Gurisatti Gréta a női vízilabda-válogatott tagjaként már kvalifikálta magát élete első olimpiájára. Édesapja, Gurisatti Gyula a ’90-es években négyszer is világbajnok lett tájékozódási búvárúszásban, ám 1999. április 23-án felrobbant egy sűrített levegős palack, amely mindkét lábát térdből leszakította. Azóta parasportlövőként három olimpián vett részt, és bízik abban, hogy a sok elmaradt verseny ellenére idén a negyedikre is indulási jogot szerez.
2016-ban Rióban már szinte összejött a világszinten is ritka esemény, hogy apa és lánya is egyazon olimpián versenyez, ám akkor végül csak Gyula utazott. Gréta ugyan a női vízilabda-válogatott bő keretének tagjaként készült, de 20 évesen még fennakadt Bíró Attila pólókapitány rostáján.
„Ez megerősített. Szó szerint. Amíg a többiek kiutaztak Rióba, majd a negyedik hely után megérdemelt pihenőjüket töltötték, ráfeküdtem a szárazföldi edzésekre, és 4–5 kiló izmot építettem fel magamra. Minden téren javultam, azóta élvezem Bíró Attila bizalmát” – emlékezett vissza Gréta a négy évvel ezelőtti történésekre.
Gyula, az immár 55 éves parasportlövő 2008-ban, Pekingben szerepelt először a paralimpiai játékokon, de hiába az évek alatt megnyert több arany-, ezüst- és bronzérem a világkupákon, sem ott, sem négy évvel később Londonban, sem Rióban nem került döntőbe.
Minden alkalommal abban a szellemben készültem, hogy érmet, lehetőleg aranyat nyerjek, de nyaranta rendre lerobbant a kezem, mindig fájdalommal versenyeztem. Végül Rió után rászántam magam, és megműttettem a teniszkönyökömet. Hála istennek azóta nem fáj. Keményen készülök, egyik nap három, másik nap hat órát edzek. Remélem, hogy nem fújják le az olimpiát
– mesélte érdeklődésünkre Gyula, aki feleségével, Edinával évtizedek óta a dunaújvárosi uszodában dolgozik edzőként.
Igazi sportcsalád
A nagyobbik Gurisatti lány, Lilla, és a fiatalabb, Gréta egészen kis gyerekkoruk óta ott sertepertéltek az uszodában. A két lány szó szerint beleszületett a versengésbe. A családi anekdota arról regél, hogy Gréta még nyuszimotorral közlekedett, de már akkor az számított az egyik kedvenc játékának, hogy miközben az uszoda körül hajtotta magát izomból, apjának mérnie kellett a köridejét. Nővérével is rendre vetélkedett, és mindig úgy alakította a métát, hogy győztesen jöjjön ki belőle. Egyöntetű vélemény szerint, ha nem ezt a családi mintát kapja, akkor is az élsportban köt ki, olyan versenyszellem lakozott benne.
„Elég hamar megtanultak úszni, de semmi értelmét nem láttam, hogy rájuk erőltessem az akaratomat, mondván kötelező sportolnotok, versenyeznetek, mert apátok és anyátok is ezt tette. Ezért egy idő után úgy voltam vele, ha a lányaim maguktól bevállalják, hogy reggel 5:45-kor felöltözve, összepakolva ott állnak az ajtóban, akkor nem csak délután az anyjukkal, hanem velem is eljöhetnek a hajnali edzésre. Amúgy sajnáltam volna kiverni őket az ágyból” – mesélte Gyula, amire Gréta rögtön ráerősített:
Tényleg soha nem éreztem apa részéről pressziót. Mi akartuk az egészet. Magunktól állítottuk be az órát reggel ötre, és emlékszem, egyszer, amikor elaludtunk, nem is ébresztett fel apa, otthagyott minket. Így nem rá, csak magunkra haragudhattunk.
Így lett mindkét lány búvárúszó, és a sportágválasztás végső soron azt eredményezte, hogy a család éveken át együtt járta az országot, hol uszodában, hol természetes vízben versenyezve. Lilla apja nyomdokába lépett, ma már szintén többszörös tájékozódási búvárúszó világbajnok (és sportpszichológus). Grétát azonban, aki a mai napig tart korosztályos országos csúcsot, 2010-ben „elcsábította” a labda és Mihók Attila, a Dunaújvárosi Főiskolai Vízilabda Egyesület edzője.
A szülők nem bánták a sportágváltást, sőt, Gyula saját tapasztalatból már korábban is megpróbálta az olimpiai sportágak irányába terelni Grétát.
„Miért akartam, hogy Gréta ne azt a sportot űzze, amelyben nyilvánvalóan az összes tapasztalatommal segíthettem volna? Egyszerűen azért, mert bármilyen sportágat próbált ki az évek alatt, mindenben elképesztően tehetségesnek bizonyult. Márpedig az olimpiai sportágakban jobban lehet érvényesülni” – érvelt Gyula, aki mindjárt egy történettel szemléltette az olimpiai és nem olimpiai sportágak magyarországi megkülönböztetését.
