Üres a kapu. „Sssz!”, „Be careful!” (Legyetek óvatosak!) – azonnali reakciók, amikor beszélgetőpartnerünk értesül arról, hogy Olaszliszkára utazunk. Részint édesanyám szisszent fel, amikor hétvégi programomról érdeklődött telefonon, és közöltem vele, a Bodrog-parti faluban töltöm a hétvégét, részint a liszkai csodarabbi sírját is rejtő zsidó temetőhöz Atlantából érkező családot intették így alkalmi vendéglátói, amikor tudatta, hogy Sátoraljaújhelyről Amerikába vándorolt eleinek gyökerei után kutatva a faluban köt ki.
Merthogy nemzedékek tudatába rágta be magát a meggyőződés, hogy a borsodi kisfaluban lenni közvetlen életveszély. Tizenhat éve ugyanis itt verték agyon Szögi Lajost. A férfi majdnem elsodort egy kislányt a Kossuth utcában. Megállt, hogy megnézze, történt-e baj, ám akkor már rárontottak a kicsi rokonai. A tanárt az autója hátsó ülésén helyet foglaló lányai szeme láttára ütötték, rúgták a halálba. Emlékhelye ma is ott van a falu főutcáján.
Nagyon nehéz, egyszer egy közeli domb oldalába épített pincészet teraszán voltam vendégekkel. Kérdezték, melyik az a település, amit látnak, Olaszliszka, feleltem. Azonnal azt mondták: akkor arra nem megyünk
– meséli Kerekes Attila polgármester, amikor arról kérdem, viseli-e még a falu a stigmát. A majdani igent persze már szálláskereséskor lehet sejteni: a tokaji borvidék környező falvaiban kiadó szobák, házak, foglalható panziók, hotelek sora várja a látogatókat, itt, ezen a Bodrog-parti településen, amelyet már II. Endre országának gyöngyeként említett, messze kevesebb a turista, mint adottságaiból következne. Hiába a gyönyörű templom, a zsinagóga maradványa, a haszid zsidó kultúra emlékezete, a kajakozásra kitűnő folyó és partja, a kis modern képtár, a Kossuth-emlékház, amely elbeszéli a legendát, hogy a nagy magyar talán nem is Monokon, hanem Olaszliszkán született.
Keservgazdag teher a lincselés, ám föl nem adják ideáljukat, hogy megmutassák, milyen az igazi Liszka. Kerekes meggyőződése, hogy a falu túléli majd a kegyetlen gyilkosok tettének több évtizedes rontását. Meg is jegyzi, hogy akik a tettesek közül már szabadultak, nem is tértek vissza. Pedig azt még talán nem is tudják, hogy a tanárember és családja mellett Olaszliszka jövőjét is könyörtelenül megkínozták. Ahogyan a polgármester összegez: „Az emlékezet megnyújtja a hatásokat. Ahányszor valamilyen hasonló eset történik az országban, a médiában rendre úgy beszélnek róla, hogy megismétlődhetett volna az olaszliszkai tragédia. Újra és újra felelevenítik azt az átkozott rémületet. Ami viszont így a falu örökkévaló bűnhődése lesz, noha eleget vezekeltünk már a gyilkosok miatt.”
Mezeket fel. „– Játszol? – Híznom kellene, hogy beférjek a csapatba” – ez a párbeszéd zajlik az öltöző közelében vagy fertályórával az olaszliszkai öregfiúk és a Zempléni Főnix mérkőzése előtt. A találkozót a Hátsó füves futballmentő túra keretében rendezik. Csillag Péter, a Nemzeti Sport főmunkatársa és Ringer István, a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója e különleges mozgalom főszervezői: olyan településekre látogatnak el gálacsapatukkal, amelyeken megszűnt a futball. Meggyőződésük, hogy ezeken a kistelepüléseken a futball nem egy sportág, hanem a közösség legfőbb kötőanyagainak egyike, társadalomszervezési tér. Azaz a falvak továbbélésének, e különleges kultúrák, identitások esélyének látják, ha a nagy közös játékunk föléled. Elvégre akkor újra van csapat, amelyben a helyiek együtt küzdenek, játszanak, együtt búsulnak vagy vígadnak meccs után, újra sokak hétvégi programjává válik a meccsnézés, újra beszélgetnek a pálya mellett ismerősök, falubeliek, újra tanulnak a gyerekek egy játékot, amely megtanít arra, hogy vannak szabályok, amelyeket be kell tartani, minden pillanatban emlékeztet arra, hogy olykor győzünk, olykor veszítünk, hogy mindezt együtt tesszük. Mindez minduntalan rögzíti: a csapat közösség, a közösség pedig a közös történetünk, így a másik is mindig az otthonunk.
