Se az olimpiára, se a két évvel ezelőtti katari világbajnokságra nem jutott ki a magyar férfi kézilabda-válogatott, így kiváltképp szenzációszámba ment, hogy legyőzte az olimpiai bajnok Dániát (27-25) a franciaországi világbajnokság nyolcaddöntőjében.
A dánok ellen erőn felül teljesített a csapat ez nem vitás, de mi hiányzott két nappal később a hasonló iskolát képviselő norvégok ellen? Lassú kézilabdát játszunk, kérdés, hogy van-e ennek létjogosultsága az egyre inkább kirobbanó sebességet preferáló nemzetközi trend közepette?
A kitűzött cél túlszárnyalva
A torna előtt a Magyar Kézilabda-szövetség az egyenes kieséses szakaszba jutást tűzte ki célul, várható volt, hogy ezt teljesíti a csapat. A szakemberek a harmadik helyre jósolták az együttest, mely végül a negyedik, még továbbjutást érő pozícióban zárt.
Az Európa-bajnok elleni nyitányon elhúztak ugyan a németek az első félidő végén (15-9), de a második játékrészt 4-0-s rohammal nyitotta a magyar válogatott, végig lőtávolon belül voltunk, az utolsó percben a 13 gólig jutó Uwe Gensheimer duplája döntött.
A második fordulóban néggyel is vezettünk a horvátok elleni meccsen az első fél órában (11-7), de Domagoj Duvnjakék (5 gól) megrázták magukat, és végül simán nyerték a meccset.
Ezt követően jött két siker, rajt-cél győzelmet arattunk a chileiek (34-29) és a szaúdiak ellen (37-24) is, utóbbi mérkőzést ráadásul meggyőző fölénnyel, 13 góllal nyertük (37-24).
Miután a dél-amerikai együttes kikapott Szaúd-Arábiától (25-26) az utolsó fordulóban, a mieink a biztos továbbjutás tudatában léphettek pályára az ötödik körben. A fehéroroszok ezzel szemben az életben maradásért küzdöttek, szoros első félidő (15-13) után a második játékrészben végig vezetve fektették két vállra (27-25) Xavi Sabaté legénységét.
A minimális célt így is elérte a válogatott, Marosi László az MKSZ férfiszakágért felelős alelnöke pedig úgy nyilatkozott, tulajdonképpen mindegy is volt, hogy a svédekkel, vagy a dánokkal csapunk össze a nyolcaddöntőben. Utóbbi együttesnek ráadásul olimpiai címvédőként -, mint mondta –
kisebb motivációt is jelent a mieink ellen játszani.
Fontolva haladunk a rohanó világban
A magyar válogatott alapvetően lassú kézilabdát játszik, ez részben a játékosállomány, részben a taktika miatt van így. Nincsenek kifejezetten gyors embereink, nem véletlen, hogy Xavi Sabaté a védekezésre helyezte a hangsúlyt a torna előtt.
Balszélsőt speciel nem is nevezett a végleges keretbe, ezzel szemben négy beálló (Bánhidi Bence, Schuch Timuzsin, Szöllősi Szabolcs, Zubai Szabolcs) is bekerült. A szövetségi kapitány általános meglepetésre közölte, a klubjában irányítóként villogó Juhász Ádám fog a szélen játszani, a sok csatát megélt Iváncsik Gergő végül nem jutott szóhoz.
A rutinos játékost nem cserélte be a mester, meccs közben viszont állandó rotációval operált, lévén nem bővelkedünk a kompakt, egyszerre védekezni és támadni is kimagaslóan tudó játékosokban. A norvégok elleni meccsen kifejezetten szembetűnő volt, hogy az ellenfél úgy rohant át rajtunk, hogy nem szorult cserékre támadásból védekezésre való átállás közben. Ezzel szemben – ha Nagy László nem volt a pályán – mi rendre hármat cseréltünk. Nálunk specialisták vannak, védekezésben (Schuch Timuzsin, Ligetvári Patrik) és támadásban (Császár Gábor) is, ezzel szemben a világ élvonalában inkább a kompaktság a jellemző szempont.
A norvégoknál jellemzően 7-8 percet játszott egy-egy játékos. Nem a védekezésből támadásba – vagy fordítva -átmenetel, sokkal inkább a fáradtság okán cseréltek.
Ebből ered a másik fő változás, a gyorsaság. 1997 óta létezik a gyors középkezdés intézménye, azóta meg sem kell várni, hogy az ellenfél átérjen a térfélen egy gól után, egyből lehet rohanni. A nemzetközi trendek és az IHF szabályalkotó testülete is a sebességet preferálja, minél gyorsabb játékot szeretne elérni, hogy még látványosabb, még izgalmasabb, még eladhatóbb legyen a játék.
