Milyen érzésekkel várja a dániai kalandot? Egyáltalán ön kérte a kölcsönadást, vagy a Győr vetette fel, hogy segít keríteni egy klubot, ahol új impulzusok érhetik?
Közös döntés volt. A Győr is felvetette, hogy érdemes lenne szerencsét próbálnom egy másik csapatnál, és én is éreztem, hogy az lenne a legjobb a számomra, ha kimennék egy kicsit külföldre.
Ötlet szintjén sem merült fel, hogy visszatérjen korábbi klubjához, a Fradihoz?
Nem, abszolút nem, magyar csapatban nem is gondolkodtam, mindenképpen külföldi lehetőséget kerestem. Nem azt mondom, hogy a kihívásokat keresem, de rajta volt a bakancslistámon, hogy a pályafutásom során egyszer kipróbáljam magam külföldön. Úgyhogy ez a lehetőség most nagyon jól jött, és egész fiatalon, 23 évesen belekóstolhatok a légióskodásba.
Magyarországról nézve irigylésre méltó a skandinávok életvitele, és sokszor a kézilabdameccseken is azt látni, mintha a dánok vagy norvégok teljesen máshogy állnának ehhez a sportághoz – sokkal lazábban, felszabadultabban. Ez a rájuk jellemző mentalitás is belejátszott a döntésbe, hogy az Odensét választotta?
Nekem nagyon tetszik az életfelfogásuk. Alapjáraton eléggé lelkizős vagyok, hajlamos vagyok túlgondolni dolgokat, de közben maximalista is vagyok. Ez utóbbiból nem is szeretnék leadni, viszont jó lenne megtanulni kezelni ezt a maximalizmust, és szerintem ehhez nagyon jól fog jönni a dánok másfajta mentalitása. Bízom benne, hogy kint minden szempontból, így mentálisan, a személyiségemet tekintve és játékstílusban is fejlődni fogok, nagyon szeretnék lazábban játszani a pályán.
Győrben dán és norvég társai is voltak, ők máshogy készültek egy-egy nagy meccsre? Vagy előfordult, hogy sokkal lazábban reagáltak olyan szituációkra, amiket egy magyar játékos stresszesen élt meg?
Volt olyan mérkőzés, ahol döntetlen körüli állás volt a félidőben, vagy az ellenfél állt jobban egy-két góllal, és annyira nyugodtak voltak az öltözőben, hogy csak figyeltem csodálkozva, hogyan lehet, hogy ők nem izgulnak? Azt mondták, van még harminc perc, nem kell aggódni, még meg tudjuk nyerni a meccset, menjünk rá arra, hogy mi álljunk jobban a végén.
Én lehajtott fejjel ültem, hogy, hűha, nehogy baj legyen, ők viszont abszolút lazán kezelték a helyzetet.
Az edző, Ambros Martín is hasonlóan állt hozzá, meghallgatta a játékosokat, és megbeszélte velünk, hogy mi lehet az üdvözítő megoldás a folytatásban. Úgy érzem, egész sokat fejlődtem én is abban, hogyan kell reagálni meccsen belül a rázósabb helyzetekre.
Ez a pozitív változás ellensúlyozta azt, hogy sem a Győrnek, sem önnek nem jutott annyi sikerélmény az idényben? A bajnokságot ugyan megnyerte a csapat, de a Magyar Kupa és a Bajnokok Ligája döntőjét nem, és ön sem játszott annyit, mint amire előzetesen számíthatott.
Nagyon sok pozitívumot viszek magammal az előző idényből, azt is mondanám, hogy ez amolyan hálaév volt nekem. Ki tudtam magamat pihenni, mentálisan és fizikálisan is fel tudtam töltődni, és úgy érzem, százszázalékosan kész vagyok a dániai túrára. Kicsit éhezem a labdára, amit az elmúlt években nem mondhattam el. Tudom azt is, hogy mik a céljaim, ez sem volt mindig így, előfordult, hogy elvesztettem őket. Az adódó feladatokhoz fel kellett nőni, és ebben az évben nagyon sok mindenhez felnőttem.
