A Népstadion fogalom volt. Meg életforma. Mint fogalom, széles e világon meghonosodott. A „Nepstadion” ugyanazt jelentette, mint a Bernabeu, a Maracana, a San Siro, a Wembley. A futball nagyságát és különleges társadalmi hatását, a nemzeti büszkeség labdarúgó-világszínvonalból fakadó nem jelentéktelen részét. Az életforma meg annyit tett, hogy pesti családok sokasága alakította a vasárnapi ebéd időpontját a meccskezdéshez, a vidéki famíliák pedig egész napjukat az apuka és a fiú(k) fővárosi „felmenésének” rendelték alá. A kezdeti évtizedekben idehaza még alig akadt autó, de ha mérkőzést rendeztek a zuglói „szentélyben”, akkor a Népstadion (Stefánia) út rendszerint teljes szélességében megtelt átszellemült gyalogosokkal, akik alig várták már, hogy felhangozzék Hidas Frigyes Sportindulója, és kezdődjék a játék.
A nyitány 1953. augusztus 20-án zajlott. Tért ölelő program volt: reggel kilenckor indították éppen annyi – tízezer – résztvevővel, ahány békegalambot reptettek fel, és este fél héttől kézilabda-bemutató zárta a műsort „hazánk nagy békeművében”, ahogyan az átadás idején a Népstadiont hivatalosan emlegették. A fő szám, a Honvéd–Szpartak Moszkva labdarúgó-mérkőzést a magyar–norvég atlétikai viadal után, fél öttől tartották. Addigra alighanem elfogyott az az 56 ezer pohár kristályvíz, 46 ezer pohár kisfröccs, 32 ezer pohár sör és 25 ezer pohár szörp, amellyel a szurkolókat ellátni hivatott büfévállalat előzetesen kalkulált. Az aréna első hivatalos gólját Jurij Szedov, első magyar gólját Bozsik József szerezte, s mindjárt megvolt a Népstadion első magyar labdarúgó-győzelme is (3:2).
Az első bajnoki meccset tíz nappal később rendezték a hatalmas létesítményben. Kettős mérkőzést vívott a Dózsa és a Csepel (3:2), valamint az MTK és az FTC, azaz a Vörös Lobogó és a Kinizsi (2:0). A stadion első NB I-es gólját a csepeli Horváth István érte el; ezt hatvanezer ember látta a tribünökön.
Az első válogatott-találkozón, az 1953. november 15-én tartott magyar–svéden 80 ezres publikumot jegyeztek. Tíz nappal „az évszázad mérkőzése”, a londoni 6:3 előtt egyáltalán nem volt örömünnep, néhány játékost a szüneti 0:0, majd a meccsvégi, még nagyobb csalódást keltő 2:2 dühében leköptek a drukkerek. A Népsport is kénytelen volt megírni Több tanulság, mint dicsőség című cikkében: „A közönség egy része a mérkőzés után hangos füttyszóval és különböző bekiáltásokkal adott kifejezést elégedetlenségének.” Miután Puskás Ferenc mellé lőtte a 11-est, a stadion első válogatott-gólját a skandinávok újonca, a norrköpingi Henry Källgren szerezte.
A harag gyorsan elmúlt; pláne, hogy az albioni hatos után 1954 májusában – 92 ezer néző előtt – pesti hetes következett az angolok ellen. Lehet mondani, a 7:1-gyel egészen jól sikerült a próbajáték a világbajnokságra… (Bár a csapaton belül vihart kavart, hogy Czibor Zoltán „kiszagolta”: Bozsik és Puskás a többszörösét vehette fel a többiek prémiumának.)
A vb aztán „szörnyűséges” ezüstéremmel zárult, de a felzaklatott közönség hamar megbocsátott: 1955. március 27-én minden idők bajnoki nézőcsúcsát jelenthették a Népstadionból. A Dózsa–Dorog, Honvéd–Kinizsi kettős találkozón 98 ezer ember tolongott, de csak egy gólt látott: azt a dorogi Molnár József érte el. Totógyilkos megmozdulás volt, az újpestiek meccsét talán még a komáromi szénbányászok sem vették 2-esre. S a következő heti totóban sem egyszerűsödött a helyzet, mert abban már az Internazionale–Milan, a Juventus–AS Roma, a Novara–Napoli és a Spal–Udinese mérkőzésre is tippelni kellett.
