Mi az oka, hogy miközben a vízilabda-válogatottban rengeteg alkalommal döntöttél el meccseket, sosem rólad szóltak a hírek?
Minden sportágban van olyan, akit fölkapnak vagy fölemelnek. Ezt teljesen normálisnak tartom. Sokan kifejezetten szeretnek reflektorfényben lenni. Nekem ez sosem hiányzott.
Ennyire szerény vagy?
Nyilván egy-egy torna megnyeréséhez elengedhetetlen a kimagasló egyéni teljesítmény. Akadt olyan, amelyiken én hoztam az extrát, máskor más. De a csapatsportágban mindig a csapat nyer, sosem az egyén. Ettől még tudom, mit értem el, milyen polcra helyeztek. Magamat is el tudom helyezni a vízilabda világában, ám az eredményeimmel nem szeretek hivalkodni.
A nemzet aranyai című filmből sem derült ki jószerivel semmi Biros Péterről. Csak két dolgot tudunk meg rólad, egyrészt nem vagy bőbeszédű, ennek megfelelően ritkán szólsz, de akkor mindenki dől a röhögéstől. Másrészt, amikor ’97 februárjában először kaptál meghívót az új kapitány, Kemény Dénes vízilabda-válogatottjába, senki sem tudta, hogy ki ez a hosszú hajú gyerek Egerből.
Nem is volt hosszú a hajam.
Ezek szerint a válogatott csapattársaidnak elmosódtak az emlékeik?
Öregszenek. Cavinton kellene már nekik. Hosszú hajjal engem csak az egriek láthattak, amikor Miskolcról oda igazoltam. 1995-ben, 19 évesen még úgy néztem ki, mint a Metallica szólógitárosa, csak nekem nem göndör, hanem szögegyenes hajam volt. Aztán, amikor a nyári felkészülés alatt elmentünk egy szlovák tornára, és a meccs előtt jobb híján copfba fogtam, a védőm pedig az első támadásunk alatt azonnal megragadta, és úgy húzta a sapkával együtt, hogy a madzagtól majdnem megfulladtam, na, akkor azt mondtam, hogyha ezen az egyáltalán nem magas rangú tornán ez történik velem, akkor az OB I-ben biztosan még rosszabb lesz. Úgyhogy, miután hazaértünk, azonnal levágattam. Nyilván nem olyan rövidre, mint amilyen manapság, kicsit hosszabbra, de az ötvenkét centis hajam nagy része eltűnt.
Ötvenkét centis?! Az hátközépig érő!
Az. El is adtam a miskolci színháznak.
Mármint a levágott hajadat?
Azt hát. Megvették parókának.
Mennyit adtak érte?
Fogalmam sincs. De, ha kellett nekik, és még fizettek is érte, miért ne adtam volna el?
Amolyan rocker stílusban nyomtad fiatal korodban?
Nem szeretem a heavy metalt, csak szimplán tetszett a hosszú haj. Szóval jól hangzik ez a történet, de a válogatottban a srácok tényleg nem láthattak igazán hosszú hajjal. ’97-re csak a fülbevaló maradt meg és a cigaretta, amire akkoriban elég sűrűn rágyújtottam, de nem sokkal később szintén eldobtam.
És a Fácán becenevet ki és miért aggatta rád?
Azt saját magamnak köszönhetem. Ki tudja, miért, az első egri korszakomban a „figyelj haver/barátom/hapsikám” helyett fácánkámnak szólítottam mindenkit. Aztán miután Pesten is ugyanígy bárkit lefácánoztam, visszafelé sült el a puska, rámragadt becenévként. De most már szinte senki nem használja. Talán csak Faragó Tonó. Cserébe harmincéves korom óta Peti bácsi lettem, amit meg nem értek. Ma már 47 évesen csak-csak, de hogy lehet egy 30 éves ember bácsi?
Gyerekként úsztál. Szüleid tereltek az uszoda irányába?
