Az 1960-as években az amerikai civil mozgalmak és azok karizmatikus vezetői – például Martin Luther King Jr. – már igen komoly tömegeket mozgattak meg. Kezdeményezésüknek viszont nem volt egyszerű dolga: több évszázados, még az alapítók kora előtt keletkezett beidegződéseket kellett felülírjanak, és begyógyíthatatlan, apáról fiúra szálló 19. századi polgárháborús sebek mellett kellett sikerre vinniük küldetésüket.
Északon csak-csak hozott eredményt a tevékenységük, legalább elindult a folyamat, ám délen, az egykori Amerikai Konföderációs Államok területén a fehér közösség, köszönte, nem kért a változásokból.
Az elit nem akart hallani feketékről, így általános sokként érte Mississippi állam lakóit, hogy az egyetemük hiába utasította el többször is a 29 éves James Meredithet, a férfi 1962-ben mégis engedélyt kapott a legfelső bíróságtól, hogy beiratkozzon a University of Mississippire.
Az Ole Miss (ez az egyetem, amúgy erősen a rabszolgatartó korszakra visszautaló beceneve) az állam büszkesége, és még soha korábban nem fogadott színes bőrű diákot. Az emberek, de Meredith diáktársai is megmozdulásokat szerveztek, a legkeményebben Mississippi ultra népszerűtlen demokrata kormányzója, Ross Barnett szállt be:
A jó Isten eredendően szegregált minket. A feketéket Afrikába tette, minket fehérnek teremtett, és azt akarta, hogy maradjon is így
– mondta Barnett, aki minden tekintetben elutasította az integrációt.
Amíg Barnett saját maga állította meg, majd tessékelte ki az amúgy hivatalos papírokkal, engedélyekkel érkező, az egyetemre biztonságiakkal besétáló Meredithet, az Ole Miss a focipályán mutatott teljesítményével került be az országos hírekbe.
Az egyetem azóta sem látott olyan csapatot, mint az 1962-es Rebels. Veretlenül haladtak, nem volt ellenfelük a konferenciájukban, ugyanakkor a meccseiket kisajátította a politika. A pályán hiába fókuszáltak a fiatalok csak a játékra, a nézőtéren a szurkolók és a kormányzó erődemonstrációt tartott. Tízezer számra lobogtak az egyik oldal szerint az elnyomást és a kirekesztést jelentő, a másik oldal szerint a hagyományokat szimbolizáló konföderációs jelképek.
Az sem jelentett semmit, hogy a kormányzó titokban megállapodott az Egyesült Államok elnökével és legfőbb ügyészével, John F. Kennedyvel és Robert F. Kennedyvel Meredith-ről:
A szegregációban és a faji különbségekben hívő, a rabszolgaságot kérdés nélkül támogató katonáira és tábornokaira sokáig nyíltan büszke egyetem területén aztán egy nappal később, 1962. szeptember 30-án elszabadult a pokol.
A felelősségről
Az ESPN még 2012-ben készített egy dokumentumfilmet az 1962-es események és a 62-es focicsapat sikerének 50 éves évfordulójára Ghosts of Ole Miss (azaz az Ole Miss szellemei) címmel.
A címben szereplő szellemek utalhatnak az afroamerikaiakra, akiket annyi éven keresztül embersorba sem vett az egyetem; a szellemek lehetnek a focicsapat tagjai, akik a legsötétebb időben hoztak dicsőséget az iskola számára, viszont senki sem emlékszik rájuk és ezek a szellemek lehetnek azok a döntések is, amelyeket az iskola akkor vagy azóta sem hozott meg, és amelyek örökre kísérteni fogják az intézményt.
Mississippi szegény állam. Nem a minőségi oktatás és a számtalan munkalehetőség, hanem a sport csábította az egyetemre, majd tartotta az államban az embereket. Az Ole Miss focicsapata nemzeti szinten is kiemelkedett, az állam legfőbb exportcikkeként funkcionált. Ahogy telt az idő, és ahogy éleződött a helyzet a bajnokságban, na meg a fehérek és a feketék között, úgy vált a heti Rebels-meccsből hisztérikus lelátói bemutató.
Miközben az intézmény egyre híresebb lett arról, hogy oda csak és kizárólag a legjobb fehér diákok kerülhettek be, a tehetős családok pedig mindent megtettek, hogy a gyermekeik az Ole Miss-re járjanak, az egyetem futballcsapatának meccseire nem mehetett fekete szurkoló, az olykor az országos tévék és újságok előtt zajló mérkőzéseken rendre a fehér, felső középosztály mutatta meg magát. A meccsekből demonstráció, kis túlzással látványos úri szórakozás vált a fehérek számára.