Győrben az utóbbi években az volt a tendencia, hogy a magyar játékosok szinte csak a szélen kaptak komolyabb szerepet, a belső posztokon pedig a légiósok vitték a prímet. És ez a módi az ön érkezése után sem változott meg. Hogy viselte, hogy sokszor csak epizódszerep jutott önnek?
Amikor a Fradiból eljöttem, úgy készültem, hogy sokat fogok játszani Győrben, és alapember leszek, akire bármilyen szituációban lehet számítani. Úgy éreztem, hogy meg tudom ezeket a helyzeteket oldani, ahogyan korábban is meg tudtam. Így is álltam hozzá minden egyes meccshez, aztán végül másképp alakult. Őszintén szólva nagy csalódásként éltem meg, amikor egy meccsen letelt a 60 perc, és azt konstatáltam magamban, hogy ma sem kerültem pályára. Aztán arra gondoltam, hogy nem baj, dolgozni fogok tovább. Egyáltalán nem bántam meg, hogy Győrbe igazoltam.
Hogy ment a beilleszkedés a Győrben, milyen volt a viszonya a csapattársakkal?
Nagyon gyorsan ment, végtelenül kedves lányok vannak a győri csapatban. Izgultam, mert az angolom nem volt igazán jó, és jeleztem a többieknek, hogy megértem, amit mondanak, és többé-kevésbé tudok válaszolni is, de rá kell még gyúrnom a nyelvtanulásra. És nagyon jólesett, ahogy reagáltak: azt mondták, semmi probléma, a lényeg, hogy próbálkozz. Aztán hetekkel később már nagyon dicsértek az angolom miatt, és tényleg hálás vagyok érte, hogy folyamatosan biztattak, ráadásul nem csak a nyelvtudással kapcsolatban, hanem minden téren. Az is nagyon pozitív volt, hogy az edzéseken kérdezték, nekem milyen figura feküdne támadásban, én meg úgy voltam vele, hogy, húha, na ilyet sem tapasztaltam még előtte. Kár, hogy végül a meccseken ez sajnos nem jöhetett ki. Összességében azt mondom, mindenkivel remek volt a viszonyom, és nagyon szoros barátságok születtek ebben az egy évben.
Említette, hogy lelkizős típus. Itthon egy-egy rosszul sikerült meccs vagy torna után pillanatok alatt lesznek hősökből bűnbakok, és belebotlottam olyan írásba, amely kritizálta önt, mert busás fizetésért elment Győrbe, és az volt a konklúziója: bár fizetésben talán egy szinten lesz Stine Oftedallal, játékban soha nem fog felnőni mellé. Mennyire zavarják ezek a kritikák, beszólások?
Ez az egyik ok, amiért külföldre igazolok, mert ezektől a hangoktól el szeretnék zárkózni. Nagyon célkeresztbe kerültem az elmúlt években, a média, a kommentelők is folyton szapultak.
Érthető, hogy elvárnak egy szintet tőlem, de nem leszek már újra a 18 éves önmagam, viszont azon vagyok, hogy folyamatosan meg tudjak újulni. Ne értse félre, nem az elvárásokkal van gondom, de nem biztos, hogy valakit folyton a pár évvel ezelőtti önmagához kell hasonlítani. Az is lehet, hogy a későbbiekben magasabb szintet is sikerül majd megugranom, de ehhez most kellett ez az év. Azt vallom, az élet mindig megmondja, megmutatja az utat, amin járni kell, és nekem ehhez most erre a Győrben eltöltött idényre volt szükségem. Mentális és lelki válságban voltam, amikor eljöttem a Fradiból, és ez az év pont jó volt arra, hogy újra megszeressem azt, amit csinálok, és arra is, hogy feltöltsem magam százszázalékosan, hogy tudjam is csinálni. Ezért is említettem korábban, hogy hálaév volt ez a mostani, mert hálás vagyok mindenért, ami itt történt velem. Egy ideig zavartak a kommentelők, amikor azt kérdezgették, mikor leszek már ismét a régi Háfra Noémi, és azt mondtam magamban, ha tudnátok, hogy mi van a háttérben, akkor lehet, kicsit másképpen tekintenétek rám. De nem akartam sajnáltatni magam, úgyhogy sokáig nem is álltam elő azzal, hogy mi zajlott a testemben, lelkemben, pedig sokszor éreztem azt, hogy itthon robotként kezelnek minket. Most már eljutottam oda, hogy ki tudom zárni a zavaró, kritikus hangokat, és csak azt csinálom, ami nekem a legjobb. De ezt is meg kellett tanulnom.