Inkább az élet. Hároméves korom óta tudok úszni. Tavasztól őszig a Tisza melletti kis telkünkön hétvégéztünk, néha hosszabb időt is eltöltöttünk ott. Alaphangon minden gyereknek meg kellene tanulnia úszni, de annak, aki tó vagy folyó mellett él, kiváltképp. Az oktatásom úgy zajlott, hogy fater a karjába vett, besétált velem a vízbe, és, ahogy emlékszem, amikor mellközépig ért neki, feje fölé emelt és eldobott a part felé. Onnan kellett kievickélnem – elég hamar megtanultam úszni. Később, az iskolakezdés előtt, gondolom a szabad energiáim lekötése érdekében beírattak a városi uszodába, ahol hétévesen leigazoltak. Tizennégy éves koromig reggel-este jártam edzésre, hétvégente versenyekre. Amikor abbahagytam, négyszáz gyorson bronzérmes lettem az országos bajnokságon.
Ha ilyen jól ment, miért nyergeltél át a vízilabdára?
Minden úszó életében eljön a vízválasztó, amikor felteszed a kérdést; meddig bírom még fejben a monoton faltól falig tempózást. Ilyenkor elég sokan abbahagyják. Úszni tudtam, a labdát mindig is szerettem, a kettőt összerakva egészen jó kis vízilabdázó lettem. Nemrég ismételte magát a történelem, a kisebbik fiammal, Vincével éltem át pont ugyanezt. Ő is évekig csak úszott, mígnem ugyanúgy elfogytak mellőle a társak, ahogy anno mellőlem. Nélkülük már nem szeretett edzésre járni, de pont mint én, ott ragadt az uszodában, egy éve már csak vízilabdázik.
Úgy hírlik, lábbal is ügyes vagy, fociban is élen jártál. A labdaérzéked ösztönös?
Született érzékem van, pont mint a fiaimnak. Viszont nem elhanyagolható különbség, hogy anno, a kommunizmusban minden iskolás gyerek sportolt valamit. A suliban több sportág alapjaira is megtanítottak, és egy rakás iskolák közti kerületi, megyei meg országos versenyen vettünk részt. Ennek megfelelően röplabdáztam, focistaként nagypályán védtem, kosárlabdáztam, atletizáltam, amit utáltam, mégis elvittek, én meg csináltam amit kellett, futottam, magasat, távolt ugrottam, kislabdát dobtam stb. Ehhez képest manapság egy rakás sportág versenyzik pár ügyes gyerekért. Azt a 2–3 évtized alatt lezajlott átalakulást, amit a technikai fejlődés hozott magával, úgy szoktam szemléltetni a gyerekeimnek, hogy
mi, amikor sétáltunk az utcán, és megláttunk egy kavicsot azonnal belerúgtunk egyszer, kétszer, olykor kilométeren át passzolgattunk vele. A mai gyerekek átlépik vagy kikerülik.
Ha igazak az anekdoták, fiatal srácként elég nagy csibész voltál.
Olyan környéken nevelkedtem, ahol a csínytevés, ha nem is normálisnak, de hétköznapinak számított.
Pontosan hol laktatok?
Az Avas lakótelepen.
Azt még ma is kemény helyként tartják nyilván. A legendák elcsent, majd jogosítvány nélkül vezetett Trabantról szólnak, meg…
Meg akadt ott kukatároló-felgyújtás is. Ki is állítottak a lakótelep elé: „Tessék, ez a két hülye volt!”
A rendőrök?
Dehogy, rosszabb. Az ott lakók.
Ez a közeg is motivált abban a döntésedben, hogy kiszakadj onnan, és Veszprémbe költözve kézilabdára válts?
Miskolcnak meg az Avasnak ehhez semmi köze. Szerettem azt az életet. A kézilabda története úgy szól, hogy ugyanabba a miskolci középiskolába jártam, mint Zsigmond György, a Fotex Veszprém 98-szoros válogatott beállósa. Neki is ugyanaz a tanárnő tartotta a tornaórákat, mint nekem. Ő is tőle sajátította el a kézilabda alapjait, majd ugyanez a tanárnő vitte az iskolai tornákra és küldte el a veszprémi próbajátékra, ahogy velem is tette 17 évesen. A Fotex erős utánpótlással rendelkezett már akkor is, ezért a saját korosztályod legjobbjaival testközelből találkoztál az edzéseken. A csapattársaim közül egy-kettő ekkor már fel-feljátszott a felnőttcsapatba. Az elején gyorsan felmértem, hogy borzasztó nagy a különbség köztem és azok között a srácok között, akik gyerekkoruk óta kézilabdáznak. A hónapok alatt nyilván közelítettem hozzájuk, de attól sokkal jobban szerettem a vízilabdát, minthogy elengedjem.