Ezért kerekednek fel újra és újra, szerveznek alkalmi társulatot, amelyben – a két emblematikus szereplő mellett – ezúttal például a harmincegyszeres válogatott Pisont István, az egykori legnagyobb kispesti király, a korábbi NB I-es tréner, az U19-es válogatottal Eb-bronzérmes Sisa Tibor vagy éppen a nemzeti csapatban egyszer szereplő Farkas Simon is pályára lépett, akinek aztán közelről nézhettem első gólja előtti taníthatatlan testcselsorozatát, miután Böcskei Balázs politikai elemző, korábbi NBI-es játékvezető és a helyi ligákban harminc évig működő, immár 73 éves Guszti bácsi társaságában bíráskodtam a találkozón.
A hazaiaknál meg oly sokan játszottak, akik egykor már magukra húzták az egylet mezét. Az Orosz Zsoltnak, a Futballkutató lelkének köszönhetően a helyszínen megtekinthető kamarakiállításból tudható, hogy szervezett keretek között erre 1946-tól volt mód Olaszliszkán, akkor alakult meg a sportkör. Aztán a hatvanas években a körzeti ligából följutott a megyei másodosztályba, a rendszerváltás után pedig története során először egészen a megyei első osztályig röpült, ám aztán az ezredforduló újra a második ligában találta a liszkaiakat. Ez azonban nem szomorította a helyieket: 2003-ban a Diósgyőr vendégjátékával avattak új pályát. Nem sokkal később elkezdődött a lejtmenet, éveken át nem volt felnőttcsapat, majd a szomszéd falvakkal közösen működtettek egyet, de 2020-ban már nem volt hová hátrálni, eltűnt Olaszliszka a Borsod megyei, így a magyar futball térképéről.
Rózsaszín köd. „Gyere vissza, Lekvár, rajta leszünk egy képen, még bármi lehet belőlünk” – szólt oda a játékosok egyike az öltöző felé baktató kollégájának, miután arra kértem, ne menjenek öltözni a lefújás előtt, mivel közös fotó is készül a meccs végén. Maradtak, ahogyan a többiek is, így Lekváron kívül – mások mellett – a csapatban szerepet kapó Tónyó, Tatár és Nintendo is látható volt a fotókon.
Sok szegény ember játszott a reménytelen talajú pályán, amely annak ellenére sárgállott és kínált baleseti gócpontokat minden méteren, hogy a helyiek hetekig dolgoztak megfeszített erővel, hogy játékra alkalmassá tegyék. Hiába, az öntözés hiányát nem tudta kiheverni az egykor füves pálya. Arra értelemszerűen nincs pénz és ember, hogy gondozzák annak ellenére is, hogy csapat már régen nincs a faluban.
