2008. április 19-ét egyetlen magyar jégkorongszurkoló sem felejti el. Akkor győzte le a válogatott Ukrajnát 4-2-re divízió I-es világbajnokság sorsdöntő mérkőzésén és jutott fel hibátlan mérleggel a világ legjobbjai közé. A sportág számára a dátum azóta is ünnepnap, gyakorlatilag nem tud úgy pályára lépni a nemzeti csapat, hogy ne kerülne szóba Szapporó. A dolog különlegessége, hogy ugyan a magyar hokisok akkor már évek ott toporogtak a világelit, az A-csoport küszöbén, de azt átlépniük nem sikerült.
Ha Szapporóról beszélünk, akkor a magyar jégkorong azt megelőző bő egy évtizedét is meg kell említeni. A kilencvenes években jött a gondolat, hogy meg kellene fiatalítani a nem túl acélos válogatottat: ezt terv és kivitelezés követte. A magyar hokinak kapóra jött, hogy a gyergyói Kercsó Árpád keze alatt egy ígéretes mag kezdett kialakulni Dunaújvárosban, ezzel egy időben, Székesfehérváron id. Ocskay Gáborék is dolgoztak keményen a Volán megerősítésén, a két vidéki bázis pedig a rivalizálás közben közel azonos korú játékosokkal tudta segíteni a nemzeti csapatot. 1998-ban már az ő főszereplésükkel sikerült kiharcolni a BS-ben a feljutást a C-csoportból a B-be – a románokat vertük kétgólos hátrányból fordítva 3-2-re az utolsó meccsen. Az még egy átmeneti csapat volt, a kapuban az akkor 17 éves Szuper Levente állt, míg az volt a legendás Ancsin János utolsó világbajnoksága. A szövetségi kapitány ekkor Kercsó volt.
A románok elleni győzelem 1998-ban:
A következetes munka és a rend a lényeg. Nálam a sztárok a csapatban sosem a trógerek vagy a hangadók, hanem a legjobb játékosok. Valahogy úgy alakul, hogy ők barátokká válnak, másképp nem is tud csapattá válni a társaság
– mondta korábban egy vs.hu-nak adott interjúban Kercsó arról, mi volt az ő sikerének a titka.
A következő években egy kiesés majd egy feljutás következett, az újabb fontos időpont pedig 2001, amikor a franciaországi világbajnokságon sikerült megverni a házigazdákat, ami jelezte, hogy már van olyan szinten a válogatott, hogy magasabban jegyzett csapatokat is elkaphasson. Rá egy évre Székesfehérváron és Dunaújvárosban rendezték az akkor már divízió I-nek hívott másodosztályú vébét, ezen pedig a norvégok legyőzésével került még egy polccal feljebb Magyarország, az olyan bravúr volt, amiről évekkel korábban talán álmodozni sem mertünk.
Ezt bizonyították a következő évek, amikor kissé megragadt a divízió I középmezőnyében a válogatott. Leginkább azért volt nehéz ezt feldolgozni, mert az akkori rendszerben egy vérre menő meccse volt a vébéken a válogatottnak, ha pedig becsúszott ez váratlan eredmény (például egy vereség a britektől), akkor el is úszott a feljutás lehetősége.
Ekkor egyébként már egyre több magyar felmenőkkel rendelkező játékos csatlakozott a válogatotthoz, elsősorban a fehérvári vezetőség látta ebben a megoldást. 2004-től kezdve a fehérvári klubedző, a Kercsó Árpádhoz hasonlóan elég kemény természetű Pat Cortina dirigálta a válogatottat is. A kanadai szakember olykor a szemüvegét törte szét, máskor az öltöző padlóján fetrengve magyarázott a játékosainak.
Ő is csapkodott, tört össze botot a jégen, szigorú és kemény volt, ez a lényeg. A magyar játékos olyan, hogy meg kell mondani neki, mit csináljon, mit szabad és mit nem, mit csinált rosszul és mit jól. Ha nem mondasz semmit, vége, összeomlik a csapat
– vélekedett kollégájáról Kercsó a már említett interjúban.