Akkor az átigazolása azt a célt is szolgálja, hogy maga mögött tudja ezt az ön számára toxikus légkört, és ne kelljen hallgatnia, hogy bezzeg 18 évesen 10 gólt dobott meccsenként?
Ez is benne van, igen. Szeretnék új dolgokat tanulni, jó passzokat adni, megtanulni jól védekezni, mert az se az erősségem, hatékonyabbnak lenni a helyzetkihasználásban, javulni a döntéshozatalokban, ezek a főbb céljaim, és ezek mellé majd jön a góllövés is. Csak ehhez türelem kell. És ha minden összeáll, ki tudja, lehet, hogy megint lesznek tíz- vagy annál is többgólos meccseim.
Tanulságos, amit mondott, hogy szeretne megtanulni jól védekezni. Évek óta válogatott, szerepelt a két magyar kirakatcsapatban, mégsem próbálták még komplexebb játékossá tenni azzal, hogy ne csak támadásban legyen igazán hasznos, hanem védekezésben is?
A Fradiban próbáltak, de csak hellyel-közzel sikerült. Én is tudom magamról, hogy nem vagyok egy védekező specialista, de igenis meg szeretném csinálni. És addig fogom gyűrni a védekezést, amíg el nem jutok odáig, hogy képes vagyok megfogni az ellenfelem. Remélem, jön majd egy edző, aki azt mondja, gyere, kezdjünk el megtanulni rendesen védekezni.
Sokszor említette, hogy édesanyjával egészen bensőséges a kapcsolata, és olyanok, mint két barátnő. Készíti magát arra, hogy ő most nem lesz ott a közelben, amikor épp szüksége lenne egy vigasztaló, bátorító ölelésre?
Már Győrben is új helyzet alakult ki, más lett a viszonyunk, azt mondanám, hogy felnőtt ez a kapcsolat. Ezt is megkaptam sokaktól kritikaként, hogy viszem magammal anyukámat, meg, hogy kell neki a pénz, de a kapcsolatunkat úgy kezeljük, ahogy kell. Jön majd ki hozzám Dániába, keressük, hogy melyik csatornán tudja követni a kinti meccseket, de neki is megvan a saját kis élete.
A 2018-as Európa-bajnokságon robbant be a felnőttek mezőnyébe, és a későbbiekben az ellenfelek már készültek önre, ezzel kapcsolatban pedig úgy fogalmazott, hogy bosszantotta ez a kiemelt figyelem. Volt ebben segítsége, leült önnel valamelyik edzője, hogy átbeszéljék, miképp kell ezt kezelni, vagy egyedül kellett szembenéznie azzal, hogy jóval nehezebb lesz érvényesülnie, mint korábban?
Győrben egyszer Ambros Martín leült velem beszélgetni, de az utóbbi években nem volt olyan edzőm, aki foglalkozott volna a lelkemmel. Ezért is fordultam szakemberhez, de itthon a párommal, valamint anyukámmal és a húgommal is sokat beszélgetünk a kézilabdáról.
