Csütörtökön jelent meg a Pesti Hírlap első száma, amelyben szerepel egy nagyinterjú Wichmann Tamással, aki nemrégiben vette át a sportújságíró szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) közös életműdíját. A 71 éves kilencszeres kenuvilágbajnok rákkal küzd, betegségéről azt mondta:
Wichmann Tamás életéről és pályafutásáról itt írtunk bővebben:
Próbálja elképzelni, milyen lesz az utolsó pillanat, az életösztön, az élni akarás azonban nem hagyja ezt a fajta fantáziálást. Ő maga nem fél a haláltól, a családját viszont félti attól, hogyan dolgozzák majd fel az ő elvesztését.
Ha valaki sokáig szenved, akkor megváltásként éli meg a halált. Borzalmas, ellentmondásos mondat, igaz? Kevesen tudják, de nekem minden nap, sokszor minden pillanat maga a pokol. Olyan fájdalmaim vannak, hogy legszívesebben üvöltenék. Szedem a gyógyszereket, de az sem segít. Negyven kilót fogytam, most is kórházban vagyok, újabb kezelésre várok, de már nem a gyógyulást, inkább a kínok végét várom.
Megkérdezték, hisz-e a túlvilágban, amire azt felelte, hogy annyit kapunk a sorstól, ami a Földön jutott nekünk. Neki megadatott, hogy felejthetetlen élményekkel tudta megtölteni az életét, sikeres sportpályafutás mellett nyugodt, szeretettel teli magánélete volt. Nincs benne hiányérzet.
Harmincnyolc kemoterápiás kezelésen van túl, szedi a gyógyszereket és tisztességes orvosokkal, ápolókkal hozta össze a sors, azonban úgy érzi, az elmúlt hónapokban nem úgy foglalkoztak vele, ahogyan kellett volna.
A hat gyerekem és a hat unokám tart életben, nem a gyógyszeripar. Ha nem látják, ha egyedül vagyok, zokogok, mert nem akarom otthagyni őket
– mondta, hozzátéve, hogy ha akkor erős tudott lenni, amikor 35 év után bezárta legendás kocsmáját, akkor most is annak kell lennie, ha eljön a búcsú pillanata.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