Milyen poszton játszottál?
Balátlövő. És nem tűntem ki.
Végül is háromszoros olimpiai bajnok lettél, a férfi kézilabda-válogatott sosem járt ilyen magasságban, avagy az élet téged igazolt. Ugyanakkor a póló bajnokikon kis túlzással csak a barátok, a barátnők és a családtagok vannak jelen, miközben egy-egy veszprémi BL-meccsen, pláne a Final Fouron 5–20 ezer néző szurkol a lelátóról. Nem szoktál elgondolkozni azon, mi lett volna, ha lehorgonyzol Veszprém és a kézilabda mellett?
Egyrészt valamit valamiért. Másrészt biztos vagyok benne, nem futottam volna be komoly karriert. Legfeljebb közepeset. Olyanból meg sok van. Kézilabdázóként nem lettem volna boldog. Ébresztő gyanánt remek fél évet töltöttem el Veszprémben. Az edzések, a meccsek erősítettek meg abban, hogy otthonosabb közegem a víz. A végső döntésben az is segített, hogy átláttam, kéziben sokkal több csapat van, sokkal nagyobb a konkurencia, fontos, hogy ki, kinek az ismerőse, ki kivel ápol jó kapcsolatot, ott vannak menedzserek, ami a vízilabdára a mai napig nem jellemző.
Biztos lehettem benne, hogy senki nem választ egy ismeretlen miskolcit, aki pár hónapja még vízilabdázott. A mai napig imádom a kézilabdát, csak gyorsan »nekimentem a falnak«.
Nem marasztaltak?
Úgy emlékszem, hogy nem. Csak Veszprémben akkora merítési lehetőség állt rendelkezésre, hogy csak na. A példa kedvéért: a posztriválisom az a Kis Ákos volt, aki Veszprém után éveken át játszott külföldön, most pedig Balatonfüreden szakmai igazgató. A sportág szeretetén túl az maradt meg ebből a fél évből, hogy elmondhatom magamról, még ha túl sokat nem is tettem hozzá, de mivel az 1995-ös ifjúsági bajnokságban első helyen végeztünk, kézilabda magyar bajnokként érkeztem vissza vízilabdázni Egerbe.
17 évesen mennyire okozott nehézséget a várostól, a családtól való elszakadás?
Nem jelentett nagy problémát. Veszprémben koleszban laktam, ahol etettek-itattak. Utána pedig Miskolcon már nem maradt előrelépési lehetőség vízilabdában, az OB I/B-ből elérhetetlennek tűnt a feljutás, és mégiscsak első osztályban szerettem volna vízilabdázni, ezért azon sem kellett sokat vacilláljak, hogy ne haza költözzek, hanem egy új városba, Egerbe, ahova már akkor csábított a korábbi miskolci edzőm, Kelemen Attila, amikor Veszprémben kéziztem.
Jó döntésnek bizonyult, mert bő másfél évvel később, Kemény Dénes meghívott a felnőtt vízilabda-válogatott keretébe. Úgy, hogy előtte sosem szerepeltél korosztályos válogatottban.
Bár U-válogatott tényleg nem voltam, de még 16 éves korom előtt Miskolcról részt vettem három vagy négy korosztályos kiválasztón. Dénes apukája, Fecsó bá tartotta. Mondjuk, ezeken összeadva se játszottam többet tíz percnél. Emlékszem, az utolsó alkalom után úgy határoztam,
csak azért, hogy másfél órát üljek a medence partján, nem fogok Miskolcról Budapestre és vissza utazgatni. Végül is azért megy oda az ember, hogy megmutassa magát. Márpedig vízilabdában a parton ülve ez viszonylag nehéz.
