Máthé Dominik az elmúlt két évben a norvég Elverum Handballnál szerzett tapasztalatai alapján arról mesélt nemrég, hogy „a norvég és a magyar erőnléti edzések között elég nagy a különbség, nagy lemaradással jöttem ide. Az erőnléti edzőm 16 éves fia például 120 kilóval nyom fekve és 160 kilóval guggol. Ilyet elég nehéz elképzelni Magyarországon. Pedig minden azon dől el, a kezdetektől hogyan építik fel a gyerekeket, a játékosokat.” Mit szól ehhez az állításhoz?
Sajnos, igaza van. Egyetértek vele, a kondicionális képzés terén van lemaradásunk.
Nem csak a kézilabdázóink szembesülnek ezzel. A honi labdarúgásban is visszatérő állítás, hogy az NB I-es klubok edzői azért nem tesznek be több 19–21 évesen fiatalt, mert bár ügyesek, tehetségesek, „nincsenek meg súlyban”, ezért nem alkalmasak a felnőttsportra.
A futballra nincs rálátásom, de kézilabdában általánosságban elmondható, kevés helyen építik fel a játékosokat. Pedig a kondicionális képzés elkezdésének legalkalmasabb időpontja a pubertáskor, amikor megindul a hormonális rendszer fejlődése, amely az egyik legalapvetőbb feltétele a különböző kondicionáláshoz kapcsolódó képességek fejlesztésének. Ezt oktatom az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen évek óta.
Fejlődésélettani és izomnövelési szempontból a 14–21 év közti időszakról beszélünk?
Érdekes, hogy az amerikai olimpikonok felkészítésével foglakozó NSCA intézet 2009-es álláspontja szerint „a kondicionálásnak és ebben az erőfejlesztésnek nincs alsó korhatára. Az azonban fontos, hogy a gyermek mentális érettsége lehetővé tegye az edző utasításának betartását és a gyakorlatok szabályos végrehajtását. Ez gyakran egybeesik a szervezett sportolás kezdetével, így a fent említett feltétel teljesülése esetén akár 6–7 éves korban is el lehet kezdeni a technikai végrehajtásra fókuszáló, edzéséletkornak megfelelő erőfejlesztést.”
Ugyanakkor tény, az egyén érési korának, sebességének megfelelően a pubertáskor 4–7 éve alatt lehet a leghatékonyabban a felnőtt sporthoz elengedhetetlen vázizomzatot megalapozni, majd felépíteni.
A sportolók teljes mértékű felkészítése majd annyi idő, mint amennyit a felnőttkorban eltölt az adott sporttevékenységgel. Ebből adódóan nem szabad a fiatalok felkészítését elkapkodni. Erről egy középkori hadvezér idézete jut eszembe, miszerint „a gyorsaság szükséges, a sietség káros”.
Azért érdekes, amit mond, mert az egyéni sportágainkban mintha tisztában lennének mindezzel. Az úszók, tornászok, kajakozók, birkózók évtizedek óta rendkívül komoly erőnléti, súlyzós edzéseket tartanak már tizenéves kortól kezdve. Eközben a futballban még pár évvel ezelőtt is az a mondás forgott közszájon, hogy „az erősítéstől csak lelassul a gyerek”. Épp az imént erősítette meg, hogy a honi kézilabda is hasonló cipőben jár.
Egyrészt 14–21 év között teljesen mindegy, hogy lelassul-e a gyerek vagy sem. Nem ez a lényeg. Ez természetesen akkor igaz, ha a sportolók „beválását” a felnőttkori teljesítmény alapján ítéljük meg. Ha nem ez alapján történik a sportolók minőségének megítélése, hanem az alapján, hogy sikeres legyen utánpótláskorban, akkor nagy a baj. Mindenki döntse el, mi a cél! A fiatal sportolók felkészítése esetében csak a hosszútávú alkalmazkodási folyamatok támogatásával lehetünk eredményesek, amelyhez gondos tervezőmunka szükséges. Másrészt igen, valóban a hipertrofizáció, az izomtömeg növelés ideje alatt átmenetileg lelassul, de utána a megfelelő sportági specifikumokra jellemző módszerek használatával nemhogy visszanyeri azt a gyorsaságot, amit előtte tudott, hanem mérhetően gyorsabb lesz a sportoló.