Egyik edzőm sem mondta el, hogyan kellene kezelnem ezt a helyzetet, szerintem ezért is voltam annyira kétségbeesett, és ez okozta a mentális válságomat. Annyira hajtottam magamat, és annyira szerettem volna megmutatni, hogy a végén teljesen görcsössé váltam.
A szakember, akit említett, egy sportpszichológus?
Sportpszichológus és mentáltréner. Egy ideig nehezen birkóztam meg a gondolattal, hogy szakember segítségére van szükségem, de a barátaim biztattak, hogy jót fog tenni nekem, fogadjam el a segítségét. Azóta már tudom, ha kipihent állapotban vagyok, akkor minden akadályt képes vagyok megugrani, és akkor tudok a legjobban teljesíteni.
Márciusban a Kézivezérlés Extrában árulta el, hogy pánikbetegséggel küzdött. Sikerült maga mögött hagyni ezt az időszakot, vagy időnként még előjönnek pánikrohamok?
Két-három hónapja időnként még előjöttek, de úgy érzem, a nehezén túlvagyok. Tudatosítanom kellett magamban, hogy ezt csak én tudom lerendezni. Sajnos alapból hipochonder vagyok, és ha csak egy pöttyöt is találok magamon, már nekiállok bújni az internetet, amivel csak azt érem el, hogy bepánikolok. Ehhez jött még, hogy nem tudtam elfogadni az aktuális állapotot, amiben épp voltam: azt, hogy fáradt vagyok, és szellemileg kimerültem, emiatt akkor is hajtottam magam, amikor nem kellett volna. Ebből lett az, hogy amikor elkezdtem addig nem tapasztalt, fura dolgokat érezni magamon, jött a pánik, ennek következtében elkezdtek zsibbadni a végtagjaim, szóval ez egy lavinaszerű folyamat volt, amit én gerjesztettem. Egyszerűen csak el kellett volna fogadnom, hogyha fáradt vagyok, akkor aludnom kell pár órát, és akkor minden rendben lesz.
De csak kattogott az agyam, nem tudtam aludni, nem sikerült kipihenni magamat, ez pedig hozta magával a pánikot. Ami valószínűleg alapjáraton is bennem van, és ez a szituáció hozta ki, erősítette fel.
A szakemberek segítségével sokat meditáltunk és energetizáltunk, és ez nagyon hasznos volt számomra. Most már megvannak a saját módszereim, és ha valahol szorítást érzek, akkor már tudom, hogy a megfelelő levegővétellel ezt ki tudom tisztítani. Lett egy kialakult rutinom. El kell fogadni, hogy ha sírni kell, akkor sírni kell, ha öklendezni – bocsánat, hogy ezt mondom, de ilyen is van –, akkor öklendezni. És az is fontos tanulság, hogy nem kell félni az adott helyzettől. Mert én féltem tőle.
A pánikrohamig vezető folyamatban mekkora szerepe volt annak, hogy amint egyre nagyobbak lettek a szurkolói elvárások, úgy tett magára is a maximalizmusa révén egyre nagyobb terhet, hogy megfeleljen ezeknek az elvárásoknak?
Biztos, hogy ez is szerepet játszott a történtek alakulásában. Nagyon fiatalon kerültem be a körforgásba, 15–16 évesen már az NB I-ben szerepeltem a felnőttek között. Igaz, sokan voltak ugyanígy, nem is tudom, ők hogy csinálták, hogy nem szembesültek ennyi nehézséggel mentálisan és lelkileg. Sajnos, én ezt nem tudtam kikerülni, de úgy érzem, sok embernek adtam útmutatást a történetemmel, és most is csak azt tudom mondani: nem kell félni, ha valaki úgy érzi, szakember segítségére van szüksége. Nem kell ehhez profi sportolónak lenni, mindenkinek nyugodt szívvel tudom ajánlani, hogy menjen el pszichológushoz, mentáltrénerhez egy-egy alkalommal, beszélgessen, adja ki magából a feszültséget. A pályafutásom elején, amikor jöttek az eredmények, kérdezték tőlem, hogy miképp fogom feldolgozni a sikereket, és azt válaszoltam, hogy ááá, nincs időm erre, majd egyszer valamikor leülök, és akkor átgondolom, mi is történt velem. Aztán az élet úgy adta, hogy kénytelen voltam behúzni a féket, és feldolgozni mindent, ami velem történt. Átpörgettem magamban, hogy miért is jutottam oda, ahol most vagyok:
az elmúlt 7–8 évben lejátszott, brutális mennyiségű meccs és az azzal járó lelki és fizikai terhelés után a szervezetem egyszer csak azt mondta, vagy most megállsz, vagy ennél is rosszabb következményekkel kell számolnod. És már az is átfutott a fejemen, hogy 23 évesen abbahagyom ezt az egészet, és elmegyek tanulni vagy dolgozni.