Azt tudod, hogy melyik képességed szúrt szemet a kapitánynak?
Fogalmam sincs. Alig fél évvel a kézis kitérő után, 97-ben épp egy Szolnok-Eger edzőmérkőzést játszottunk. A lelátón megjelent Dénes. Mindenki azt hitte, hogy a csapattársam, Petik Attila játékára kíváncsi, aztán óriási meglepetésre engem hívott meg a válogatottba. Nyilván ebben az is közrejátszott, hogy Fecsó bá’ utánpótlás kapitányként ismert minden olyan magyar játékost, aki ahhoz a 76–77-es korosztályhoz tartozott, mint én. Amelyik ugyan még nélkülem, de ifiként, juniorként végigverte a világot. Ha azon a pár ifiválogatott összetartáson nem is hagytam Fecsó bában mély nyomot, később, az OB I-es bajnoki meccseken többször is látott személyesen, és biztos vagyok benne, hogy Dénessel beszéltek rólam. Esetleg javasolta is, hogy nézzen meg, mire vagyok képes a legjobbak között.
Azért feszegetem ezt a 97-es évet, mert abban az esztendőben a válogatott meghívón kívül is elég komoly változások álltak be az életedben. Akkor költöztél fel a fővárosba is, mert leigazolt a BEK- és LEN-kupagyőztes UTE. Kovács István vezetőedző a februári beválogatásod miatt próbált megszerezni, vagy már korábban is csábított?
Sosem beszélgettünk erről. Egerben volt egy idősebb játékos, Áncsán András, aki mindig minden fiatalabb pólóstól megkérdezte, mi akarsz lenni vízilabdázóként. Ezt a sportágat mindenki az olimpián elért eredményekben méri, ezért
rendre rávágtam: olimpiai és világbajnok vízilabdázó! Muszáj is volt, mert aki nem ezt felelte, azonnal kapott tőle egy mellport, vagy egy seggest a kínai papucsával. Nyilván a lelke mélyén minden kis pólós ilyen pályafutásról álmodik, csakhogy akkor a szavaim mögött még nem állt komoly tartalom.
A sport azonban a folytonos fejlődésről szól. És ha kinősz egy szintet, akkor tovább kell lépni. 1997 nyarán pont azt éreztem, hogy kinőttem az egri pólót. Elég sok gólt dobtam abban az évben, behívtak a válogatottba is, és úgy gondolkoztam; ha az újpesti vezetők szerint a távozó Kásás és még pár menő helyett beférek az ott maradt kiváló pólósok – Szabó Zoli, Zantleitner Tamás, stb. –, a többi BEK-győztes játékos közé, hát mégiscsak próbáljuk már meg, mert végül is az Újpest erősebb csapat, mint az Eger, ezért remek lépcső ahhoz, hogy magasabb szinten is bizonyítsak. Őszintén szólva a főváros is izgatott.
Az törvényszerű, hogy jobb csapatban jobban néz ki, végső soron jobb játékossá válik az ember?
Ha beraknak öt magas szintű játékos közé egy közepest, nem fog lefelé kilógni, mert nem a rosszabb húzza le a jókat, hanem a jók emelik fel a szerényebb képességűt. Ha egy közepes csapatba rakunk be egy közepesnél jobb játékost, akkor viszont mindenki egyszínűvé, egy kicsit szürkévé válik. Régen is így volt, ma is így van, jobb csapatból könnyebb kitűnni.
Vidéki városokban szocializálódó fiatalként mit tapasztaltál a fővárosban, mi a véleményed Budapestről?
Imádom Budapestet, vagyis inkább imádtam.
Mit szerettél benne?
Szimplán azt, hogy új közegben új impulzusok értek. Fiatalon nem foglalkozik az ember apró részletekkel, úgy éreztem, annak érdekében, hogy a Margitszigeten is megharcoljak a helyemért, hogy bebizonyítsam, jó játékos vagyok, ha kell egy széken is elalszom.
Könnyen ment a beilleszkedés?