A csoportunkban is láttuk, hogy a szerényebb játékerővel rendelkező csapatok (Chile, Szaúd-Arábia) is dinamikus játékra törekedtek, akkor sem adták fel ezt, ha becsúszott egy-két hiba a nagy kapkodás közepette. Rendre elmondjuk, hogy ott vagyunk a világ élvonalának közelében, de most is nyilvánvalóvá vált, hogy ha a komótos, a folytonos cserékre épülő játék mellett tesszük le a voksunkat, akkor búcsút inthetünk az aktuális státusznak.
A norvégokra nem sikerült ráerőltetnünk a játékunkat, átrohantak rajtunk, gyakorlatilag már az első félidő derekán eldőlt a továbbjutás kérdése. Elképesztően demoralizáló volt, hogy mikor végre nagy nehezen sikerült gólt szereznünk, egyből kaptuk a választ a túloldalon.
Talant Dujsebajev a 2016-os Eb-kudarc előtti mértéktelen fiatalítása nem hozott eredményt. Sabaté ezzel szemben jól vegyítette a fiatalságot és a rutint. Más kérdés, hogy a most alapemberré vált fiatalok sem éppen a gyorsaság mintapéldányai. Ligetvári, Bánhidi és Bodó Richárd is inkább testi erejét (minhárman 2 méter felettiek és 100+ kilosak) érvényesíti a pályán.
Nagyokat terelő Juhász
Üde színfolt Juhász Ádám, aki képesnek tűnt támadásban és védekezésben is helytállni. A Tatabánya irányítója a világbajnokságon robbant be a köztudatba, végig agilisen, bátran kézilabdázott. Szemfülessége, játékintelligenciája kimagasló, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy labdaszerzések terén – a svéd Niclas Ekberggel és Duvnjakkal holtversenyben – ő végzett az élen a tornán.
Mindössze 183 centiméter magas, testi “hiányosságait” dinamizmusával és cselekkel kompenzálja. Még csak 20 éves, kétségtelenül övé a jövő az irányító posztján. 25 góljával és ellentmondást nem tűrő játékával ő a két lábon járó cáfolata Juhász István nyilatkozatának, aki azt mondta:
Ami gond, az az, hogy a játékosokat itthon mikor helyezzük a megfelelő közegbe, mikor helyezzük rájuk a nagy nyomást. A menedzsment a probléma. Sokszor túl korán kerülnek fiatalok olyan csapatba, ahol azonnal eredménykényszer van, holott ezeket a játékosokat még képezni kellene. A fejlesztőmunka hibádzik. A norvégoknál például épp ez az, ami nagyon működik, meg lehet nézni a játékosok magabiztosságát, hozzáállását.
A világbajnokság álomcsapatából Nedim Remili (francia) és Jerry Tollbring (svéd) 21, Sander Sagosen (norvég) pedig 20 éves, mégis rendelkeznek némi nemzetközi rutinnal. Mindhárman megilletődöttség nélkül játszottak, azért is választották be őket az álomcsapatba, mert korán kerültek olyan együttesbe, ahol nagy a teher, így a világbajnokságon ez már nem volt számukra idegen terep.
Ami a gólszerzést illeti: 202-t szereztünk összesen a tornán Császár Gábor volt a mieink legeredményesebb játékosa (38 gól), de ő találatainak közel felét (18) hétméteresből szerezte. Juhász lett a második a házi góllövőlistán, ő 25-öt ért el (ebből egy hetes). Támadójátéka tehát nagyon rendben van, védekezésben nem tudjuk megállja-e a helyét egy vb-szintű tornán a belső posztokon, de a szélen rendre megoldotta a feladatát.
Juhász mellett Ligetvári (20), Bánhidi (21) és Bodó (23), de még Jamali Iman (25) is fiatal. A tokiói olimpián – ha kijutunk – ők alkothatják a magyar válogatott gerincét. Bizonyították a mostani világbajnokságon is, hogy megállják a helyüket nemzetközi szinten, kérdés, képesek lesznek-e felvenni a versenyt a végletekig felgyorsult szűk elittel.
Úgy tűnik, a stabil védekezés helyett, mellett a robbanékony támadójáték kerül előtérbe a modern kézilabdában. Ebben a tekintetben nem valami rózsás a helyzetünk: a negyeddöntőig bezárólag a svédek szerezték a legtöbb gólt (233), mi ebben a mutatóban hátulról a harmadik helyen végeztünk 202-vel. Egyre inkább úgy tűnik: ha lépést akarunk tartani a világelittel, muszáj lesz a dinamikára ráfeküdni. Méghozzá minél gyorsabban.
