Amikor másfél éve beszéltünk, azt mondta, ha lenne megkeresés a szövetség részéről, örülne, és biztos benne, hogy igent mondana. Akkor volt bármilyen tapogatózás?
Ezt mondtam valóban, de nem gondoltam volna, hogy a felkérés ilyen rövid időn belül megérkezik. Pletyka, vágy, a közvélemény álma – másról nem volt szó.
Aztán tavaly májusban már úgy nyilatkozott, felkérés esetén vállalná, de csak úgy, ha megtarthatná edzői pozícióját is az MTK Budapestnél.
Most a szövetség részéről merült fel, hogy főállású kapitány kell, de nekem van még egy évem az MTK-nál, és nem szeretnék cserbenhagyni egy csapatot. Így legkésőbb jövő nyáron leszek főállású kapitány, kivéve, ha a klub előbb talál jó megoldást. Láttam korábban Kim Rasmussent, aki két helyen dolgozott egyszerre, és a lengyel válogatott mellett a CSM Bucuresti csapatával is komoly eredményeket ért el. De azóta kicsit változott a véleményem, mert látom, hogy a szövetségi kapitányi munka mennyi időt igényel. Az első összetartásom október 1-jén kezdődik, de 6-án már Eb-selejtezőt játszunk. Én úgy érkezem meg a válogatotthoz, hogy addig nem is találkoztam a játékosokkal. Elek Gábor mindenben segít, hogy az átmeneti időszakban minél többet megtudjak a csapatról, a szerkezetről. De ezeket a dolgokat a következő időszakban nekem kell majd megoldanom.
Mennyivel lesz másabb a lelátóról figyelni egy-egy mérkőzést, mint a kispad mellől?
Amit az ember a tévében lát, az nem ugyanaz, mintha a helyszínen lenne. Teljesen más onnan figyelni, ki hogyan viselkedik bizonyos szituációban. Meg kell néznem a csapatok taktikáit, rendszerét, át is kell vennem azokat.
Mert a válogatottban nem taníthatok, erre nincs idő. És ha olyanba belenyúlok, ami zavarja a játékost, akkor nem tud csúcsteljesítményt nyújtani.
Nekem a válogatottban olyan taktikát kell kitalálnom, amit a játékos meg tud valósítani. A látottakat kell szerkezetbe raknom, hogy eredményesek legyünk. Mindenkivel kommunikálnom kell, ezért is kezdtem úgy, hogy elsőként felhívtam az érintett klubelnököket, hogy engedélyt kérjek tőlük, hadd beszélhessek az edzőkkel és a játékosokkal. Azért az nem szerencsés, ha az MTK edzőjeként felhívom a debreceni kollégát, hogy érdeklődjek a játékosok állapotáról, majd a következő héten éppen ellenük vívunk bajnokit. Szerencsére mindenkivel kiváló kapcsolatban vagyok, köszönöm mindenkinek a hozzáállást, a támogatást.
A gyerekeken múlik minden
„A válogatott nálam nagyjából a tizedik helyen áll a nemzetközi mezőnyt tekintve” – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak. Ez nem visszafogott kijelentés? Tényleg ez a realitás?
Nem először mondtam ezt. A sport ilyen, bravúrt mindig lehet elérni a nagy versenyeken. De ha egy csapat csak bravúrra képes, akkor az már tudás. De számoljunk! Ott van a három skandináv ország, odatehetjük a németeket, akikkel körülbelül egy szinten vagyunk, ez már négy csapat. A franciák és az oroszok, az már hat. Mindig akadnak meglepetéscsapatok, mint a legutóbbi Eb-n a horvátok, aztán ott van Dél-Korea, amelyről nem tudjuk, éppen milyen. Egy kedvező sorsolással lehet kicsit feljebb lépni, egy rosszabbal kicsit visszacsúszni, de a tudásunk valahol ott van a 9–10. hely környékén. A célom az, hogy stabilak legyünk. Mert nagyon hullámzó a teljesítményünk. Korábban akadtak komoly mérkőzések, amikor azt láttuk, bárkire veszélyesek lehetünk. Majd két nap múlva rá sem ismertünk a csapatunkra.
Sokszor mondják, és persze látjuk, tapasztaljuk is, hogy az utánpótlássikerek után elvesznek a tehetségeink, nincsen meg az átmenet. Ezen hogy tud segíteni egy olyan szakember, aki gyakorlatilag ezekkel a játékosokkal korábban junior vébét és Eb-t nyert?
A gyerekeken múlik minden. A felnőtt szint teljesen más. Az 1998–2000-es születésűek nincsenek azon a szinten, hogy a topválogatottak ellen nagyot alakítsanak. Nekik ez még csak a tanulófázis. Csak azzal, hogy kiestek a korosztályok előttük, és hosszú ideig nem lehetett fiatalítani, nekik előbb be kellett ugraniuk. Örülök Vámos Petrának, aki nagyszerűen játszott az olimpián. De tudjuk, ez is változni fog, megismerik a kézilabdázót, látják a gyenge pontjait, az erősségeit, így nehezebb lesz ugyanilyen teljesítményt nyújtania. Rutint kell szerezni. Ha megnézzük a legutóbbi világbajnokokat, Európa-bajnokokat, ott is akadtak olyan játékosok, akik egy évvel korábban még csak a másodosztályban játszottak, mert sehogy nem tudták a tudásukat érvényesíteni.