Akkoriban igen. Mindig mindenhol megpróbáltam felvenni az új hely, az új közösség ritmusát, olyan barátokat keresni, akikkel jól érzem magam. Megjegyzem, el kellett fogadják ők is azt a nyers őszinteséget, ami akkoriban jellemzett.
Mit értsünk ezalatt?
Biztosan sok embert megbántottam azzal, hogy amit gondoltam, azt egyből ki is mondtam. Persze, amint elhagyta a számat a mondat, a jelző, már tudtam, hogy hülyeség, és égett a pofámról a bőr. Mára lenyugodtam. Olyan vagyok, mint a jó bor, nemesedek.
Amikor észlelted, hogy megbántottad a másikat, hogyan kezelted?
Meccsek után mindig elmentünk kiereszteni a gőzt, és legkésőbb akkor megbeszéltük. Ha hét közben szólalkoztam össze valakivel, akkor meg vagy spongyát rá, vagy pár nap múlva elsimítottuk. És igen, akadt olyan is, hogy Dénes első évében emiatt kerültem ki a válogatottból.
Mi történt?
Akkor még nem ismert. Később megismert.
Konkrét eset váltotta ki Kemény Dénes haragját?
Nem egyedül engem rúgott ki. Egyszerre hármunkat küldött el. A többiek történetét nem tudom. Nekem azt mondta, hogy nem melegítettem rendesen a mérkőzés előtt. És azt is hozzátette, a magatartásom sem olyan, mint amilyen egy válogatott sportolónak lennie kellene – vagy legalábbis indokként ez hangzott el.
Nem esett jól, de nem is nagyon voltam vevő akkoriban az edzői kritikákra. Mondhatni elutasító voltam, amolyan kintről ne mondják már meg nekem, mit csináljak a medencében!
Erről az UTE-edzőm, Kovács István is tudna mesélni. Tulajdonképpen ez az 1998-as, Dénes által adott „pofon” volt az, ami végleg elgondolkodtatott. Ugyanis az UTE és a válogatott is a margitszigeti ötvenesben edzett. Először a válogatott, aztán az Újpest. Mivel mindig jóval hamarabb érkeztem az UTE edzésére, előtte a medence partról néztem őket. Baromira nem esett jól, hogy nem vagyok köztük. Ez volt az utolsó csepp. Ekkor határoztam el, hogy mostantól jó fiú leszek.
Lakatot kötöttél a szádra?
Azt azért nem! Nyilván nem fogok megtörni, sosem adtam fel a saját elveimet. Maximum meghajoltam. Rájöttem, nincs mese, ez nem egyéni sportág, nem egyéni érdekeket kell nézni, bizonyos mértékig alkalmazkodni kell, hogy illeszkedjél a rendszerbe. Ahogy haladtunk előre az időben, rá kellett jönnöm, nem biztos, hogy rosszat akartak nekem ezek az emberek, sőt, lehet, hogy jót. Egyébként a háromból ketten idővel visszakerültünk, és olimpiai bajnokok lettünk Sydney-ben.
Érdekes a pályafutásod következő pár éve, mert a klubvízilabdában csupa olyan döntés felé sodort az élet, amelynek csőd lett a vége. Az UTE felnőttcsapatánál 1999-ben elfogyott a pénz, erre eligazoltál Rijekába, ahol ugyanez történt. Továbbálltál az aktuális BL-győztes Óbecséhez, de az évad végén a szerb bajnok is lehúzta a rolót. A tartozások miatt mindhárom állomáshelyeden pénzügyi, elszámolási vitába kerültél. Azt hogyan éli meg a sportoló, hogy hiába tesz meg mindent a sikerért, mégsem kapja meg a jussát?
Nyilván nem jól. De hát nem tudtam mit csinálni. Mondhatnám, ez volt a tanulópénz.
A többiek már azzal viccelődtek, hogy Papesszal (Molnár Tamás – a szerk.) bárhova igazolunk – mert együtt pólóztunk Újpesten, utána bár egy időben, de más klubba kerültünk Horvátországba, majd Óbecsén, és a Honvédnál is évekig együtt játszottunk –, oda ők biztosan nem igazolnak.
