.
Lesz még Háfrából válogatott kézilabdázó?
Nagyon szurkolok érte. Bár ezt a Podgorica-döntést nem értem. Neki nagyon sokat kellene a pályán töltenie. Inkább Vácra kellett volna mennie vagy Mosonmagyaróvárra, olyan helyre, ahol biztosan játszik, ahol vissza tudja építeni magát, és nem csak évi 12–16 BL-meccsen tud részt venni.
Melyik eredményére a legbüszkébb?
A 15 évre. Hogy a mai világban ezt el tudtam érni.
Egyet még áruljon el: ha már munka, miért nem külföld? Az elmúlt 15 év nemzetközi szereplése, a BL-ezüstérem után nem válogathatott a jobbnál jobb ajánlatokban?
Még egyszer elmondom: visszább szeretnék venni a tempóból. Ez nem duma. Kívülről nehéz elképzelni, micsoda mennyiségű munkával, stresszel telt az elmúlt másfél évtizedem. Ráadásul külföldön, más nyelven csapatot építeni egy olyan edzőnek, akinek a dumában van a legnagyobb ereje – mert nekem azért a dumában, a tréfákban, a hülyéskedésben van a legnagyobb erőm –, nem lehet úgy, ha nem beszélsz tökéletesen angolul. Meg nem is vágyom külföldre. Tősgyökeres magyar vagyok. Ha külföld, akkor maximum Székelyudvarhely, mert az a minden. Betege vagyok Székelyföldnek. Egyébként, ha nem a Fradiról lett volna szó, biztosan hamarabb fölemészt az a harc, amit 15 éven át nap, mint nap meg kellett vívni. Persze tudom, napi ütközetek mindenhol és mindig vannak. Nyilván lesznek Esztergomban is. Csak éppen a tolerancia-küszöbödet nagy mértékben tolja ki az, ha felnézve a munkahelyed homlokzatára azt látod, hogy a bejárat fölött az apád neve virít. Én itt cseperedtem fel. Itt váltam kézilabdázóvá. Az életem több mint felét a Népligetben töltöttem. Bárhol is vagyok, leszek, a Fradi a hazám.