Sajnos, kevés olyan játékosunk van, aki komoly ellenállást tud tanúsítani más válogatottakkal szemben.
És akkor még nem is beszéltünk a sérültekről, Kovacsics Anikóról és Szucsánszki Zitáról. Nem akarom a hátsómat védeni, hogy azt mondom már előre, hogy nincs irányítónk. Ez kit érdekel? Senkit. Ezt kell megoldani a legjobb tudásom szerint. De van egy Vámos Petránk, aki a junior Eb-n nálam ugyan nem az első számú irányító volt, azonban olyan univerzális játékos, hogy minden belső poszton komoly teljesítményre képes. Ezért is volt olyan jó az olimpián.
A meccseket látva nem egy őrülten kiabáló Jevgenyij Trefilov, vagy néha megőrülni kész Oliver Krumbholz. Ez a visszafogott nyugodtság pedig átragadhat a lányokra is. Mindig ilyen típus volt?
Hosszú évek alatt sok edző mellett dolgoztam, sok mindent tanultam. Tudok brutális is lenni, de ez nem mindig célszerű. Ha valaki nagyon akar, de nem sikerül neki, akkor, ha szétordítom a fejét, az semmit sem ér. Ezek a játékosok nem hülyék, tudják, hol hibáztak. Ha az egész csapatnak nem megy, akkor valamit változtatni kell, hogy felébredjenek. Lehet, hogy az ordítás segít, de nem egyes játékosokkal, hanem úgy en bloc. Aztán lehet, hogy kijön a társaság a hullámvölgyből. Ha valami jól sikerül, az egy meccsen belül meg tudja változtatni a lelkivilágot, a bizonytalanságból pedig hirtelen önbizalom lesz.
Volt-e olyan eset, amikor úgy érezte, kilépett önmagából, túl kemény volt, és később megbánta a kirohanást?
Nem jellemző rám. Előfordulhatott, hogy megbántottam játékost egy-egy szóval, de én nem bántani akartam, hanem felébreszteni. Mert ha valaki a tudása alatt teljesít, akkor muszáj valamit lépni. Nem vagyok brutális, de ha kell, az leszek.
Nem szabad megijedni a lehetőségektől
Nem tűnik ijedős típusnak, hiszen ha kellett, Kiskunhalason beleugrott az NB I-be, aztán Hajdu János után elvállalta a juniorválogatott vezetését, most meg bátran belevág a felnőtt válogatott irányításába. Nincs önben szemernyi félelem vagy kétely?
Nincs. Tudom, hogy nem egyszerű a feladat. De a Kiskunhalas például kieső csapat volt. Ha ott nem sikerült volna jól dolgoznom, akkor már lehet, régen elfelejtenek és nem is vagyok edző. De az élet erről szól. Nem szabad megijedni a lehetőségektől, hanem élni kell velük. Ilyeneket nem osztogatnak minden nap. Meg kell ragadni, el kell hinni, máshogy nem működik. Az edzői munka nem csak győzelmekről, hanem vereségekről is szól.
Magyarországon a kézilabda mindig kiemelt jelentőségű a szurkolóknak. Mindenki ért hozzá, mint a futballhoz, elég egy rossz mondat, egy rossz mérkőzés, és már jönnek a kritikák. Törődik a külső hangokkal?
Nem szabad ezekkel foglalkozni. Nem csupán Magyarországon kritikusak a szurkolók, ez mindenhol így van, el kell fogadni. Amikor kineveztek, sok támogatást kaptam, azt üzenték és mondták, drukkolnak, hogy sikerüljön. De akik most bennem bíznak, azokat arra kérem, a lányokkal is ugyanúgy törődjenek. Az ő lelkük nem olyan erős, nagyon könnyű megbántani őket. A fiúknál nem így van, de egy lány hosszú-hosszú ideig magában hordja a kritikát. Abban a lelkiállapotban képtelen a csúcsteljesítményre, és akkor a csapat sem érhet el jó eredményt.
22 évesen érkezett Magyarországra, mi az első, ami így visszagondolva eszébe jut az akkori időszakról?
Szerencsés ember vagyok, hogy először idekerültem és ilyen jó csapattársakkal és edzőkkel találkoztam. Az oroszok éppen kivonultak az országból, amikor 1992-ben megérkeztem, épp akkor volt óriási sláger a Pa-dö-dő Bye-Bye Szása című száma. De velem senki sem éreztette, hogy én orosz vagyok. A magyar nagyon vendégszerető nép, bármennyire is megváltozott a világ, és 2021 már nem olyan, mint 1992.
Ha egy év múlva beszélünk, mivel lenne elégedett?
Ha akkor beszélünk, túl leszünk a világbajnokságon és az Európa-bajnoki selejtezőn. Nagyon örülnék, ha Eb-résztvevők lennénk egy stabil csapattal, amelynek van arca és éhes a sikerre.
