Emlékeimben él egy 6-8 éves kisfiú, aki ott volt a meccseinken, de aki inkább félt a futball-labdától. Pedig dédnagyapja, Béky Bertalan, a Phöbus FC jobbszélsője kétszeres válogatott labdarúgó volt a harmincas években, édesapja mellett édesanyja, Olasz Mária is kapusként nyert magyar bajnokságot kézilabdában. Ők mennyire terelték a sport felé?
Az adott volt, hogy mindenképpen sportoljak, csak az volt a kérdés, hogy mit. Nem tudták, miben leszek jó. Gyorsan kiderült, hogy fociban nem, úgy gondolták, akkor próbáljuk meg a kézilabdát. Ott rájöttem, hogy kis kövér gyerekként nem szeretek futni, úgyhogy azt is kilőttük. Na, milyen csapatsport van még, ami nem futkározós? Így lett a vízilabda. Apa a fradistákon keresztül ismerte Szedlmayer Ildi nénit, levitt edzésre és ott ragadtam.
Ilyen családi háttérrel sohasem próbálta ki a kapusposztot?
Nem, arra jól emlékszik, hogy féltem a labdától. Eszembe se jutott volna beállni, egyébként is jobban szerettem támadni. A közeg amúgy is megfogott, kicsiként ott voltak az edzőtáboraink a Margitszigeten, két vízi- és egy szárazföldi edzés között még egyérintőztünk is, egy nagyon jó csapat alakult ki. Nekem a mai napig onnan vannak a legjobb barátaim.
Melyek voltak az első pólós élményei? Akár, ami megerősítette, hogy ez az igazi világa, akár olyan, ami elbizonytalanította.
A legkorábbi pozitív élményem, hogy 9 évesen beállítottak egy ifikapust, és neki kellett lőnöm. Amikor bement a labda, azt éreztem, hú, de megjött a kedvem az egészhez. De volt egy edzőm, akinél egy évet töltöttem, és minden edzésen úsztunk. Tele volt a hócipőm. Akkor meg azon gondolkodtam, hogy befejezem, mert nem úszó akarok lenni, hanem vízilabdázó. Aztán jött egy váltás, és megint helyreállt minden.
Az első edzői mennyire láttak fantáziát a játékában már a kezdetekkor?
Szedlmayer Ildikó sokat látott bennem, igaz, már akkor kétszer-háromszor akkorát dobtam, mint a többiek. De akadtak hullámvölgyek. Elég linknek számítottam, nem igazán jártam nyári edzőtáborokba, és akkor mondták, majd akkor raknak vissza a csapatomhoz, ha rendesen edzek. Addig a fiatalabbaknál dolgozhattam csak. Ám ahogy telt-múlt az idő, egyre nagyobb bizalmat kaptam, látszódott, hogy ügyes vagyok. Talán serdülő lehettem, amikor Horkai György behívott az első utánpótlás-válogatott edzésre a két évvel idősebbekhez. Az volt az első nagy visszajelzés nekem. Horkai tett vissza centerből bekknek, valószínűleg azért, mert akkor még engedték a szoros elölről fogást, és abban jó voltam, látott bennem fantáziát. Emellett tudtam irányítani hátulról.
2014-ben ifjúsági világbajnok, 2015-ben és 2016-ban ifi vb-bronzérmes volt, ráadásul két különböző korcsoporttal.
Nekem a 2014-es volt az első világeseményem, akkor igazából úgy mentünk ki, hogy játsszunk egy jót, de nem számítottunk a torna esélyesének. Aztán annyira jól működött a csapat, hogy nyertünk. A következő évben egy-két csapattársammal már vezéregyéniségnek számítottunk, de messze nem mi voltunk az esélyesei a tornának. Azt viszont bánom, hogy az 1995-ös korosztállyal sem jött össze a győzelem. Nagyon jók voltunk, ott egy meccsen múlott, hogy csak harmadikok lettünk.
2015-ben, 17 évesen mutatkozott be a felnőtt válogatottban. Ez mekkora lendületet adott a pályafutásának?
Leírhatatlan érzés volt, hogy engem behívtak. Nem értettem. Miért és hogyan? Emlékszem, Horkai Gyuri bácsi közölte a hírt, és akkor azt gondoltam, ha ő mondja, nem lehet vicc. Extra motiváció volt, hogy ezzel bekerültem az elitbe, ráadásul ilyen fiatalként. Az első meccsem is emlékezetes volt, a szlovákokkal játszottunk Tatabányán, és amikor a végén odajöttek hozzám autogramért, fogalmam nem volt, ezzel mit is kell kezdenem.
Mit jelentett az akkori kapitány, Benedek Tibor személye?
Ha jól tudom, előttem ő volt a legfiatalabb válogatott játékos… És akkor behívott engem, 18 év alattit, hihetetlen volt. Amikor elmentem az első edzésre és beszélt hozzám, úgy néztem rá, mint egy istenre. Meg se mertem szólalni, csak néztem, és azt éreztem, most jó helyre kerültem. Egyébként Tibornál éreztem a bizalmat, ami megkönnyítette a csapatba kerülésemet. Az idősebb és rutinosabb játékososok pedig sokat segítettek, próbáltak nyitni felém. Akkor az még teljesen más gondolkodásmódú csapat volt, a sok olimpiai bajnok valahogy közvetlenebb volt a fiatalokkal. Ha mostanában bekerül valaki fiatalként – vannak jó páran a bő keretben – az idősebbek nem nyitnak úgy feléjük, mint akkoriban.
