NSZK–Szovjetunió férfi tőrcsapatmérkőzés zajlott 1982. július 19-én, Rómában, a vívó-világbajnokságon. Álmos, forró nap volt, majd a bágyadtságot elsöpörte a rémület: Vlagyimir Szmirnov összeesett, a fejéből dőlt a vér, miután Matthias Behr tőre átdöfte a címvédő sisakrostélyát, és a szemüregen keresztül a szerencsétlen szovjet versenyző agyába fúródott.
A túlélésre esély sem kínálkozott, ám dr. Kamuti Jenő, a vívósport és a fair play halhatatlanja, aki évtizedeken át volt a MÁV Kórház osztályvezető sebész főorvosa – 1996-tól 2001-ig az igazgatója –, nem tűnődött a kilátásokon. Előbb masszázzsal, majd szájon át újraélesztette Szmirnovot, akit ugyanabba a kórházba szállítottak, ahol az 1981 májusában elkövetett merénylet után megmentették II. János Pál pápa életét.
Az ukrán nemzetiségű bajba jutotton már nem lehetett segíteni, Szmirnov kilenc nappal később, huszonnyolc éves korában meghalt. Hatesztendős kisfia és hároméves kislánya maradt utána. Nem akárkitől búcsúzott a világ: az elhunyt 1979-ben tagja volt a világbajnok szovjet tőrcsapatnak, sőt az olaszok elleni döntőben (9:6) ugyanúgy három győzelmet aratott, mint az egyéni aranyérmes Alekszandr Romanykov. Aztán 1980-ban egyéni olimpiai bajnoki címet nyert, míg a tőrcsapattal ezüst-, a párbajtőrcsapattal bronzérmet szerzett. Majd 1981-ben egyéniben és csapatban egyaránt világbajnok volt, a szóló elődöntőben Orosz Gyulát 10:2-re verte, az ukrán alaposan elpáholta az Oroszt…
Az extraklasszis azt hangoztatta: „Az igazi vívó ideálja nem egy meghatározott ember, hanem minden régi és mostani nagy vívó legjobb tulajdonságaiból mozaikszerűen összerakható valaki. Mondjuk, D’Artagnan.”
Kamuti a tragédia idején így beszélt Szmirnovról: „A vívóvilág talán legrokonszenvesebb versenyzője halt meg, aki nagy bajnok volt, győzni szeretett, de veszíteni is tudott.” Ma hozzáteszi:
Amilyen nagyra nőtt, olyan technikásan vívott, élményt jelentett nézni őt. Annál inkább megrázott, amikor a sisakjában megláttam az eltört pengét… Egyedül kínlódtam vele; azért mondom, hogy kínlódtam, mert orvosként tudtam, az életben maradásra nincs remény.
A nemzetközi szövetség, valamint a szovjet és a német csapat vezetője gyorsan túltette magát a szörnyűségen: mind a szovjet szövetségi kapitány, a korábban háromszoros olimpiai és nyolcszoros világbajnok Galina Gorohova, mind a német Emil Beck azt szorgalmazta, folytatódjék a mérkőzés. A nemzetközi szövetség illetékesei nem tudták, mitévők legyenek, mert sokan azonnal arra jutottak, hogy „ebben a csarnokban nem lehet tovább vívni”, azaz be kell rekeszteni a világbajnokságot. Végül azonban „a show-nak mennie kell!” alapon határoztak, bár Behr kijelentette, hogy azon a vb-n már nem lép pástra, és így is tett. Ám beugrott Halter, de neki még összehasonlíthatatlanul könnyebb dolga volt, mint Vitalij Logvinnak, akit a túlvilágra tartó Szmirnov helyett vezényeltek asszózni.
A mérkőzést a szovjet csapat nyerte, Beck pedig még ahhoz is ragaszkodott, hogy az NSZK csapata vívjon az 5-8. helyért. Versenyzői azonban képtelenek voltak erre. Behr mindjárt Szmirnov kórházba szállítása után visszament a szállodába, s később a többiek is követték. Matthias Behrről Kulcsár Győző azt mondta:
Annyira tisztességes, becsületes ember, hogy nyugodt szívvel rábíznám egy magyar–nyugatnémet mérkőzés vezetését.
A szovjet együttes az elődöntőben 8:6-ra győzött az olasz válogatott ellen, majd a döntőben roppant szoros meccset vívott a francia csapattal. Az utolsó csörte előtt a franciák vezettek 8:7-re, ám az addig már három asszóban győztes grúz Vlagyimir Apciauri negyedik ellenfelét, Philippe Omnèst is felülmúlta, és százszázalékos finalista produkciója nyomán 8:8-cal, jobb tusaránnyal a „vörösök” vitték el a pálmát. Az eredményhirdetéskor Romanykov két aranyérmet vett át: a magáét és Szmirnovét. Amikor Giancarlo Brusati, a Nemzetközi Vívó Szövetség olasz elnöke átnyújtotta a posztumusz medált, a négyszeres egyéni világbajnok előbb megcsókolta, majd magához szorította az érmet, a szíve szakadt meg mindenkinek.
A szörnyűség után a nemzetközi szövetség addig ismeretlen szintre emelte a biztonságot, mert nem akarta, hogy a vívást életveszélyes sportágként tartsák számon. Rövidesen kevlárból készültek a vívóruhák, a fegyverek szilárdsága és az, hogy miként törnek, más dimenzióba került, akárcsak a sisak, amely minőségében szintén nem hasonlított a korábbira.
Kamuti, aki szavai szerint ma is sokszor álmodik arról, hogy operál, azt mondja: azóta sem történt hasonló eset a vívósportban. Azon viszont nem változtat ez sem, hogy Vlagyimir Szmirnov negyven éve halott.
Még most is mintha tőrt döfnének az érző ember szívébe.