Ilyen kistelepülésen, ilyen szegény vidéken egyébként is annyi mindenre kellene még pénz, nem csoda, hogy az önkormányzat első blikkre egészen szokatlan eszközcsomaggal igyekszik tágítani pénzügyi lehetőségeit. Unortodoxnak tetszik, ám tartanak tojókat, termesztenek gombát: a terményeket használják a közétkeztetésben, ami meg marad, azt a piaci árnál olcsóbban kínálják a piacon a helyieknek. Művelnek kiskerteket is: akadnak idősebb nénik, akik már nem tudnak gazdálkodni, így az önkormányzat használja a földjüket, termelnek uborkát, paradicsomot, cserébe pedig levágják a füvet, gondozzák a területet. Három hektár szőlőjük is van. Vagy másfél évtizede él a faluban Samuel Tinon. A világ legjobb borai közé választott aszújáról is híres francia borász a tokaji borvidéket tartja a másik csúcsnak Bordeaux mellett, így itt talált otthonra, ha pedig Liszka a haza, segített is az önkormányzatnak bort készíteni.
A helyhatóság persze nem csupán gasztronómiában utazik, immár szolgáltatnak is, van kis markolójuk, mennek vele dolgozni, ha valaki munkát rendel tőlük, még betont is készítenek. Kerekes polgármester nem lankadó lelkesedéssel sorolja, mennyi mindenen dolgoznak még a vendégházak kialakításától az újabb élelmiszerprojektekig, és még azelőtt eszébe jut, hogy a száz kacsájukat kifelejtette a sorból, mielőtt arról beszélne a basszusgitározó faluvezető, hogy pár éve még a polgármesterek könnyűzenei fesztiválját is megszervezte.
Igaz, szórakozásból mostanában kevesebb lesz, válság idején a sok szegény ember egzisztenciája fokozott veszélyben van, szűkül a közmunkaprogram is. Mint Kerekes mondja: „Jelentékeny az építőiparban dolgozók száma. Ha recesszió jön, és leállnak az építkezések, elveszíthetik a melójukat. Hazajönnek, de mi nem tudunk majd közmunkát adni mindenkinek, miközben minden drágul. Ilyenkor sokan meg tudnak sajnos reccsenni.”
Előtte egy élet. „Törékeny” – nagyjából így összegeznek a helyiek, amikor arról érdeklődöm, milyen a viszony a többségi és a kisebbségi társadalom között. Mondjuk, már abban is vita van, kik vannak többen: a cigányok vagy a nem romák. A legtöbb tipp nagyjából a fele-fele köré szerveződik.
A béke illékonyságának miértjéig még el sem jutunk, amikor már megtudjuk, a roma közösségen belül is ellentétek feszülnek, a Kossuth utcaiak ugyanis lenézik a Dankó utcaiakat, merthogy dögösek. Nyilvánvalóan nem értem, mit jelent az, ha egy kvázi szegregátum lakóit e jelzővel vetik meg néhány utcával odébb élő sorstársaik, így felvilágosítanak, hogy dögkút volt a közelben, meggyőződés, hogy igen régen az odavetett tetemeket ették a Dankóban.
A Dankó utca azonban egyáltalán nem e lokális megosztottság eredője miatt ismert, hanem azért, mert a szomszédjában van Friedmann Cvi Herschelennek, a falu egykori csodarabbijának a sírja.
Ottjártunkkor éppen a már emlegetett atlantai család érkezett vasárnap reggel az emlékhez, ám, mint a helyiek mondják, egyébként is gyakori vendég itt a külföldi zsidó: egyre-másra fordulnak meg az idelátogató külföldiek a csodarabbi sírjánál, többségük kicsit odébb a zsinagóga maradványait is megtekinti. Mondanak arról is történeteket, hogy akadnak bajok, villongások, rendőri kiszállások, mert a környékbeliek közül néhányak az érkezőktől próbálnak pénzt vagy inkább bármit kunyerálni, elszedni.
Ott az utca végén, ahol nem nagyon látszik az állam. Amelyik például oktatással kinyithatná azoknak a celláknak az ajtajait, amelyekben a világló szemű kis cigány gyerekek szaladgálnak. Azokét, ahonnan egy férfi felénk kiabál, amikor drónunk a magasba emelkedik fotózni, hogy le kéne azt azonnal lőni, és azokét, amelyekből kijönnek néhányan, beszélgetünk az előző napi meccsről, arról, hogy vannak az izmok a bevetés után, hogy aztán az egyik kissrácnak magától eszébe jusson, nem kívülről kéne néznünk a zsidó temetőt, elszalad a néniért, akinél a bejárat kulcsa, mivel gondozója az emlékhelynek, el is hozza az idős asszonyt, hogy engedjen be minket.
