Hollandiától és Izlandtól 31-31, Portugáliától 30 gólt kaptunk, ami összesen 92. (Csak emlékeztetőül: a két évvel ezelőtti Európa-bajnokságon, amelyen már a Chema-Gulyás-Nagy trió irányította a mieinket, ugyanez a szám 67 volt, szintén három találkozón.) Ennyi, vagyis 92 kapott góllal egyetlen csapat sem jutott tovább.
- Dánia 65,
- Franciaország 70,
- Horvátország 72,
- Oroszország 76,
- Svédország 77,
- Norvégia 77,
- Spanyolország 78,
- Lengyelország 81,
- Németország 81,
- Izland 82,
- Montenegró 86,
- Hollandia 88.
A kapott gólok száma egyenes arányban van a kapusok teljesítményével és a védekezés hatékonyságával. Kapusaink teljesen eltérő utat jártak be a nekünk jutó néhány nap alatt, de a számok alapján egyikük sem tudott extrát nyújtani. Erre most nyilván sokan felkapják a fejüket, hiszen Székely Márton parádés védései nem egyszer konkrétan meccsben tartották válogatottunkat, ám a 67/19-es mutatója csupán 28,36 százalék. Első számú kapusunk, Mikler Roland esetében ugyanez az aránypár 54/12, azaz 22,22 százalék. Sosem tudjuk meg, hogy milyen mutatói lettek volna Miklernek és Székelynek, ha egy masszív, jól záró védelem mögött kell helytállniuk, de az borítékolható, hogy ennél sokkal jobbak.
Lássuk tehát a védekezésünket!
Sokat törtem a fejem, hogyan lehetne a legtalálóbban megfogalmazni, mi hiányzott igazán a védekezésünkből. Végül kiváló kollégám és barátom, Borsos Attila sietett a segítségemre a „kollektív intelligencia” jelzős szerkezettel. Persze szükség lett volna nagyobb koncentráltságra, fegyelemre, ütemérzékre, dinamikára is, de leginkább valóban a kollektivitás nyomait kutattuk. A kézilabda ugyanis nem egyéni sportág, márpedig a védekezés is csapatmunka: Pista tudja, hova mozdul Géza, Péter tudja, mikor lép ki István, Jenő szól Mihálynak, hogy meg ne moccanjon, és így tovább. Kollektíve, folyamatosan kommunikálva lehet csak jól teljesíteni, és ma már mindenki tisztában van azzal, hogy egy csapat csak és kizárólag masszív, kőkemény, összehangolt védekezéssel lehet hosszú távon eredményes.
Arról nem is beszélve, hogy a támadójátékunk sem volt kimagasló, legfeljebb elfogadható… Gondoljunk csak a szinte nem is létező szélső- és indítás góljainkra. No, de vissza a védekezéshez!
Adódik a kérdés, hogy miért nem működött az a bizonyos „kollektív intelligencia”, miközben korábban sokkal jobban teljesített ugyanez a csapatrész. 3-as, vagyis középső pozícióban Sipos, Ligetvári, Topics, Bánhidi és Rosta, 2-esben Szita, Bodó, Máthé, Ancsin, és olykor Ligetvári szerepelt, de nem úgy, ahogy elvárható lett volna. Szerepet játszhatott mindebben a túlzott akarás is (számtalan esetben láthattuk, hogy játékosainkat magával ragadta az elszántság), de talán nagyobb problémát jelentett az egyéni adottságok és képességek, valamint a koncepció hiánya. Ami az elsőt illeti: védőink szinte egytől-egyig közel kétméteres, viszonylag lassan forduló, kissé nehézkes játékosok. Márpedig pechünkre csupa olyan ellenfél jutott a mieinknek osztályrészül, amelyek telis-tele vannak alacsony súlypontú, villámgyors, ide-oda cikázó kézilabdázókkal. Velük is lehetett volna talán valamit kezdeni, ha az edzőtrió kiötli az ellenszert, a fiúk pedig alkalmazni is tudják. És ezzel el is jutottunk a szakmai stábig, ami egy külön fejezet, vagyis:
Lássuk a Chema-Gulyás-Nagy hármas működését!
Tanulságos, hogy milyen ívet rajzol ez a meglehetősen szokatlan modell. Amikor összeállt Chema Rodriguez, Gulyás István és Nagy László hármasa, a legtöbben csóválták a fejüket, mondván: így képtelenség eredményesen dolgozni. Az eredmények és a mutatott játék aztán rácáfolt a kétkedőkre, sőt kifejezetten úgy tűnt, hogy van köztük kémia, és remekül leosztották egymás között a feladatokat. Most, néhány nappal az Izland elleni szomorú emlékű vereség után sajnos nincsenek, nem lehetnek hasonló érzéseink. A pontos okokat talán csak maguk az érintettek ismerik – még az is lehet, hogy ők sem –, ezúttal azonban kétségkívül porszem került a gépezetbe.
Nyilvánvalóan keresztülhúzta számításainkat a covid is, amely ugyan sokkal kevésbé sújtotta csapatunkat, mint a legtöbb válogatottat, Chema Rodriguez családját viszont a lehető legrosszabbkor, az év elején találta telibe. Így fordulhatott elő, hogy a spanyol szakember január 10-én, azaz mindössze három nappal a hollandok elleni nyitómeccs előtt kapcsolódott be személyesen a felkészülésbe. Azért írom, hogy „személyesen”, mert a stáb korábban próbálkozott néhány alkalommal amolyan online irányítással, de hát egy edzés levezénylése mégsem hasonlítható egy értekezlethez, amelyhez kiváló platform a zoom, a discord vagy akár a skype is.