Újpesten mi volt a gond?
1999-tavaszán LEN-kupát nyertünk, és ez annyira összekovácsolt minket, annyira egyben voltunk, hogyha nincs a pénzügyi gond, lehet, a bajnokságot is megnyerjük. Nem esett jól, hogy sok olyan barátomat kellett otthagynom, akiknek nem maradt alternatívája.
És Óbecsén?
Szerbia a délszláv háború miatt embargó alatt állt. Négyóránként szünetelt az áramszolgáltatás, nem lehetett benzinhez jutni. Mégis meglepő módon inkább az okozta a problémát, hogy pont azon a tavaszon, mielőtt odaigazoltunk, Bajnokok Ligáját nyertek. És mivel nem feltétlenül „papíros” pénzek érkeztek, hanem amolyan fekete pénzek, a siker felborította a költségvetésüket. Fentről lefelé mindenki levette a maga 10–20 százalékát, és mire leért a játékosokhoz, nem maradt annyi, mint amennyiben megegyeztünk. Pedig imádtam Óbecsén, Kása Fater (Kásás Zoltán, Kásás Tamás édesapja – a szerk.) irányításával a szerb bajnokságban, a magyar vízilabda legnagyobb riválisai ellen játszani. De imádatért se ott, se itthon nem adtak kenyeret a boltban. Amikor kiderült, hogy nincs pénz, mindenki ment, amerre a szél vitte.
És Rijekában?
Hasonló okok. Azzal megspékelve, hogy a rijekai élet annyira nem vidám. Ősszel szakad az eső, a téli hónapokban jön a Bóra, a száraz, hideg szél, és mire végre élvezheted a helyet, a tengerpartot, a napsütést, haza kellett jönnöd a válogatottba.
Gondolom, mindhárom klubnál már menet közben észleltétek az összeomlásra utaló jeleket. Nem úgy, nem olyan ütemben, mértékben érkezett a pénz, mint ahogy megbeszéltétek. Mit tehet ilyen esetben a sportoló?
Fontos a pénz, de akkoriban nem az tűnt a legfontosabbnak. Két gyerekkel ma már más lenne a helyzet. Fiatalon, ahol jól érzed magad, a siker hajszolása bizonyos toleranciaszintig képes felülírni az anyagi érdekeket.
Az ember nem tehet mást, mint egyszerűen tudomásul veszi, hogy a szerződött vagy beígért juttatása felét nem kapja meg?
Azért nem voltunk ennyire balfaszok – már bocsánat. Akkoriban a kiszámíthatatlanság nem csak a magyar sportot jellemezte, ezért Papesszal mindkét exjugoszláv klubunkhoz úgy igazoltunk, hogy az éves juttatásunk felét előre oda kellett adják. Amíg nem volt a kezünkben, neki sem indultunk délnek. Rijekában hagytunk kevesebbet, mert a horvátokkal megegyeztem peren kívül. Óbecse, mint említettem, más kávéház. Ott cirka 20 százalékkal maradtak adósaink.
Máshol is jártál így, mégpedig Egerben, csak a felállás változott. Négy éve már edzőként kellett a játékosaid szemébe nézned, és közölnöd, hogy az egri vízilabda klubban elfogyott a pénz. Az az eset milyen érzést hagyott benned?
Rosszat. Tanácstalan voltam. Szécsi Zolival napi kapcsolatban álltam akkor is, mint most, így mindent meg tudtunk beszélni, de akadt olyan kényszerű döntés, ami nekem se esett jól. Sportszempontból nem volt rossz csapatom. Minimális hiányzott, hogy belépjünk a dobogóért folyó harcba. Aztán pont, mint anno az UTE-nál, az összes húzójátékost el kellett engedni, és minden széthullott. A csapatot az edző úgy kezeli, mintha a játékosai a gyerekei lennének. Napi 4–5 órát töltünk együtt, óhatatlan, hogy egymáshoz növünk. Tudtam, mi a döntés háttere, mégis csak álltam tanácstalanul, és nem éreztem magamban az erőt, hogy a lenullázott férficsapat a következő években velem jusson vissza az elitbe.