Olyan, mint a tornádó belsejében. Csend van, de tudod, hogy valami közeleg. Ez nem a fociról szólt már, hanem arról, hogy a feketéket megfosszák minden jogaiktól
– mondta a filmben a legendás csapat egyik tagja.
Szeptember 30-án az amerikai elnök a kormányzó árulására reagálva katonákat küldött az egyetem campusára, hogy fegyveres erőkkel biztosítsa James Meredith bejutását. A katonák jelenléte viszont olajat öntött a tűzre, a felbosszantott, többezres tömeg rátámadt a rendfenntartókra.
A polgárháború óta először történt meg, hogy északról fegyveresek léptek a déli államok egyikébe, hovatovább a polgárháború óta először fordult elő, hogy Amerika összecsapott saját magával.
Fehérek harcoltak a fehérek ellen egy olyan fekete miatt, aki csak tanulni akart és szeretett volna élni ezzel az alapvető emberi jogával
– mondja a filmben a legendás focicsapat egyik tagja.
Az összecsapásokban több száz fiatal és katona is súlyosan megsérült, két ember pedig meghalt – a francia AFP-s újságírót, Paul Guihardot valaki hátulról lőtte le.
A harcok kirobbanásának oka, a sérülések és Guihard értelmetlen halála következtében az egyetem nem csak az amerikai, de a nemzetközi sajtóba is bekerült. Az is felmerült, hogy örökre bezárják az intézményt, de végül ezt elvetették. Valószínűleg ebben komolyan közrejátszott a tény, hogy a focicsapat közben rekordokat döntött, és nyílegyenesen haladt története legnagyobb sikere felé. A döntéshozók mérlegelhették, hogy egy megtévesztett, gyűlöletre tenyésztett kisebbség mellett milyen arcot kívánnak adni az egyetemnek.
A 62-es csapat végül megnyerte az amerikai egyetemi bajnokságot, megmutatták, hogy Mississippinek van egy másik, sokkal fényesebb oldala is.
Hatás, jelen, jövő
Az intézmény hírnevét a mai napig meghatározza a múltja, a jelene ezért sem túl biztató. Lassan sikerült csak a szegregációt felszámolni, még az új évezredben is hihetetlen történetek keringenek a fényes nappal fekete lányokat megtámadó, megfenyegető fehér férfiakról. A sebek nem gyógyultak be, sőt.
Sokkal nagyobb baj, hogy az egyetem azóta sem képes (nem akar) szembenézni alapvető eldöntendő kérdésekkel. Mi legyen azokkal az épületekkel, amelyeket bizonyíthatóan rabszolgákkal építettek? Mi legyen azokkal az épületekkel, amelyek a mai napig, 2019-ben is rabszolgatartó férfiakról vannak elnevezve? Mi legyen azzal a szoborral, amely a mai napig az ismeretlen konföderációs harcost ábrázolja a campus közepén?
A zsebükben a pénz, ők diktálnak. Azt még elnézték, hogy 2003-ban lecserélték a konföderációs tábornokról mintázott csapatkabalát; azt már nagyon nehezen vette be a gyomruk, hogy a konföderációs elemeket tartalmazó állami zászlót is le kellett venni a campusról, illetve hogy a kedvenc, meccs előtti, igen rasszista felhangú indulójukat is betiltották:
A nagy botrányt kavaró szoborról jelenleg nincs döntés, csak annyi biztos, hogy az udvaron belül fogják valahova elrejteni – hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon.
Ha nem mutatok félelmet, akkor azokat ijesztem meg, akik azt akarják, hogy féljek
– mondta az ESPN-nek a már 85 éves Meredith, aki később szobrot kapott az egyetemen.
Meredith példát mutatott. Egy kicsi, de annál fontosabb része a történelemnek. Jelkép. Más kérdés, hogy az emberek körülötte nem változnak, és pár éve egy szélsőséges tüntető kötelet tett az őt mintázó szobor nyakába.
Hogy valaha az idő begyógyítja-e ezeket a sebeket, eltörli-e több száz év alatt véré vált beidegződéseket? A polgárháború lassan 150 évvel ezelőtt fejeződött be. Azóta több generáció felnőtt már, de a jelen az bizonyítja: Mississippi nem felejt, vagy legalábbis túl lassan változik. Néhány hónapja szélsőségesek törtek be az egyetemre tüntetni. A megoldások inkább csak félmegoldások, ezért a jövő finoman szólva sem fényes. A szobrok maradnak, a nevek még mindig ott virítanak a falakon.
Hogy mi van a 62-es Rebels tagjaival? Na, ez az, rájuk már alig emlékszik valaki.
A kiemelt képen középen James Meredith 1962-ben, a University of Mississippi előtt. Fotó: Buyenlarge/Getty Images