Cortinával javult a csapat játéka. 2007-ben a második lett a csapat Szlovénia mögött (az azóta NHL-sztárrá vált Anze Kopitar is játszott azon a vébén), ám ennek ellenére sem várta el senki rá egy évre, hogy majd pont Japánban sikerül átvinni a lécet. A körülmények is mintha összeesküdtek volna a csapat ellen, a keret felének nem érkezett meg a felszerelése Szapporóba, Ladányi Balázs például a másodedző Diego Scandella korcsolyájában edzett elsőre.
Konkrétan úgy néztünk ki az első edzésen, mint egy jamaicai bobcsapat
– emlékezett vissza a jubileumra készült A mi Szapporónk c. dokumentumfilmben a válogatott védő, Horváth András.
Ilyen előjelek után nem is volt annyira meglepő, hogy az első meccs kínszenvedés volt, nagy nehezen sikerült csak legyőzni a később kieső észteket. A litvánok kiütése már nem okozott gondot, majd jött a harmadik mérkőzés, ami után már komolyan lehetett beszélni a feljutásról.
Ezen a házigazda japánokat vertük 4-2-re, de úgy, hogy 3-2-nél az ázsiai csapat lőtt egy gólt, ami a hálótartó vasról pattant ki, a játékvezetők azonban nem vették észre és mivel ekkor még nem volt kötelező a videobíró, nem is tudták visszanézni az esetet. A már említett A mi Szapporónkban egyébként elhangzott, hogy a szlovákiai születésű Sille Tamás hatott elég meggyőzően a szlovák játékvezetőkre, igaz, ő maga csak arra tudott hagyatkozni az esetnél a kapunak háttal állva, hogy a vason csattanó korong hangját hallotta.
A negyedik ellenfél Horvátország volt, amely nem jelentett gondot és mivel közben a favorit ukránok is megnyerték a negyedik meccsüket, így biztossá vált, hogy a döntőnek is beillő magyar-ukrán mérkőzésen dől el a feljutás.
Az ukrán csapat lenézte a magyart, hiába a győzelmek, nem hitték el, hogy kikaphatnak tőlünk. Jött is a meglepetés számukra, Vas János és Palkovics Krisztián is betalált az első harmadban, majd a második elején Peterdi Imre növelte háromgólosra az előnyt. Persze a hoki az a sport, ahol még ekkora különbség után sem mehet biztosra ez csapat, így történt ez Szapporóban is: az ukránok 35 másodperc alatt ütöttek két gólt a második játékrész hajrájában, amivel újra nyílttá vált a találkozó. A feszült utolsó harmad végén Vas Jánost állították ki,
Az ukránok elleni győzelem tíz évvel ezelőttről:
A sikerkapitány Pat Cortina könnyes szemmel foglalta össze A mi Szapporónkban, miért is volt akkora dolog az a feljutás:
Magyarországon kívül talán senki nem tudja feldolgozni, mennyit dolgoztak ezért. Élveztem nézni, ahogy a srácok percekig összeölelkezve, könnyezve mondogatják egymásnak, hogy megcsináltuk. És tényleg ők csinálták meg. Senki nem adott nekik semmit. Ők tették bele a szívüket-lelküket
– utalt a kanadai szakember arra, hogy bizony nem Magyarországon voltak a legjobbak a sportági feltételek, de kitartó munkával így is oda lehetett érni a legjobbak közé.
Az az ukránok elleni győzelem egyébként több volt, mint egy feljutás. Egy ekkora siker után több szülő is jégkorongozni vitte le a gyerekét, az akkori csapat tagjainak nagy többsége pedig azon túl, hogy példakép lett, az aktív pályafutás után is a sportágért dolgozik, ki edzőként, ki sportigazgatóként, ki más szerepkörben. Elég csak megemlíteni azt a Majoross Gergelyt, akinek az irányításával nemrég lett bajnok a MAC – két bajnoki ezüstérem után, de ő korábban a DVTK-t is csúcsig vezette.
A válogatott csodát pedig sikerült hét évvel később megismételni, 2015-ben is feljutott a világelitbe a magyar válogatott és közel állt ahhoz, hogy megragadjon a legjobbak között. Ez Szapporó igazi öröksége. A magyar jégkorong maga.
Nyitókép: MTI/EPA/Franck Robinchon