A stadion azonban vidáman élte fénykorát. Az 1955. október 16-án rendezett magyar–osztrákon (6:1) örök rekord keletkezett a 104 ezer szurkolóval; a válogatott-meccsek 1955-ös nézőátlaga amúgy is kerek százezer volt. A fizetőnéző-csúcs is akkoriban született: november 27-ére, a magyar–olaszra (2:0) 95 512 drukker váltott belépőt. A jegyszedők ugyancsak prosperáltak, méghozzá dekádokon át, mert több évtizedes szokássá vált, hogy a bejáratoknál a bilétákat ellenőrzők zsebébe csúsztattak egy tízest (majd húszast, szélsőséges esetben ötvenest), és máris be lehetett menni. Ez egyet jelentett a meccsnézéssel, mert legrosszabb esetben az alsó karéjt körülölelő sétányról bárki megtekinthette a találkozót. Értsd: bárki, aki a kerítéshez odafért.
Néhány hónappal később, augusztus 4-én viszont újabb rekord, a nemzetközi klubmérkőzések népstadionos nézőcsúcsa ámított. A Vasas–Rapid Közép-európai Kupa-döntő harmadik mérkőzésén 100 ezer ember tülekedett, de megérte: a piros-kékek 9:2-re győztek. Az akkori eredményjelző táblákon Szilágyi Gyulának a második félidőben szériában bevágott négy gólja után csökkentett szóközökkel újraírták a gólszerzők nevét, hogy mindannyian kiférjenek… Hasonlóképpen nevezetes volt az 1959-es KK-döntő visszavágója, mert azon a szeptember 9-ei MTK–Honvéd meccsen (2:2) avatták az aréna világító-berendezését. A fény a trófeát 6:5-ös összesítéssel elnyerő kispestiekre hullott, és attól kezdve csak 75 342 ülőhely maradt az arénában. Ám már az év novemberében 90 ezer néző volt a Magyarország–NSZK-n (4:3), 92 ezer 1960 májusában, az újabb magyar–angolon (2:0), majd 90 – egyes források szerint 95 – ezer 1961 szeptemberében, a Vasas–Real Madridon (0:2).
Hatvanegy szeptembere… Ha hiszik, ha nem, abban a hónapban – 27-én – olyan kettős európai kupameccset rendeztek a Népstadionban, amelynek mindkét felvonása 10:2-vel zárult. Előbb az Újpest nyert ennyire a máltai Floriana, majd az MTK a Strasbourg ellen. Göröcs János azt mondta: „Amikor a második mérkőzés végén felnéztem a táblára, azt hittem, fenn hagyták a mi eredményünket…”
Tíz-kettőről nem álmodhatunk; kiegyeznénk-e 1-1-gyel november 15-én, a Puskás stadion újjáavatásakor az uruguayiakkal szemben? Hatvankettő áprilisában, Bozsik József válogatott-búcsúmeccsén mindenesetre döntetlennel zárult a dél-amerikaiak vendégjátéka; a magyar gólt a nemzeti együttesben 101-szer szereplő ünnepelt lőtte. A visszavonuló Bozsik hatvannégyben már nem játszott, ám utódai is megtöltötték az arénát: 1964. július 19-én 85 ezer nézője volt az Újpest–FTC (4:2), Honvéd–Vasas (4:3) kettős rangadónak. Ez a világító-berendezés felépítése utáni csúcs, amelyet a Képes Sport szerint beállítottak 1966 augusztusában, a nevezetes liverpooli magyar–brazilt (3:1) egy hónappal követő Vasas–FTC-n (3:0). A Népsport 72 ezer nézőt írt, de tudják, a csúsztatás a zseb jobb vagy bal sarkába…
Amúgy hatvannégyben nem csupán nézelődött a publikum: március 15-én, a télies ünnep sűrű hóesése közben a műsorközlő arra kérte az FTC–Komló évadnyitóra kiérkező szurkolókat, hogy ha meccset akarnak látni, tapossák le a havat. Megtették. Hálából Albert Flórián berámolt két gólt annak a Balogh Zoltánnak (2:0), aki egy évvel később, már az Ózd kapusaként azért siránkozott, hogy még nem védett villanyfényben és legalább két ózdnyi közönség előtt. A Vasas–Ózd mérkőzést (4:1) ugyanis fél nyolctól, az FTC–Újpest rangadó (3:1) után kezdték… Az efféle párosítás egyébként nem volt szokatlan: a hatvanas években csak a legritkább esetben rendeztek kettős rangadót. Az FTC, a Honvéd, az Újpest és a Vasas 1960 és 1969 között mindössze hatszor szerepelt egy műsorban a Népstadionban, ahol gyakorta ilyen program zajlott: MTK–Győr, FTC–Szeged. Az ehhez hasonló eseményekre is kimentek 30, 40, nemegyszer 60 ezren, ahogyan nem feltétlenül kellett nemzetközi rangadó sem a telt házhoz. Az FTC–Arges Pitesti (VVK, 4:0), Vasas–Dundalk (BEK, 8:1) kettős találkozóra például 80 ezren látogattak ki 1967 októberében. Patrick McGrath, az ír klub elnöke az angyalföldiek 1:0-ás dublini diadala után azt mondta: majd Budapesten kivívják a továbbjutást…
Nagyjából úgy mosolygott a pesti nyolcas láttán, mint 1966 őszén Carnus és Pichler, a francia és az osztrák kapus. Akkor történt meg ugyanis, hogy két egymást követő válogatott-találkozó mind a hét magyar gólját egyetlen játékos érte el.
