Most akkor tényleg felírjuk a margitszigeti márványtáblára, hogy Parkes Rebecca, alá pedig, hogy Rybanska Natasa? Amennyiben megelőlegezzük, hogy a női vízilabda-válogatott a közeljövőben újabb világversenyt nyer – 2016-ban januárjában Eb-aranyérmesek lettek –, továbbá azt, hogy az Európa Kupán magyarként szereplő két honosított pólós a keret tagja volt, akkor bizony igen a válasz.
Elsőre kicsit bizarr ezt olvasni, hiszen egyúttal arról is van szó, hogy a hagyományaira okkal büszke magyar (női) vízilabda odáig jutott, hogy a remélt sikerek érdekében a honosítástól sem retten vissza.
Fotó: Facebook
Berzenkedve folytathatnánk, hogy a következő lépés már tényleg csak az, hogy a férfiválogatottban is külföldön született pólós csobbanjon vízbe, ami olyan mintha a brazil fociválogatott kényszerülne honosításra a jobb eredmény elérése végett.
Egyébként meg gyorsan tegyük hozzá, hogy a férfiaknál is felvetődött már a honosítás, amikor az új-zélandi, majd később ausztrál, Szegeden, a háromszoros ötkarikás aranyérmes Molnár Tamás mellett pallérozódó, majd az OSC-ben kiteljesedő Joseph Kayes magyarítása szerepelt a tervek közt.
Az meg a sors furcsa fintora, hogy bő évtizede relatíve könnyedén mondhattunk le a spanyol válogatotthoz „igazoló” Szirányi Balázsról, hiszen a mindenkori keret két centerhelyére 3-4 kiválóság pályázott, az utóbbi néhány évben meg már két klasszis és egészséges centerünk is alig akad.
De kanyarodjunk vissza magához a honosítás általános gondolatához, hiszen jóval komplexebb a helyzet annál, minthogy miért is magyar válogatott az említett két, de egyébként igazából négy lány.
- Rybanska a nagyrészt szlovákok lakta Pöstyénről, de mégiscsak a Felvidékről származik.
- Máté Zsuzsanna Kassáról.
- a dél-afrikai Mchunu Hlengiwe magyar szülők által örökbe fogadott.
Így az ő honosításuk, szereplésük gyakorlatilag ugyanolyan, mint amikor a német labdarúgó-válogatottban külföldi származású labdarúgók játszanak. Néhányan ágáltak, azonban senki sem sírt bánatában, amikor a török Mesut Özil passzából a lengyel Lukas Podolski talált be. (A szélsőséges kisebbséget most felejtsük el.)
Fotó: Szalmás Péter / MTI
No de hogyan viszonyuljunk az új-zélandi Parkes Rebeccához?
Nevezzük gazdasági bevándorlónak? Vegyük úgy, hogy egyszerűen találkozott a kereslet és a kínálat? Hiszen a magyar válogatottnak éppen egy kimagasló fizikai paraméterű centertehetségre volt szüksége. Parkes meg új-zélandiként maximum a világbajnoki 13. helyért küzdhetne kétévente, s mivel Bíró Attila ismerte a szülőhazájából az Egerben, aztán az UVSE-ben szereplő középcsatárt, így kézenfekvő volt a honosítás.
Fotó: egrivizilabda.hu
Főleg mert ilyen adottságokkal bíró magyar pólós nem nagyon akad. A női vízilabda ugyanis egyre férfiasabb, kiemelkedően fontos a fizikum, s hiába ügyesek, gyorsak, kreatívak a magyar lányok, nagy testű center és bekk nélkül rendre hendikeppel szállnak vízbe.
A futball hemzseg a példáktól
Egyébként ha jobban megnézzük a már említett német válogatottat, a 2010-es világbajnokságon szereplő 23-as keretből 11-en játszhattak volna más ország csapatában, s azóta sem hiányoznak a gárdából a más nemzetbeli felmenőkkel is bíró játékosok, vagy éppen második, harmadik generációs bevándorló kerettagok. S persze nem a németek az egyetlenek: az olaszoknál 2015 óta 23 válogatottságig jutott a brazil születésű Éder, s hozzá hasonló utat járt be Thiago Motta; a spanyol válogatott csatára a brazil Diego Costa; szintén a braziloktól érkezett a portugálok kőkemény védője, Pepe; míg az amerikai(-szerb) Neven Subotic felnőttként végül a szerbeket választotta, az amerikai, bosnyák szerb trióból.
A mi kis futballunkban is van erre példa. A magyar nemzeti tizenegyben kilenc alkalommal játszott a romániai Nagybányán született Vasile Miriuta, de nálunk légióskodott, majd lett kétszeres válogatott a brazil Leandro, míg a szerbiai Nikolics Nemanja már 25-nél tart. Eközben a magyar Garics György az osztrákokkal volt Eb-résztvevő.
Fotó: Georg Hochmut / MTI / EPA
Mindez úgy, hogy a labdarúgásban viszonylag szigorúak a regulák, aki szerepelt valamely ország felnőttválogatottjában, az másik nemzetet már nem erősíthet.
El kell fogadni. El kell fogadni?
Amennyiben pedig a vízilabdához szeretnék visszakanyarodni, akkor elég csak az olaszokra gondolni, akik a sportág nagy honosítói. A nőknél náluk játszott Valkai Erzsébet, sőt olaszként lett olimpiai bajnok Tóth Noémi, míg a férfiaknál a settebello sapkáját húzta fel korábban a román Bogdan Rath, a londoni olimpia előtt pedig a mostani magyar szövetségi kapitány Marcz Tamás, de aktív válogatott az ausztrál Pietro Figlioli, a spanyol Guillermo Molina, és érkezik az argentin születésű, majd spanyol válogatott Gonzalo Echenique.
A spanyolok a szlovák Martin Famerával egyeztek meg, a németeknél játszik a szerb Mateo Csuk, s Baksa László honosítása is téma, a brazilok az olimpiára igazolták a szerb Szlobodan Szorót és a horvátokhoz azóta visszatérő Josip Vrlicet – no meg a brazil születésű a kis kitérő előtt és után is spanyol Felipe Perronét, szóval ha a női szakágban kevesebb is a példa, a pólótól sem idegen az állampolgárságváltás.
Fotó: Kovács Tamás / MTI
Végül pedig tegyük a szívünkre a kezünket! Noha hozzám közelebb álló, régimódi, romantikus sportfelfogástól a válogatottság-váltás távol áll, az eddig vázolt példák alapján mégis úgy tűnik, a 21. század elején egyre inkább ez a trend a nagyvilágban. És ezt el kell fogadni. El kell fogadni?
Kiemelt képünkön Parkes Rebecca (fehér) és az orosz Maria Boriszova a női vízilabda világliga európai selejtezőjében, a Magyarország – Oroszország mérkőzésen a budapesti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában 2018. január 29-én
Fotó: Kovács Tamás / MTI