2001–2007 között azonban nem akadt ilyen problémád. Ekkor kezdődött az az időszaka a magyar vízilabdának, amikor szép fokozatosan minden külföldön játszó válogatott játékost hazacsábítottak. Molnár Tamással jelesül a Honvédban kötöttetek ki, és épp úgy Kovács István irányította a csapatot, mint az UTE-s korotokban. Igaz az uszodai legenda, miszerint a szerződéskötésnél elétek tettek egy üres papírt, amire tetszés szerint rákanyaríttathattatok egy szép nagy összeget? A Honvédban tényleg ilyen Kánaán jellemezte azt a hat esztendőt?
Amikor egy klub szeretne szerződtetni egy éppen olimpiát nyerő válogatott játékost, az más felállás, mint amikor te keresel magadnak csapatot. De azért ennyire nem. Persze, biztosítottak számunkra mindent, hogy jók legyünk, de itt is működött a valamit valamiért elv. Nem csak kaptunk, adtunk is.
Rendkívül sikeres hat esztendőt éltünk meg együtt. Ehhez a névadó szponzor két vezére, Bodnár Zsigmond és Sugár András is kellett, akik imádták a vízilabdát. Viszont a saját bőrünkön tapasztaltuk, tanultuk meg, mitől épült fel, lett sikeres a Westel, azaz milyen az, amikor komoly üzletemberek nem érzelmi, hanem üzleti alapon döntenek egy-egy szerződés során. Amikor csak a számok számítanak. Mert amikor pénzről tárgyaltunk, a tekintetük mindig megkeményedett.
2007–2016 között újra Egerben játszottál, ám közben, 2012-ben, a londoni olimpia 5. helye után te is visszavonultál a válogatottól.
Nem vonultam vissza.
No, akkor tegyük tisztába, mit tudok rosszul, mert az tény, hogy London után egyszer sem szerepeltél a válogatottban.
Úgy gondoltam, 35 évesen is tudok még annyira vízilabdázni, hogy legyen bennem még egy-két világverseny. Csakhogy 2013-ban Benedek Tibi ezt már másképp gondolta. Nem hívott be a keretbe. Nyilván a saját elképzelése szerint építette a jövő magyar vízilabda-válogatottját, amibe én már nem fértem bele, és nincs is ezzel semmi probléma.
2016-ban hagytad abba végleg a pólót. A szövetség elbúcsúztatott?
Abban az évben az egri klubom rendezett egy tornát Biros-gála néven, ahova szinte mindenki eljött, aki számít a magyar vízilabdában. Ezen búcsúztattak el.
Utána szinte azonnal átkerültél a másik oldalra. Egerben lettél edző a férfiak, majd a nők mellett, jelenleg szakmai igazgató is vagy. Immár hétévnyi vezetői tapasztalattal a hátad mögött mit érzel: játékosként vagy edzőként könnyebb?
A vízből kicsit egyszerűbbnek tűnt az edzői szakma, de miután kiálltam a medence partjára, ráébredtem, játékosként sokkal könnyebb. A medencéből csak kinéztél Dénesre vagy az aktuális edződre, aki elmondta a tutit, és utána nagyjából működött minden. Tényleg igaz az, hogy amikor sportolsz, elég megcsinálni, amit kér az edződ. Amióta befejeztem, és napi szinten állok a parton, megfordult a helyzet, nekem kell kitalálnom, kigondolnom mindent. Nyilván edzőként meg borzasztó nagy öröm, amikor hetekig gyakoroltatsz valamit, majd azt viszontlátod a medencében. Hú, az nagyon jó! Három-négy másodpercig. Mert azonnal ott a következő akció, ahol mondjuk éppen a védekezésbe kell belenyúlnod.
Játékosként vagy edzőként tudtad hamarabb, hogy jól vagy rosszul döntöttél az adott meccsszituációban?
Játékosként ez is egyszerűbb. Ha beverte az ember, akkor jó döntést hozott. Ha fölé, mellé lőtt, vagy rosszat passzolt, az kívülről is egyértelmű hiba. Az edzői tévedés a szurkolók számára nem ennyire észrevehető. Abban viszont semmi különbséget nem érzek, hogy először mindig mélyen magamba nézek, és utána kezdek el mással is foglalkozni.
