Ha akkor, amikor tavaly szeptemberben a Bietigheim otthonában 40-20-as vereséget szenvedett a Fradi azt mondja valaki, hogy ebből Final Four, sőt, döntő lesz, mit mondtál volna?
Nem hittem volna neki. Ez a szezon hatalmas hullámvasút volt, voltak borzasztóan rossz mérkőzéseink, ám akadtak csodáink is. Ha csak a május nézzük, ott két csodát is végrehajtottunk… Ez az ezüstérem a nyakunkban egy hatalmas visszaigazolás, hogy valamit jól csinálunk és a kemény munka kifizetődik. A jövőben is így fogunk dolgozni, hogy többször itt lehessünk a négyes döntőben.
Azt lehetett tudni, hogy mennyire jó a Vipers, hogy készült a csapat a fináléra, mi volt Elek Gábor elképzelése?
Pontosan tudtuk, milyen játékerőt képviselnek a norvégok, az volt az elsődleges szempont, hogy ne vegyük fel velük a futóversenyt, hanem próbáljuk meg őket lelassítani. Ugyanakkor maradjunk támadásban, próbáljuk meg elhúzni, ameddig lehet. Az is fontos volt, hogy túl tudjunk járni a kapus Lunde eszén, de ez csak többé-kevésbé sikerült. Azt is tudtuk, Vjahirjeva és Roberts milyen klasszis, ezúttal mindketten megállíthatatlanok voltak, pedig nagyon készültünk rájuk. Hatalmas rutinnal kihasználták a gyenge pontjainkat és ebből sorozatban lőtték a góljaikat. A második félidő elején egy picit el is bizonytalanodtunk, főleg, amikor nőtt a különbség. Csak néztük az időt, de nem kerültünk közelebb hozzájuk. Az egy picit stresszesebb időszak volt, az dönthetett.
Amíg az első félidőben mentek az átlövések, a másodikban nagyon hiányoztak…
Picit az ellenfél is felkeményedett a második félidőre, jobban bezárta a védőfalat. Mivel felléptek az átlövőinkre, próbáltunk alkalmazkodni, jobban meg tudtuk játszani a beállósainkat.
Nagyon büszke vagyok az ezüstéremre is, mert óriásit harcoltunk.
