Negyven éve már állt a Budapest Sportcsarnok, a jégkorong-bajnokság utolsó, döntő mérkőzését mégis szabadtéren, a Megyeri úton rendezte az Újpest. Hogy melyik csapat volt az ellenfél? Csak két együttes lehetett, az FTC vagy a Székesfehérvári Volán, mert a mamutnak nem nevezhető mezőnyhöz mindössze három alakulat tartozott.
Az Újpest és az FTC egyaránt 18 ponttal állt, a Volán már befejezte szereplését 10-zel. A lilák azért ragaszkodtak a helyszínhez, mert gyönyörű élmények fűzték ahhoz őket. A negyedik kerületi pálya megnyitásakor, 1964. január 15-én 8-0-ra páholták el a zöld-fehéreket úgy, hogy a ferencvárosiak legjobbja Pozsonyi Lajos, a sportfotós kapus volt. A hatszoros bajnok, 75-szörös válogatott játékos eredetileg a futballhálót őrizte, ezért labdarúgó-technikával, rendre vetődve védett.
A nyitányon a két duplázó, Palotás I János és Zsitva Viktor, valamint Boróczi Gábor, Klink János, Lőrincz Ferenc és Hajek Péter szétbombázta a kapuját. Ugyanez történt egy évvel korábban, 1963. február 16-án a Millenárison, ahol az Újpest szintén nyolc gól differenciával, 10-2-re győzött. Ám abban az évben a két Losonczit, Györgyöt és Imrét, a két Zieglert, Jánost és Pétert, továbbá Rozgonyi Györgyöt, a mesés Grimmet és a televíziós kvízbajnok Egri Jánost felvonultató Vörös Meteor nyerte az aranyérmet. (A klub ifjúsági csapatában hokizott akkoriban Solymos Antal, millióknak csak Tóni, az Expressz zenekar frontembere.)
A hatvanas évek elején hat együttes vetélkedett, és 1962-ben éppúgy zárult a bajnokság, ahogyan 1983-ban: az utolsó meccs, az FTC–Újpesti Dózsa találkozó határozott az elsőségről. Azt a mérkőzést azonban a Kisstadionban rendezték nem kevesebb mint tízezer szurkoló előtt, és úgy festett, a lilák nyernek, mert a záró harmadban 3-5-ről 6-5-re fordítottak. Ám a hajrában Kárász György egyenlített, majd az akkor még ferencvárosi Grimm György duplázott, így az FTC 8-6-ra győzött.
Grimm átigazolása nagy vihart kavart zöld-fehér körökben, és csaknem megjárta a Vörös Meteor is. Az Újpest elleni mérkőzéseinek egyikét ugyanis 1962 novemberében decemberre halasztották, mégpedig a kedvezőtlen időjárás miatt. Értsd: olyan heves esőzés és havazás váltakozott, hogy az akkor még joggal örökrangadónak nevezett MTK–FTC labdarúgó derbire (1-0) alig két és fél ezren szállingóztak a Népstadionba. Ilyen alacsony nézőszám két fővárosi nagycsapat meccsén akkoriban megközelítőleg sem létezett.
A hokis „pótmérkőzésen” az idő közben leigazolt Grimmet bevetette a VM, majd a szövetség első fokon a 6-3-ra elvesztett meccset megóvó liláknak ítélte a két pontot, de aztán helyben hagyta a pályán elért eredményt.
Nyolcvanháromban több százan kinn rekedtek a Megyeri úton, ahova maximum háromezren fértek be.
Az orosz medve bizonyosan nem fázott. A lilákat Vitalij Davidov edzette, aki 1961 és 1972 között háromszoros olimpiai, kilencszeres világbajnok, 178-szoros szovjet válogatott hátvéd volt. Játszott és gólt szerzett azon a meccsen is 1964. január 28-án, az Innsbruckban rendezett ötkarikás játékokon, amelyen a szovjet csapat 19-1-re aprította a magyar válogatottat.
Az eredményt nem kellett szégyellni, már csak azért sem, mert a rugalmas Vad Dezső azt jelentette a Kanada–Jugoszlávia mérkőzésről a Népsportnak: „A jugoszláv fiatalok meglepően jól, bátran ellenálltak, és csak 14:1-re vesztettek.”
Hasonló különbségű sikerben a negyvenhárom éves moszkvai legenda Újpesten nem reménykedhetett, de alighanem elégedetten szemlélte az eseményeket, mert Ancsin János, a lilák talizmánja akkor szerzett vezetést, amikor Horváth István ötperces büntetése miatt a vendéglátók létszámhátrányban korongoztak.
Ancsin aztán gólpasszt adott Menyhárt Gáspárnak, s bár Farkas „Caja” András szépített, Búzás György előbb 3-1-re módosított, majd az újpesti Farkas, József elé tálalt, és az 50. percben 4-1-re elhúzott a címvédő újpesti csapat.
A finis ugyan az FTC-é volt – Farkas András, majd Havrán Péter szépített, a két vendéggól között pedig Búzás kihagyott egy büntetőt –, ám a 4-3-at is mámorosan ünnepelte a házigazdák tábora. Az Újpest kilencedszer lett bajnok, közönsége ezeket a jégkorongozókat éltette: Szadovszky – Kovács Csaba, Flóra, Pék, Búzás, Farkas József; Gogolák, Kevevári, Lantos, Ancsin, Menyhárt; Szeles, Horváth, Szabó István, Dzsuva, Bodor; Erendics, Kucsera, Szabó Dezső.
Az egyéni pontlistán Búzás György (31, 17 gól + 14 assziszt) érdemelte ki az első, Ancsin János (18, 5+13) a harmadik helyet, s közéjük férkőzött a 175-szörös válogatott Havrán (22, 17+5), aki mindössze ötvenegy évet élt, húsz esztendeje hunyt el.
Két nagyon könnyű győzelem (Spanyolország 17-2, Koreai NDK 14-1) és egy értékesebb siker (Franciaország 3-1) után hullámvölgybe került a csapat, igaz, a 12-5-ös diadalt arató hollandok keretében tizenegy honosított kanadai, illetve amerikai jégkorongozó szerepelt.
A dánok nem vonultattak fel efféle légiót, mégis 4-0-ra nyertek, de a záró napon hét és fél ezer ember szurkolt azért, hogy a magyar együttes megszerezze a második helyet, és kivívja a feljutást. Ehhez az kellett, hogy a szombati matiné (Magyarország–Bulgária 7-2) után vasárnap az éllovas hollandok (12 pont) legyőzzék a harmadik helyen álló dánokat (8), a negyedikként következő magyarok (8) pedig felülmúlják a másodikként a célegyenesbe érkező kínaiakat (9).
Mindkettő megtörtént: a hollandok 10-0-ra elkenték az északiakat, a magyarok 4-3-ra nyertek az ázsiaiak ellen. Az utolsó tíz másodpercet kórusban számolta vissza a publikum. A csapat legjobbja Kovalcsik Péter kapus volt, aki bekerült a torna hollandokkal zsúfolt All Star-csapatába.
A vb-t volt szerencsém tudósítani. A döntő előtt nem kaptam összeállítást, ezért szóltam Török László sajtófőnöknek, a közismert sportriporternek, hogy ne haragudj, édes Lacikám, de mozgásról nem ismerem meg a távol-keleti hokisokat. Néhány perc múlva egy hosztesz megjelent a kívánt papírral, ám akadt egy hangyányi probléma.
A lapra a neveket kínai betűkkel írták.