Ott volt persze a fiúkkal Gulyás István – akinek a szerepe elég nehezen értelmezhető – és Nagy László – akire nem csak a termete miatt néznek fel a csapat tagjai –, de a kettő most sokkal kevesebbnek bizonyult a háromnál.
A mérkőzéseken viszont természetesen mindhárman csatasorban, illetve hát a pálya szélén álltak (ültek, térdeltek), mégsem tudtak annyit segíteni a játékosainknak, mint kellett volna. Ezt egyes nyilatkozataikban ők maguk is elismerték, és az időkérések száma, időzítése is ezt támasztja alá. A három mérkőzésen ugyebár kilenc alkalommal lett volna lehetőségünk időt kérni, mi ebből csak 5-öt használtunk ki. Hármat kértünk a portugálok ellen – Máthé Dominik győztes gólja a harmadik után született, Lékai előre bemondott figurájából –, és egyet-egyet Hollandia és Izland ellen, ráadásul mindkétszer az első félidőben. Mindez azt jelenti, hogy „bent hagytunk” négy időkérést, ami teljességgel szokatlan ezen a szinten.
Még érdekesebb és elgondolkodtatóbb, hogy mennyire nem fókuszáltunk – mármint az edzőink – a végjátékokra. A hollandok ellen kétgólos hátrányban mi támadtunk a legvégén: Bodó pillanatok alatt elszórta a labdát, az ellentámadásból gólt kaptunk, így lett 31-28 a vége. Utólag mindegy volt, de akkor még nem tudhattuk, hogy egy esetleges körbeverésnél lesz-e jelentősége a háromgólos vereségnek.
31-30-nál támadtunk az egyenlítésért. 30 másodperc volt hátra, nagyjából egy támadásnyi idő. Ha döntetlen lett volna a vége, egy portugál győzelem a továbbjutásunkat jelentette volna. Nem lett döntetlen a vége, mert a felfokozott hangulatban Lékai Máté a félpályáról ellőtte a labdát, holott egy időkérés alatt prímán ki lehetett volna találni, miként is lesz meg az az egy pontocska.
Az időkérés elmaradt, az egy pontocskából nulla maradt, a magyar csapat kiesett. Elképesztő csalódottság lett úrrá szurkolón, játékoson, edzőn, mindenkin.
Lássuk a reakciókat!
A szurkolók a meccs után is jelesre vizsgáztak: megtapsolták a nagyot küzdő csapatot, és elénekelték velük a Himnuszt. A játékosok és szakvezetők lehorgasztott fejjel, a végletekig elcsigázottan és elkeseredetten ballagtak az öltözőbe, a pechesebbeknek nyilatkozniuk is kellett. A többség itt is profin teljesített: senki se keresett kifogásokat, senki se „bírózott” – pedig hát… –, egyedül Gulyás István mondott olyasmiket, amikre igen sokan felkapták a fejüket.
„Amit elterveztünk, hogy átalakítjuk, és megfiatalítjuk a csapatot, azt véghez vittük, jó kézilabdát játszunk” – nyilatkozta nem sokkal a lefújás után. Ma már minden bizonnyal másképp fogalmazna az amúgy mindig készséges és megfontolt kapitány, de miután mások szájából is elhangzott, hogy nagyon fiatal csapatunk van, nézzük a tényeket.
Természetesen ez is „rendben van”, de erre azt mondani, hogy fiatal, megfiatalított csapat, hát, finoman fogalmazva is barokkos túlzás.
Kijelenthető tehát, hogy egy ideális korban lévő válogatott, az ideálisnál is sokkal jobb körülmények közepette messze elmaradt a várakozásoktól, és most nem elsősorban a szövetség által kitűzött nyolcba kerülésre gondolok. Látva a mérkőzéseket és a folyamatokat, arra kellene választ kapni: miért van az, hogy – akárcsak a nőknél – egyre több csapat játszik a miénknél korszerűbb, gyorsabb, kombinatívabb, fantáziadúsabb kézilabdát?
A tendenciákat figyelve ugyanis nagy a valószínűsége, hogy válasz, válaszok hiányában nem nagyon lesz lehetőségünk a közeljövőben sem derűsebb értékeléseket írni és olvasni egy-egy világverseny után.
Ui: A játékosokra nehezedő nyomásra szándékosan nem szántam külön fejezetet, de annyi azért kikívánkozik: egy ekkora volumenű esemény előtt lehet, hogy érdemes lett volna pár millió forintért leszerződtetni egy vérprofikból álló szakember gárdát, amely speciálisan csak erre a szituációra trenírozza a válogatottunkat. Több, mint három éve tudni lehetett, hogy a magyar csapat 20 ezer fanatikus szurkoló előtt játszik majd, és látva sok-sok korábbi magyar érdekeltségű sporteseményt, az sem érhetett senkit váratlanul, hogy többen nem bírták el a nyomást.
A szerző a Sport TV kézilabda kommentátora és műsorvezetője.
