A 29 éves sportoló a Der Standardnak mesélt élete legszörnyűbb élményeiről. Azt mondta, miután édesapja, Michael Beierl katonai világbajnok volt kalapácsvetésben, édesanyja, Ulrike Kleindl pedig távolugró az 1988-as olimpián, ő az atlétika pályán nőtt fel.
Sportolóként azonban a bobot választotta, amelyben sikeresnek mondhatta magát. A fárasztó szezon után azt tervezte, hogy pihen egy nagyobbat a következő négyéves olimpiai ciklus megkezdése előtt.
„Háromhetes nyaralást terveztem Peruban, tíz napig voltam az Amazonas mellett. Sokat aludtam és olvastam, csak pihenni akartam. Aztán az Andokba repültem, meg akartam látogatni Machu Picchut.
Eljutottam Cuzcóba és 24 órával a leszállás után miközben tévét néztem, egyszer csak a fél látómezőm eltűnt
– mesélte.
Elsőre nem ijedt meg, mert 12 éves kora óta migrénnel élt együtt és nem voltak számára ismeretlenek a látászavarok, de a zsibbadó bal karja sem aggasztotta.
„Bevettem egy fejfájás elleni tablettát, és lefeküdtem, feltételezve, hogy reggelre mindennek vége lesz. De nem így volt, az állapotom változatlan maradt. Orvoshoz fordultam, aki adott nekem egy infúziós kezelést, de attól nem lettem jobb. Azt tettem, amit a legtöbb ember ilyen helyzetben, rávetettem magam a Google-ra. És ettől kezdve lettek komoly aggodalmaim.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A szüleim segítségével átfoglaltatta a repülőjegyeit, három óra vonatozás után eljutott Cuzcóba, onnan Limába, majd Párizsba repült, ahonnan indulhatott haza Ausztriába.
„30 órát voltam úton. Fogalmam sincs, hogyan tudtam ezt egyedül megcsinálni. A végére teljesen kimerültem. Fokozatosan tudatosult bennem, hogy agyvérzésem is lehetett és hogy őszinte legyek, a lehetséges alternatívák ismeretében egy kicsit még reménykedtem is benne.”
„A bal látómezőm kétharmada folyamatosan villog, ami hihetetlenül kimerítő. Vágyom a régi, normális életem után. De milyen a normális élet? Kell a sport, különben meghalok. Fizikailag fitt vagyok, de ebben a szezonban nem fogok vezetni, pihenésre van szükségem.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Azt viszont nem tudja, hogy valaha visszatérhet-e még a bobozáshoz.
„Mindent megteszek érte, de nem fogok erőltetni semmit. Tíz évig csinálhattam, és mindig is értékeltem ezt az időt. Senki sem mondhatja, hogy nem értem el semmit. Nem akarok nyafogni, nem akarok szomorúnak tűnni, hiszen nem én vagyok a legszegényebb ember a világon. Láttam szenvedőket a neurológiai osztályon, akiknek sokkal rosszabb az életük.”