1999-es áprilisi balesete után egy évvel már követte tanítványait a világbajnokságra. Egyikük úgy lett 400 méteren junior világbajnok, hogy meglepetésre a nála sokkal jobb idővel rendelkező kínai ellenfelét is legyőzte.
„A dobogón könnyes szemmel meghallgatta a Himnuszt, majd az aranyérmét odahozta nekem. Azt mondta: »Mester, ezt az aranyat neked nyertem, hogy ne érezd azt, azért mert nincs lábad, kevesebb vagy másnál«. Ilyen tanítványaim vannak. Ezért sarkalltam a szinte minden sportban tehetséges Grétát a váltásra. A kiváló adottságainak köszönhetően egészen biztosan búvárúszásban is csúcsra ért volna, de minek, ha ezt a sportot nem ismerik el. Ha valaki világcsúccsal lesz világbajnok, majd év végén 20 ezer forintos jutalmat kap, az a nevetség kategóriája. Ezért eleinte megpróbáltam az öttusa felé terelni, azt reméltem, Gréta lesz az új Vörös Zsuzsa, de kipróbálta a kézilabdát is” – adott betekintést a racionális sportágválasztás rejtelmeibe a családfő.
Gréta 2010-től tényleg csak a vízilabdára fókuszált. A következő évben már két évvel idősebbek között játszott. Eleinte kevésbé a gömbérzékével, mint inkább azzal tűnt ki, hogy mindenkit leúszott, úgy vágta a kapuba a labdát. Alig múlt 16 éves, amikor 2012-ben olimpiai kerettag lett. Ugyan nem utazhatott Londonba, de az, hogy ilyen fiatalon végig tolta a felkészülést, és még az olimpiai fogadalomtételen is részt vehetett, hatalmas, a mai napig tartó motivációt adott számára.
Nem gondolnak másra, csak az aranyéremre
Talán nem is lehet csodálkozni azon, amikor egy család annyira „fertőzött” a sporttal, hogy évtizedek óta azzal kel, azzal fekszik, arra a kérdésre, hogy mit jelent számukra az olimpia, Gyula gondolkodás nélkül rávágja: „Mindent. Az álmod beteljesülését. Csak a legjobbaknak adatik meg, hogy kijussanak, már maga a részvétel is óriási dicsőség, elismerés”.
Grétának a „kiteljesedés” szó jut először eszébe. „Amikor reggelente nyűgösen kelek, nincs kedvem edzésre menni, vagy kicsit elbizonytalanodom magamban, akkor az olimpia szó a kapaszkodó, amivel felhúzom magam.
Ki merem jelenteni, aranyérmet szeretnénk nyerni Tokióban. Persze, tudom, az USA nagyon jó. De úgy vagyok vele, ha nem úgy kelek fel reggelente, hogy igen, aranyérmet szeretnék, akkor minek csináljam? Hiszek abban, ha van egy bolond, aki folyton ezt hajtogatja, akkor a csapat minden tagja elhiszi, hogy lehetséges megcsinálni
– ecseteli Gréta az önmaga és a csapat elé állított elvárást.
Gyula csak bólogat és ráerősít minderre azzal, hogy: „Vannak reális esélyek, erőviszonyok, amit mindenki józanul felmér. De minden nap azért kell felkelned, hajtanod, hogy a lehető legjobb formádat hozd és nyerj. Mert ha egy csapat vagy egyéni sportoló nem a legfényesebb éremre hajt, akkor nem is érdemes kiutaznia. Ahhoz, hogy ne csak Grétának, nekem is esélyem legyen erre, előbb kvalifikálnom kell magam. 37 évesen kezdtem lőni, Pekingbe négy év felkészülés után simán kijutottam. De 55 évesen már nem úgy áll össze a versenyem, mint egy húszévesnek. Nehezebben akklimatizálódom, más az erőállapotom, más a reflexem. 2012 óta cukros is vagyok, romlik a szemem. Márpedig a lövészeredmény olykor valóban hajszálon múlik. Májusban Peruban lesz még egy kvótaszerző verseny. Az a sanszom – ha megtartják. Ha nem, akkor a világkupapontok alapján töltik fel a maradék öt helyet. Erre az eredményeim alapján jó esélyem van.”
Ha sikerül a kvótaszerzés, úgy Bogen (Bogáthy) Albert és lánya, Bogen-Bogáti Erna után – akik az 1928-as amszterdami olimpián mindketten vívóként szerepeltek (előbbi párbajtőrben, utóbbi tőrözőként) – a két Gurisatti lehet a következő magyar, aki szülő-leánygyerek felállásban egyazon olimpián vesznek részt versenyzőként.