Valós opció volt, hogy visszavonul?
Augusztusban, az olimpia után erősen gondolkoztam, hogy pihentetem a kézilabdát. De úgy voltam vele, hogy most váltottam csapatot, csinálnom kell tovább, bár a Győrnél biztos megértették volna, és segítettek volna, hogy átlendüljek, ha azt mondom, hogy le kell állnom egy időre. Ez egy teljesen normális folyamat, csak nekem volt nehéz ezt elfogadni.
2008-an, a mindössze három magyar aranyat hozó pekingi olimpián mondta Lénárt Ágota, hogy a 170 fős magyar küldöttséggel mindössze két sportpszichológus – ő és dr. Budaváry Ágota – foglalkozott, míg a németeknél harminc szakember állt a sportolók rendelkezésére. Abban, amit most elmesélt, számomra az a legszomorúbb, hogy évek óta látszott, milyen potenciál van önben, megfordult a két magyar topcsapatban, és mégis csak akkor jutott el sportpszichológushoz, amikor már pengeélen táncolt, és a kiégés határán volt. Értem én, hogy a profi sportban nincs helye gyengeségnek, meg ide gladiátorok kellenek, akik sosem omlanak össze, de vajon miért nem ismerték fel, hogy egy játékos akkor tudja kihozni a legtöbbet magából, ha lelkileg, mentálisan is rendben van?
Nem kérdés, hogy ezzel a területtel kiemelten kellene foglalkozni, és egyetértek, tényleg akkor számít teljes értékűnek, igazán hasznosnak egy játékos, ha lelkileg is egyben van. Ha ez megvan, az egyből rendberakja az önbizalmat is, és megvan a szükséges egyensúly, ami révén sokkal könnyebben kihozza magából a maximumot az illető. És ez nem csak a sport világára igaz, hanem bármilyen munkakörre.
Az elmúlt években utánpótlásszinten kiemelkedően eredményes volt a női szakág, a juniorok 2019-ben és 2021-ben Eb-t nyertek, 2018-ban, amikor ön is a csapat tagja volt, vébét, idén pedig másodikak lettek a világbajnokságon a norvégok mögött. Hogy látja, itthon jól menedzselik azt a folyamatot, amikor ezeknek a fiataloknak a saját korosztályuk helyett már a felnőttek között kell helyt állniuk?
A mostani korosztályoknak szerintem nehezebb a felnőtt szintre ugraniuk, mert egy lépcsőfok, a junior bajnokság kimarad nekik, holott az lenne az utolsó lépés, ami a legközelebb áll a felnőtt bajnoksághoz. Nálunk még úgy volt, hogy végigjártuk a ranglétrát, serdülő-, ifi-, juniorcsapat, és utána jött a felnőtt, persze voltak, akik egyszerre játszottak több korosztályban is. A most vb-másodikként záró juniorcsapat nagy része egyébként az NB I-ben játszik, és ha mentálisan kicsit erősebbek lettek volna, akkor simán megnyerhették volna a norvégok elleni döntőt. Amikor mi 2018-ban aranyérmesek lettünk, nem azért nyertünk, mert fizikálisan jobbak lettünk volna a döntőben a norvégoknál, hanem azért, mert fejben legyőzhetetlenek voltunk.