Az előbbinél is súlyosabb ítéletet mondott a közönség 1969. december 7-én, négy nappal a csehszlovák–magyar vb-pótselejtező, a marseille-i 1:4 után. A Honvéd–FTC rangadóra (5:2) ezer néző látogatott ki a Népstadionba… Ez a szám akkoriban felfoghatatlan volt – miként az is, hogy a magyar válogatott nem szerepelhet a világbajnokságon –, és a kudarc nyomán a Honvéd, az Újpest, a Vasas Kispesten, a Megyeri úton, illetve a Fáy utcában rendezte rangadóinak többségét is. Egészen 1973 szeptemberéig, amikor az MLSZ előírta: a négy nagy köteles kettős program keretében a Népstadionban tartani egymás elleni találkozóit. Az ötlet már a visszatérés alkalmával bevált: húsz nappal az aréna megnyitásának huszadik évfordulója után 79 000 nézőtől roskadoztak a lelátók a Vasas–Újpest (4-2), FTC–Honvéd (2-1) dupla derbin. A szövetségi elrendelés előzménye az volt, hogy a válogatott hetvenhárom júniusában, a svédek elleni 3:3-mal megint előre elbúcsúzott a vb-től. Nyolcvanezer – 73 070 fizető – néző ült döbbent csendben Edström felejthetetlen fejese után…
Szintén nyolcvanezren voltak 1974. április 10-én az Újpest–Bayern München találkozón (1-1). A nagy csapások időszakában BEK-elődöntőt vívott a magyar bajnok… Meg kell jegyezni azonban, hogy az volt mindmáig az utolsó alkalom, hogy hazánk képviselője egyáltalán megérte a tavaszt az első számú európai klubtornán. (A huszonegyedik század hazai reprezentánsai már az előszezonon sem jutnak túl a BL-ben.) Majd elérkezett az utolsó bajnoki program, amelyen kitehették a Megtelt táblát: 1977. április 23-án mind a 70 ezer jegy elkelt az Újpest–MTK (5:2), Vasas–FTC (4:1) kettős találkozóra. Zenit és nadír: 1978. augusztus 9-én, a Népstadion huszonötödik születésnap felé közeledve mindösszesen háromszázan voltak az MTK–Szombathely MNK-mérkőzésen (2-0). Ez az örök negatív rekord, és a vasi Király Ferenc – Király Gábor édesapja – alighanem félt a nagy magányban, mert 0-0-nál kihagyta a 11-est.
Bő egy esztendővel később, 1979. október 26-án alig háromezren tekintették meg a Magyarország–Egyesült Államok válogatott meccset, amelyen az amerikai amatőrök 2-0-ra győztek. Negyven évvel ezelőtt a jövőről mit sem sejtő Népszabadság címe ez volt: „Mélypont alatt.”
