Az 1971. november 22-én született Jacobsen korán felfedezte, hogy van tehetsége a sporthoz, hét-nyolcévesen rájött, hogy futballban sokkal ügyesebb a kortársainál.
Reggeltől estig fociztam, nem számított, ha esett az eső vagy havazott. Csak azért jártam iskolába, mert kényszerítettek rá. Az volt az álmom, hogy profi labdarúgó legyek.
Édesapja szociális munkásként nevelőotthonokban dolgozott, édesanyám a svendborgi Szociális és Egészségügyi Iskola titkárnője volt.
„Miközben az OB csapatában futballoztam, megszerettem a kézilabdát. A GOG-ban játszottam és ugyan jól teljesítettem, egy nap választanom kellett. A klubnak volt egy olyan szabályzata, hogy a játékosoknak maguknak kellett fizetniük a saját közlekedésükért, amikor a második csapat edzésére mentek. Tulajdonképpen az első csapatban játszottam, de mivel a kézilabdára is figyelnem kellett, kiestem a második csapatba. A családom nem engedhette meg magának, hogy hetente négyszer buszjegyet vegyen Svendborgba, és vonatjegyet Odensébe. Így aztán eldőlt a sorsom. 16 évesen már tagja voltam az ifjúsági kézilabda-válogatottnak.”
A dormageni alkohol
A GOG Gudméban, az ország egyik legjobb csapatában szerepelt, balszélsőként hamarosan a biztos kezéről és a cundereiről vált ismerté.
„Amikor 1997-ben, 26 évesen felajánlották nekem, hogy Németországba menjek, és a Bayer Dormagen csapatában játszhassak, ahol a világ legjobb játékosai ellen játszhatok, úgy gondoltam, kipróbálom. Meglepetésemre nagyon barátságosan fogadtak, ám a játékosok minden edzés után leültek és sört ittak. Távol állt attól a német fegyelemtől, amire számítottam.
Amikor egy idegenbeli meccsről hazafelé tartottunk, több játékos annyira berúgott, hogy a busznak meg kellett állnia, hogy kiszállhassanak és hányhassanak.
A csapat a szezon végén kiesett a Bundesligából, ráadásul Jacobsent családi tragédia érte: 1997 karácsonyakor alkoholista édesapja meghalt.
„December 24-én reggel felhívtak telefonon, és közölték velem, hogy csendben elaludt. 51 éves volt. Bizonyos értelemben megkönnyebbültünk, mert így már nem volt érdemes élnie. De elvesztése még mindig nagyon fáj.”
Egy év alatt mindkét szülőjét elveszítette
A dormageni kudarcokat felívelő szakasz követte, a Jacobsent ugyanis megkereste a Kiel. Fantasztikus csapat fogadta, és miután a gyötrelmes edzőtáborokat nehezen, de túlélte, egy év elteltével a klub öt évvel hosszabbított vele, és a fizetését is megemelte.
„Kiel kézilabdaváros, így az emberek tudták, ki vagyok. Szinte mindegy volt, hogy hova mentem, az emberek széles mosollyal az arcukon álltak. Ha elmentem ruhát venni, 20 százalékos kedvezményt kaptam, és három pár zoknit ingyen. Ha elmentünk enni, a ház vendége voltam, köszönetképpen a tegnapi győzelemért. De minél híresebb lettem, annál szerényebb. Még keményebben koncentráltam a pályán mutatott játékomra.”
A dán válogatottban húszévesen, 1991-ben debütáltam, de elmondása szerint a szakág akkor még a női válogatott árnyékában volt.
Egy kicsit bosszantó volt, hogy az emberek azt hitték, hogy ha a női válogatottal kellene játszanunk, akkor ők győznének.
1999 februárjában újabb tragédia érte: édesanyja egy kézilabda-mérkőzés közepén elájult. A kórházban kiderült, hogy agydaganata van. Sajnos nem volt esélye a túlélésre.
„Az orvos elmagyarázta, hogy csak a gép segítségével tud majd lélegezni, és hogy soha többé nem fogja kinyitni a szemét. 46 évesen agyhalott volt. Apám halálára már régóta készültünk, anyámé viszont úgy jött, mint derült égből a villámcsapás” – mesélte, hozzátéve, nehezen hozták meg a döntést, hogy lekapcsolják a lélegeztetőgépről.