Nagy tehetségként robbant be, de aztán egy rosszkor jött vállsérülés miatt nem lehetett esélye a 2017-es vébére, majd a 2020-as Eb és a tavalyi olimpia előtt az utolsó pillanatban maradt le. Ennek így kellett lennie, vagy azért bosszantja ez a pechsorozat?
Nagyon sajnálom. A 2017-est nem számítom ide, sérült voltam és fiatalként sem biztos, hogy szerepeltem volna. A 2020-as Eb-n viszont úgy éreztem, ott a helyem a csapatban. De tavaly is nagyon jó szezonom volt, és nem azt mondom, hogy meg voltam róla győződve, hogy ott lehetek az olimpián, de azt éreztem, benne kell lennem a csapatban. Az a kudarc nagyon gyomron vágott, sokáig tartott, amíg feldolgoztam. Akkor akadt olyan érzésem, hogy miért csinálom ezt, mindig az utolsó pillanatban maradok ki. De aztán persze ahogy telt az idő, az ember ugyanúgy beleáll a munkába, és folytatja. Csak nem könnyű.
A mostani vb-7. hely így kimondva nem a legjobb eredmény, de a negyeddöntőben az olaszok, aztán az amerikaiak ellen is kevés hiányzott. Az utolsó meccs után Märcz Tamás kapitány külön kiemelte, hogy mennyire jó döntés volt behívni néhány fiatalt, és hogy Nagy Ádám is bizonyított, megállta a helyét. Milyen élményeket adott a vébé?
Mondhatjuk, hogy nem sok kellett volna a jobb eredményhez, de azért az olaszok elleni vereségnek egyenes következménye lett az amerikaiak elleni sikertelenség. Eléggé maga alatt volt a csapat. Ami az élményt illeti, azt nehezen tudom szavakba önteni. A szokásos ütemben folyt a bemelegítés, de aztán amikor fel kellett állni a bemutatáshoz, és kisétáltam, akkor tudatosult bennem, hogy nyolcezer ember támogat minket. Akkor elkapott az érzés, hogy világbajnokságon vagyok. Az első meccsen nagyon izgultam, de utána már pluszlöket volt, amit a szurkolók támogatása adott. A sokk után, ahogy hozzászoktam, már plusz motivációt adott, hogy ennyien szurkolnak, szorítanak értünk. Amikor megszólalt a Himnusz és mindenki énekelte, az hidegrázós élmény volt.
Milyen volt a kapcsolata Märcz Tamással, akit leváltottak a vb után?
Nem volt zökkenőmentes, mert minden évben nagy munkával és hittel csináltam végig a felkészüléseket, de a kerethirdetésnél rendszerint én maradtam ki. Ezáltal sokszor éreztem úgy, hogy újra kell építenem magam. Az utóbbi időben már éreztem a bizalmát, és ez sokat segített.
24 éves kora ellenére szinte minden számottevő magyar klubban megfordultál már. Hogy emlékszik vissza az OSC-s, a miskolci és a szolnoki időkre?
Az OSC-ben még fiatal voltam és éretlen. Így utólag úgy érzem, hogy nehezen birkóztam meg ezzel az éles váltással, hogy az UVSE serdülőből az ob1 egyik topcsapatához kerültem. Sok mindent tanultam ebből is, ami később a hasznomra vált. Majd közbejött egy vállsérülés, ami befolyásolta a döntésemet a következő szezonomról. Aztán amikor 2017-ben elmentem Miskolcra, akkor hívott a Fradi és Szolnok, de én a játéklehetőséget választottam, hogy visszaszerezhessem az elveszített önbizalmamat. De éreztem, hogy ha a válogatottban akarok játszani, akkor előrelépés kell. Miskolcon jól ment a játék, vezéregyéniség voltam, de úgy gondoltam, ha még maradok, akkor sohasem vesznek komolyan. 2020-ban jött a lehetőség a Szolnoktól és az Egertől. Én BL-ben akartam játszani (ami aztán sajnos nem sikerült), ezért a Szolnokot választottam.
Ezek mennyire voltak saját döntések? Mert elég megfontoltnak tűntek.
Abszolút a sajátjaim. Amikor az OSC-be igazoltam, akkor még megkérdeztem egy-két embert, de onnantól az egyéni döntésem volt minden.
A nyártól a Fradi játékosa lesz, ezzel folytatja a családi hagyományokat. Mit jelent ez a valóságban?
Anya révén sok mindent átéltem a fradisták között. Nagyon tetszettek a baráti viszonyok, abszolút családias légkör alakult ki, amit kicsiként talán az UVSE-ben éreztem csak korábban. Aztán amikor elmentem a bemutatásra, elképedtem, mennyire profi és családias a légkör. A klubnál mindenben segítettek, mindent megszerveztek, amit kimondtam, elém raktak. Nagyon jó, hogy nem kell mással foglalkoznia az embernek.
Ha 25 hónap múlva, amikor éppen véget ér a párizsi olimpia, felhívom, akkor miről tudunk majd beszélni?
Hűha! Ezt inkább mondja meg a jövő! Már csak babonából is, mert amikor tavaly kimaradtam az olimpiai keretből, az nagyon szíven ütött. De vannak álmaim.
