Mielőtt kiveséznénk, hogy mi lehet az oka az érdektelenségnek, előbb nézzük a fővárosi csapatok számát az NB I-es mezőnyön belül sportáganként. Példaként feltüntettem az október utolsó hétvégéjén játszott budapesti élvonalbeli meccseknek a Nemzeti Sport által közölt nézőszámait.
A nézőszámok siralmasak, a meccsek iránti érdektelenség kézzelfogható. Ez igaz a hazai bajnoki és a nemzetközi kupameccsekre egyaránt. Utóbbiak esetében csak egy kivétel van: az FTC női kézilabdacsapatának BL-meccsei, ahol az átlagnézőszám 1200 feletti, de a többi sportág nemzetközi mérkőzésein sincs számottevő nézői érdeklődés (például a Vasas röplabdacsapatának Közép-európai Liga-meccsein 150 néző volt, míg a Csata kosarasainak Európa Kupa-mérkőzéséin 200 és 400 között).
Az öt élvonalbeli labdajáték-bajnokságban 48 csapat szerepel, ebből 20 budapesti, ami 42 százalékot jelent. Ez úgy a lakosságszámhoz, mint a régiók gazdasági erejéhez képest túlságosan sok.
Sajnos, ez igaz a nagyvárosnyi méretű kerületekre is. Csapatsportban a főváros elvesztette múltbeli hegemóniáját, a klubok egy része megszűnt vagy középszerűségbe süllyedt. Csak ködös emlék, hogy a BSE városmajori csarnokában több száz ember volt egy BSE – Tungsram női kosárlabdameccsen. Ma már egyik csapat sem létezik, a helyükbe lépő klubok érdektelen meccsein legutóbb – megszámoltam – 39 ember volt. Nem csupán szurkoló, hanem rendező, családtag, zsűri összesen.
Külföldön más a helyzet. Ezen sportágak csapatait 10–30 ezer lélekszámú kis- és középvárosok adják, ahol a vasárnapi meccs olyan esemény, amelyen rang megjelenni, és akinek bérlete van, az a közösség megbecsülését élvezi. Ezen csapatok költségvetését fele részben a piac, fele részben a helyi közösségi közpénz adja.
Egy tudományos kutatás adatai szerint a meccslátogatottsági hajlandóságot leginkább az alábbi tényezők befolyásolják:
- szülőkkel, nagyszülőkkel közös gyerekkori meccsélmények,
- a közösséghez, klubhoz tartozás érzése,
- az eredményesség, siker, a győzelem közös öröme,
- a sportélmény gazdasági és infrastrukturális feltételei, például: megközelítés, parkolás, jegyár, büfé, vécé.
Hogy mennyiben felelnek meg a vizsgált budapesti csapatok ezen követelményeknek?
A játék színvonala, azaz a nézők látványos szórakoztatása is kívánnivalót hagy maga után. A budapesti csapatok nagy része a hazai NB I-es mezőny alsó felében szerepel, ritka a győztes meccs, sokszor a kiesés ellen kell küzdeniük.
Néhány csapat ugyan nemzetközi szintet képvisel (például az FTC kézi- és vízilabdában, a Vasas röplabdában), de ez sem mozgatja meg a nézőket, ha hazai bajnoki meccsről van szó.
Meghalt a klubélet – bár lehet, hogy a múltban sem volt ezekben a sportágakban –, eltűnt a közösséghez tartozás élménye. A klubok nem építik a szurkolótáboraikat, alig van – ha van egyáltalán – közvetlen kapcsolat a drukkerek és a játékosok között. A problémát erősíti a rengeteg idegenlégiós, és az, hogy egy tehetséges budapesti játékos nem a nevelőegyesületében próbál érvényesülni, hanem a játékjogát megvásárló, és neki busás fizetést adó, nemzetközi kupákban szereplő vidéki élcsapatban.
Kitűnő szurkolói bázist lehetne építeni a csapatok utánpótláskorú sportolóiból, ha a klubok ezt megszerveznék, ha a néző fontos lenne számukra. Hasonlóan foglalkozni kellene a VIP-részleggel, vagyis az ismert emberekkel, akik, ha csak ritkán is, de olykor megjelennek egy-egy meccsen. Igaz, leginkább akkor, ha a sokszor tehetségtelen gyermekük pályára lép az első csapat mezében.
A csapatoknak nincs szurkolói bázisuk. A szurkoló egyrészt hangulati, másrészt gazdasági tényező, nálunk egyik sem fontos. A budapesti klubok női csapatainál leggyakrabban jegyet sem szednek a szurkolóktól a meccslátogatásért. Állítólag nem éri meg, mert a jegynyomtatás és jegykezelés költsége több, mint a bevétel.
Mi lehet az oka az olyan alacsony nézőszámnak, amely ténylegesen a családtagok jelenlétére korlátozódik ?
Az okokat az alábbiakban látom:
- Nincs klubélet, nincs klubszimpatizáns, sportágtól független szurkolói bázis.
- A klubok több száz utánpótlás-játékosát nem érdekli a felnőttcsapatok mérkőzése. Ez, sajnos, igaz az egyetemi klubokra is, ahol a diáktársak sem járnak a mérkőzésekre.
- Nincsenek a meccskezdési időpontok összehangolva, így még az a maroknyi érdeklődő sem tud több meccset megnézni egy hétvégén, akiket egyébként érdekelne (a fentebb felsorolt kosárlabda-mérkőzések egyformán szombaton 17–18 óra között kezdődtek).
- Nincs reklámja, hirdetése a sporteseményeknek, a klubhonlapok belterjes közönséget szolgálnak ki.
- A klubok teljesen érdektelenek a jegybevétel tekintetében a rengeteg ellenőrizetlen forrású és felhasználású közpénz miatt.
Pedig a néző a klub piaci bevételének fontos eleme. Ha nincs néző, nincs hirdető vagy szponzor sem, és a meccsközvetítési jogok sem érnek semmit. Egy női labdajáték-bajnokság budapesti tévés meccsének nézőszáma is hasonlóan alacsony, mint a csarnokban, uszodában jelenlévőké.
Nézzük a jelenlegi helyzet gazdasági oldalát. A fentiekben felsorolt 20 NB I-es budapesti női csapat átlagos éves költségvetése csapatonként meghaladja a 120 millió forintot. Ebben nincs benne a csarnokok, termek, uszodák bérleti és fenntartási költsége, mivel ezeket a csapatok jellemzően ingyen használják. Ennek becsült költsége egyébként csapatonként 40–60 millió forint lenne.
Adódik a kérdés: kinek rendeznek Budapesten élvonalbeli női meccseket?
A tényszerű válasz: a nézőknek biztosan nem, mert ők nincsenek sem a helyszínen, sem a tévé előtt!
A kézilabdát, a kosárlabdát, a röplabdát, a vízilabdát és a jégkorongot a közbeszéd látványsportágaknak hívja, amelyek jellemzően piaci pénzből élnek, de itthon a női csapatsportokat kizárólag a közpénz tartja el.
És hogy mi ezen sportágak társadalmi fizetsége? Esetenként néhány Eb-, vb-helyezés – hangos médiamegjelenéssel és politikai dicsérettel. Miközben a budapesti sporthétköznapok eseménytelenek és csendesek.
A szerző sportközgazdász.
A kiemelt képen Szabó Laura, az MTK Budapest (b) és Sarah Iversen, a Herning-Ikast HB játékosa látható a női kézilabda Európa Liga selejtezőjében játszott mérkőzésen, amelynek a budapesti Elek Gyula Aréna adott otthont.