De akkor még volt út felfelé, mert 1981-ben a válogatott újra kijutott a világbajnokságra, azaz nem csupán a negyedszázad múltán hazalátogató Puskás Ferenc kedvéért telt meg az év június 6-án a Népstadion. A magyar–angol vb-selejtező (1-3) kísérő műsoraként rendezett Budapest–Vidék öregfiúk-mérkőzés előtt Puskás kiment a díszpáholyhoz, és fejet hajtott a K-szektor funkcionáriusai előtt. Akkor 68 ezerben maximálták a nézőszámot, öt évvel később viszont 70 314 jegyet bocsátottak ki a magyar–brazilra (3-0). Azon a meccsen jegyezték az utolsó telt házat, majd 1987. május 2-án rendezték az utolsó kettős rangadót, mert 1986-ban már csak 18 612-es nézőátlagot produkáltak a dupla mérkőzések. Nyolcvanhétben vége lett a népstadionos SZÚR-nak is, amely 1963-tól rendre 70-80 ezer embert vonzott május utolsó vasárnapján az arénába. A színészek–újságírók „rangadó” iránti óriási érdeklődés szintén a futballból fakadt. Amikor dr. Hegedűs Jánosnak egyszer azt mondtam, azért vannak ennyien, mert kíváncsiak a délelőtt tízkor kezdődő esztrádra, a konferanszié így válaszolt: „Te láttál már tizenkettőkor egyetlen embert is elmenni?” S valóban, úgy vonultunk ki délben a pályára, hogy mindenki maradt.
Innentől vége lett a büszkeségnek. Afféle behatások sora következett, mint az izlandiak elleni 1-2-es vb-selejtező (1992), a Vasas–Ventspils UEFA Kupa-előcsatározás nyolcszáz nézővel (2000), a németektől elszenvedett 5-2-es vereség az MLSZ megalakulásának centenáriumán (2001). A 2001-es esztendő amúgy is drámai volt: akkor került nyilvánosságra, hogy életveszélyes a felső karéj egy része. A teljes szerkezetet már az 1998-as atlétikai Európa-bajnokság előtt megerősítették, és a beavatkozást a bennfentesek életmentőnek nevezték. Majd Orbán Sándor igazgató az új évezred első esztendejében kijelentette: „Amikor a lezárásról döntöttem, éppen ötször annyi kődarab esett le, mint egy évvel korábban.”
Így aztán a látogatottság szempontjából már csak a fél házat keresztelték át 2002. április 2-án, a névadó hetvenötödik születésnapja alkalmából Puskás stadionnak. Ugyanabban az évben 29 ezer néző jelentette a maximumot a ZTE–Manchester United BL-selejtezőn, amelyet Koplárovics Béla döntött el az utolsó percben. Ám a szerző megjárta, mert – moldovai jelleggel – úgy maradt fenn, akár Baumgartner, az érzékeny kapus. A 2004-es magyar–brazilra viszont 44 ezer szurkolót engedtek be, miután az MLSZ felkérésére az Építésügyi Minősítő Intézet a következő mérnöki és biztonságtechnikai szakvéleményt adta: „A felső karéj alsó szektorai kinyithatók, statikailag stabilak és biztonságosan megközelíthetők, a belső terekben sem áll fenn a törmelékleszakadás veszélye.” Eredetileg 26 902 jegyet készültek kiadni, de már a világbajnoki címvédő brazilok meg sem hirdetett edzésén megtelt az alsó karéj. (Hogy aztán a magyarok tréningjére néhány száz maradjon a 28 ezer érdeklődőből.)
Aztán Puskás Ferenc gyászszertartásán is érződött a magyar futball kiüresedése: hazánk leghíresebb fiától hétezren vettek búcsút 2006. december 9-én a róla elnevezett stadionban. Ennek ellenére a legmélyebb tisztelettel gondol az ember a Népstadiont fogalommá tévőkre Kocsis Sándortól Hidegkuti Nándorig, Sándor Károlytól Czibor Zoltánig, Machos Ferenctől Tichy Lajosig, Sipos Ferenctől Mészöly Kálmánig, Bene Ferenctől Fazekas Lászlóig, és folytathatnánk napestig. Legföljebb abszurd reminiszcencia viszont a Vasas–FTC 2011. augusztusi retrókísérlete (alig három és fél ezer néző előtt 2-0) vagy az utolsó találkozó, a 2014. július 24-én rendezett Ferencváros–Rijeka Európa Liga-selejtező (5147 szurkoló jelenlétében 1-2). Az utolsó válogatott mérkőzés, a Magyarország–Kazahsztán meccs már határeset, mert 2014. június 7-én honfitársaink 3-0-ra győztek, míg négy évvel később az Üllői úton már 3-2-es vereséget szenvedtek az eurázsiai ország legjobbjaitól.
Kérdés, kell-e újabb harminc évet várni rá, hogy kiderüljön.
Kiemelt kép: Nagy Gyula / Fortepan