A fiúkkal vagy a lányokkal nehezebb a munka?
Egyik sem nehezebb vagy könnyebb. Más. Mindkét nemnek lehet és van is rossz napja, és van, akivel azt érzed, jobban is lehetne haladni, mert befogadóbb, érti is, és meg is akarja csinálni azt, amit elmondasz neki.
Idősebb fiad, Samu 25 évvel az 1995. októberi debütálásod után, egy nappal a 16. születésnapja előtt, 2020. november 8-án mutatkozott be az OB I-ben. A jelenleg 16 éves Vince fiad is követi a családi mintát. Mit szólnál hozzá, ha hasonló karriert futnának be, mint te?
Samu utolsó éves ifi, jövőre már csak a felnőttben játszhat, Vince még csak egy éve pólózik, de ő is ösztönös tehetség. Meglátjuk, milyen karrierjük lesz. Nem az az apuka vagyok, aki beleszól a munkájukba, az edzésbe. A meccseken végképp hátrébb lépek. Van edzőjük.
Azért pár trükköt csak mutattál, tanítottál nekik.
Ahhoz kell egy bizonyos érettség. Mostanában lettek akkorák, hogy ennek van értelme, mert meg is tudják csinálni. Otthon van egy medencénk. Amíg kisebbek voltak abban „viktóriáztak”, gyakoroltak, nyüstölték egymást eleget, ilyenkor esetleg mutattam nekik egy-két alapdolgot, ami, sajnos, a mai játékosok zömének már kevésbé az.
Például?
Világéletemben kapu felé úszva és mindig mozgásból lőttem, mert ha párhuzamosan a kapuval vagy oldal irányba úszol, már nem áll optimális szögben a tested. Lövés előtt mindig tettem egy-két tempót, mert nagyobb lesz a lendület, és sokkal nagyobbat lősz, mintha közben állnál a vízben, mint a rugósfoci. Vagy: már a labda átvételénél jó irányba kell álljon a tested, amit azzal érsz el, hogy mielőtt hozzád érne a passz, már látnod és tudnod kell, mit akarsz és mit tudsz az adott helyzetben kezdeni vele. Ha nem így teszel, irányt kell váltsál, vagy lóbálhatsz fölöslegesen, és eközben kell gondolkozz azon, mi a jó megoldás.
Engem még így tanítottak pólózni. És ez nem »bezzeg a mi időnkben« duma, amit egyébként utálok. A fociban, a kéziben, a kosárban is akadnak olyan alapdolgok, amik időtállók, soha nem változnak, amire lehet és kell építkezni.
Ezért, ha észreveszem, hogy a fiaim ilyen alapdolgokban hibáznak, szólok nekik. Előfordul, hogy reflexből tagadják, de ilyenkor megmutatom videón, belátják és elgondolkodnak. Ma már, hogy az erejük is kezd megjönni, és értik is azt, amit kérek tőlük, lassan szembesülnek azzal is, hogy a meccsen mindig visszaköszön az, amit és ahogyan gyakorolsz az edzésen. Ahogy teltek az évek, és egyre érettebbek lettek, talán ezekből a visszajelzésekből tapasztalták meg azt is, valójában milyen kvalitású vízilabdázók lehettünk mi, és eljött az idő, hogy ettől inkább megilletődötté váltak, bizonyos esetekben meg is rémültek.
Mit értesz ezalatt?
Kiskorukban természetesnek vették, hogy minden olimpiai bajnokot személyesen ismernek, bármikor találkozhatnak és teljes közvetlenséggel tréfálkoznak velük. Most már, hogy fel is fogják, kik ők, mit tudtak, tudtunk, értünk el, és saját tapasztalatuk alapján ráébredtek arra is, nem olyan egyszerű erre a polcra eljutni, a kisgyerekek önfeledt barátkozós stílusa átalakult tiszteletté. A kicsi is elért már abba a korba, hogy tudja, van az a szint, ahol a vízilabda már nem csak játék.