Van egy fradista barátom, aki kijár a női kézicsapat meccseire, és ő mindig azt mondja nekem, hogy haragszik Elek Gábor edzőre, mert szerinte nagyon rosszat tett azzal, hogy amikor ön egy-két lövést elhibázott, egyből lehozta a pályáról. Ezt ön hogy élte meg?
Valóban voltak ilyen esetek, de azért én ezt inkább egyfajta tanulságként fogtam fel. Ha lekapott, akkor kicsit elgondolkodtam, hogy mit és hogyan kellett volna másképp csinálnom, vagy miért nem sikerült épp megoldanom az adott szituációt. És amikor visszaküldött, akkor általában megveregette a vállam, hogy meg tudod ezt csinálni. Egyébként sok edző ugyanúgy lehozza a játékosát néhány hiba után, a fontos igazából az, hogy ilyenkor az ember ne zuhanjon össze, hanem gyorsan gondolja végig, hogyan tud feljavulni.
Az Odense tavaly és idén is megnyerte a dán bajnokságot, ami igazán impozáns ajánlólevél. Az NB I-gyel összehasonlítva milyennek tűnik a dán bajnokság?
Mindkettő nagyon erős, és ahogy Magyarországon is vannak olyan csapatok, amelyek, ha jó napot fognak ki, akkor meg tudják nehezíteni a Fradi és a Győr dolgát, úgy Dániában is találni négy–öt, nagyjából azonos erősségű klubot. Arra számítok, hogy a leggyengébb ellenféllel szemben is ugyanúgy kell majd kimenni a pályára, mintha valamelyik riválissal vívnánk rangadót. Nehéz feladat vár ránk, és kíváncsian várom, milyen lesz a csapattal felkészülni az ellenfelekre.
A Győrrel testközelből láthatta, milyen ez a dán csapat, hiszen a BL előző idényében egy csoportban szerepelt a két klub, akkor a Győr itthon egy, idegenben öt góllal nyert. Milyen benyomást tett önre a két meccsen az Odense?
Nagyon tetszett, amit láttam tőlük. Dinamikusak, gyorsak, jó döntéseket hoztak, és érzem, hogy ez a stílus hozzám is közel áll, ezért is döntöttem úgy, hogy ebbe a csapatba szeretnék igazolni. Azzal tisztában vagyok, sokat kell fejlődnöm abban, hogy a gyors ritmusú játékban jó döntéseket hozzak, és az új csapatomban inspiráló lesz számomra, hogy ezek a lányok ebben nagyon jók, ráadásul védekezésben is erősek, mellé pedig fiatalok, valamint sikeréhesek. Szerintem meggyűlik majd velünk az ellenfeleink baja.
A válogatott szövetségi kapitánya, Golovin Vlagyimir mit szólt ahhoz, hogy Dániába igazol?
Ő volt az első, aki felhívott, és elmondta, nagyon örül annak, hogy léptem, és üdvözölte a döntésemet.
Ha már válogatott: az áprilisi, szlovákok elleni Eb-selejtezőn hat olyan kézis volt kerettag, aki Golovinnál játszott a 2018-as junior vébé aranyérmes garnitúrájában. Ez a generáció mikor érhet oda a felnőttcsapattal a dobogóra egy világversenyen?
Érzésem szerint pár év még kell ahhoz, hogy azon a szinten tudjunk kézilabdázni, ami elvárható, és stabilan benne legyünk a legjobb nyolcban. Szerintem most a legjobb nyolc a legreálisabb cél, amit kitűzhetünk magunk elé, és ha az megvan, akkor lehetünk majd kicsit merészebbek. Idén novemberben lesz az Európa-bajnokság, jó lenne már ott bekerülni a nyolc közé vagy inkább a legjobb hatba, mert az azt jelentené, hogy szerepelhetünk a helyosztókon.