Amikor évek alatt 10,50-ről 10 másodperc alá fejlődik az atléta, akkor sem csinál mást, mint 8–12 hetes, egymást követő ciklusokban előbb izomtömeget növel, majd átvált dinamikus erőfejlesztésre, és eközben újra és újra összerakja a technikát, majd felgyorsítja a mozdulatsor kivitelezését.
Valójában ugyanez: az izomrost-vastagítás, a maximális és a robbanékony erőfejlesztés hármasának egymásra építése kell, hogy ugyanilyen formában megvalósuljon a labdajátékokban is. Rengeteg metodikát ismer a szakirodalom valamennyi fázisra, melyeket sportágra és egyénre szabottan szükséges végrehajtani. Nyugodtan ki lehet jelenteni, a magyar labdajátékosok, ezen belül a kézilabdázók élettana sem különbözik másokétól. Az utánpótlásedzőink többsége viszont eredménykényszerből, vagy ki tudja miért, mégsem fordít kellő figyelmet, energiát az izomtömeg szakszerű növelésére, a szükséges sportági dinamika kialakítására.
Mit értünk eredménykényszer alatt?
Nemrég az egri tanítványaimtól megkérdeztem, milyen célokat fogalmaznak meg, milyen eredményességgel lennének elégedettek, mi a munkájuk „beválása”. Egyikük, aki utánpótlásban dolgozik, azt felelte, ha az első hat között végez a csapatával. A másik a dobogót jelölte meg sikerként. De senki sem válaszolta azt, hogy „van az évfolyamomban két olyan kézilabdázó, akikkel, ha még három évet foglalkozhatnék, a felnőtt válogatott erőssége lehetne”. Tudja mi lett a 2014-es ifjúsági férfi Eb végeredménye?
Meg nem mondom fejből.
Franciaország végzett az első helyen, mi a másodikok helyen zártunk. A csoportmeccsen agyonvertük őket, a döntőben 33-30-ra kaptunk ki. Azonban a 2014-ben Európa-bajnok francia ifiválogatott keretből hét év múlva, Tokióban Dika Mem, Richardson, Lagarde és Fabregas olimpiai bajnok lett. Az akkori magyar keretből csak Ligetvári Patrik szerepelt a 2022-es budapesti felnőtt Eb-n, eközben a franciáknál már nyolc, 1996. január 1. után született kézilabdázó volt a válogatottban.
Hol vesznek el a magyar tehetségek?
Nálunk is akadnak olyan extraklasszisok, akik egyből beépíthetők a felnőttsportba, csak kevesen. Szembetűnő különbség az is, hogy ha például Bánhidi Bence (27 éves) vagy Bodó Richárd (29 éves) fizikai paramétereinek alakulását nézzük, azt látjuk, ők „így születtek”. Méretükkel, erejükkel már ifikorban is magasan kilógtak a korosztályukból, és még rajtuk is lehetett, kellett volna dinamikában fejleszteni 14–21 év között. A másik probléma, hogy a magyar utánpótlás csapattaktikával akar sikeres lenni, miközben az egyes játékosok egyéni fizikai fejlesztése elsorvad. Ez még a legtehetségesebbnek vélt női korosztálynál, a 2018-ban U20-as világbajnok csapatnál is hiányként ütközik ki momentán.
A kemény feladat az, ha egy vékonydongájú, de tehetséges ifiből építesz a felnőttsportba lépés pillanatára minden értelemben – kondicionálisan, taktikailag és mentálisan is – kész játékost. Akit 20–21 évesen azonnal be tudsz tenni a Veszprémbe, a Szegedbe, vagy éppen a Győrbe.
Ilyet valóban nem látunk. Ez a tudáshiány adódhat abból, hogy 1997–2017 között a Testnevelési Egyetemen megszűnt a levelező szakedzői képzés, ennek okán az aktív élsportolók két generációja is más hivatás után nézett, kiesett a rendszerből, a bent maradt kevesek pedig jobb híján a TE helyére lépő OKJ-s vagy szövetségi gyorstalpalókon sajátíthatta el a szakmát?
A Testnevelési Egyetem szakedzői képzésének húszéves kimaradása szemmel láthatóan mély nyomokat hagyott, a hiánya még sokáig éreztetni fogja hatását a magyar sportban.