„Alig több mint egy év alatt elvesztettük mindkét szülőnket. 28 évesen anya és apa nélkül maradtam. Amikor fiatal vagy, sokszor eleged lehet a szüleidből, és idegesítőnek találod őket. Mégis jó, hogy ott vannak, és hogy tanácsot adnak, segítenek. Testvéreimmel, Carstennel, Simonnal túl keveset kaptunk ebből. A szüleink nagyon hiányoznak az életünkből.”
Csúcsra repítette a Löwent
A Kiellel három bajnokságot, két EHF-kupát, két Német Kupát nyert, 2000-ben Bajnokok Ligája-döntőt játszhatott. Azonban 2001 szeptemberében a Wallau Massenheim ellen térdsérülést szenvedett és a lába soha többet nem volt olyan, mint korábban.
„A hivatásos kézilabda-pályafutásom a végéhez közeledett. Maradhattam volna Kielben, de nem gondoltam, hogy azon a szinten már tudnék hozzájárulni. Inkább úgy emlékezzenek rám, mint a fickó, aki megbabonázta a közönséget, nem pedig, aki sántikált a pályán.”
Edzőként előbb Viborgban kapott lehetőséget, ahol Ulrik Wilbek segédedzője lett, majd 2007-ben felajánlották neki a Bjerringbro-Silkeborg segédedzői állását. Aalborgban végre fő edző lett, és elégedett is volt a munkájával, de akkor jött egy hívás.
„A Rhein-Neckar-Löwen klubigazgatója találkozni akart velem egy beszélgetésre. Edzőt keresett. Megbeszéltem a családommal, és egyetértettünk abban, hogy ez egy olyan lehetőség, amit nem hagyhatok ki. Nem tudtuk, hogy valaha is lesz-e még ilyen ajánlat. De őszintén meg kell mondanom, hogy egy kicsit féltem attól, hogy Németországba megyek. Nem tudtam, hogy fel vagyok-e készülve erre a lépésre. Az első évben a második helyen végeztünk a Bundesligában. Két ponttal maradtunk le a Kieltől. Nem gondoltam, hogy a játékosaim készen álltak erre. Volt néhány kemény beszélgetésem velük, amikor elmondtam, hogy jól kézilabdázunk, de ha meg akarják nyerni a bajnokságot vagy a kupát, akkor ahhoz több kell. A következő két évben sikerült megnyernünk a bajnokságot, és ez egy kicsit megnyugtatta a kedélyeket.”
2014 és 2019 között dolgozott a mannheimieknél, és teljesen megreformálta a klub életét. A csapat 2016-ban és 2017-ben bajnok, 2018-ban kupagyőztes lett az irányításával.
Ilyen magas vérnyomást ritkán látni
„2017-ben lehetőséget kaptam, hogy átvegyem a dán férfiválogatottat. A TV2-nél végzett kommentátori munkám során közelről követtem őket, és tudtam, hogy jó fiúk, akik jól kijönnek egymással. A Rhein-Neckar-Löwen edzőjeként is folytattam a munkát, miközben a válogatottat edzettem, de hosszú távon ez tarthatatlan volt. Rosszul aludtam éjszakánként, csak gondolatok kavarogtak a fejemben. Kimerültem. Egy hazai Bundesliga-mérkőzésen a Melsungen ellen hirtelen megszédültem. Úgy éreztem, mintha egy jó nagy pofont kaptam volna. Leültem. Tíz góllal vezettünk, így nem volt igazán stressz. A mérkőzés után nem vettem részt a sajtótájékoztatón, hanem csendben bementem a kórházba, hogy megvizsgáljanak.
A vérnyomásom 250/180 volt. Soha nem láttak még ilyen magas vérnyomást egy mérkőzés után.
Ez megkönnyítette a döntést, hogy abbahagyja az edzősködést Németországban. Nem bírtam tovább. 2019 nyarán elköszöntem a klubtól. Az igazgató szép beszédet mondott és azt mondta, hogy örökre megváltoztattam a klubot, és hogy sohasem felednek el. Könnyek gyűltek a szemembe.”
A dán válogatottal aztán 2019-ben és 2021-ben világbajnok, a tokiói olimpián ezüstérmes lett.