Ez az olaszliszkai Dankó utca valósága. Egészen hasonlít az életre: egyik oldal, másik oldal, bonyolult igazságok.
Kék fény. A Zempléni Főnix programjait kulturális események is kísérik. Ezúttal is sokat tudtunk meg a liszkai történelmet bemutató filmből arról, miféle mezővárosi története van a településnek, a templomról, amely őrtoronyból válhatott a katolikus vallás otthonává, Kossuth Lajos és a falu története is fókuszba kerül, hogy aztán a templomtoronyból körbetekinthessünk a varázslatos zempléni tájon. Tekintetrabló a Bodrog, ahogyan kanyarog a falu szélén, fut odébb a dombok felé.
Aztán a pálya mellett is akadt program, a sátoraljaújhelyi börtönmúzeum kitelepült a meccsre, de ez még csak a bemelegítés, mert a város börtönének őreiből összeállított válogatott hamarosan pályára is lép a futballmentőtúra záróállomásán, amelyen minitornát szerveznek a városban.
A futball szabadság. „A gyerekeknek álmai vannak” – mondta beszédében Pisont István, a díszvendégek egyike a meccs előtt. Közhelyes, giccses, felszínes – lehet odavetni. Ám valójában végtelenül megrendítő ezt nem sokkal azelőtt hallani a Békés megyei Gádorosról a magyar válogatottig, az izraeli bajnokságig, edzőként a Honvéddal szerzett Magyar Kupa-győzelemig jutó cigány férfitől, hogy a halálsárga pálya közepén sorban öleli meg azokat a cigány férfiakat, akik talán sohasem járnak a zempléni falvakon kívül, akik között biztosan vannak már, akik már álmodni is elfelejtettek. Pisont beszélt arról is, hogy a sport felszabadít, mert a falvak végéből, abból a kiszolgáltatottságból, reménytelenségből is lehet valaki a legjobbak egyike. Azért is követi sokadik állomására a túrát, mert nem hajlandó lemondani arról a meggyőződéséről, hogy az álmokat el lehet érni. Ahogyan az is erős tudása, hogy
Hogy milyen is ez az út, arról ezek a képek világló erővel beszélnek, ám pár történet még tán azért ideiillik illusztrációnak. Ennek a futballútnak köszönhetően hallgathattuk végig Sisa Tibor palóc viszkijének történetét, amely nem meglepő módon valójában pálinka. A nógrádi mesteredző Ipolytarnócról hozta a vendéglátóknak az italát, és annyira szépen mesélte, hogyan készül, milyen hagyományokat követ, hogy aztán a polgármester szemébe nézve mondja majd, a palóc viszki olyan, mint a haza: nem eladó, csak kapni lehet.
Hogy aztán néhány órával később egy fiatal nővel üldögéljünk egy asztalnál, miközben az önkormányzat készítette fehér bort nyalogatjuk, és az olaszliszkai főutcán élő lány arról meséljen nekünk, marokkói volt a férje, Fezben, az afrikai ország milliós, világörökségi helyszínként is számon tartott városában volt a lakodalma. Látta, talán látta a szemünkben a meghökkenést. Azután pláne, hogy arról beszélt, fehér lovon érkeztek az eseményre, csodálatos marokkói ruhákban feszítettek mellette. Látta, talán látta szemünk kételygazdag villanását.
Hihetetlennek tetszett minden részlet, de közben megtalálta a képeket, telefonját adtuk körbe, elfogódottan néztük a mesét az olaszliszkai lányról, aki a marokkói Fezben fehér lovon sétál daliás párja mellett igent mondani.
Bárhogy alakult is utána, nem mese volt az, hanem szabadság.
Ami, ugye, a futball legmaga.
