Kozák Danuta a férje szerepéről és az önmaga átváltozásairól:
Aki ezen a szinten van, az már mind tehetséges, rengeteget edz, és nagyon céltudatos is, legfeljebb csak az arányokban lehet különbség. Az én esetemben talán a fájdalomtűrés magas szintje jelent valamiféle pluszt. Ezenkívül pedig a változtatásra való képesség. Az elmúlt években mertem próbálgatni, mertem klubot, edzőt váltani. hangsúlyoztam, hogy nem vagyok a magam ellensége, és a párom sem az. Mindent azért csináltunk, hogy négy év múlva jobb legyen. Ha nem működött volna, ezen is változtattunk volna. Nehéz döntések voltak, mert abban a pillanatban, amikor az ember meglépi őket, még nem tudja, mi lesz. Csak kérdőjelek vannak meg a félelem, hogy mi történik, ha nem sikerül. De egy hosszú távú cél érdekében tettem mindent, és az eredmények maximálisak igazolták, hogy jó döntések voltak.
Számomra nagyon fontos a mérhetetlen bizalom, ami felém árad belőle. Amint az is, hogy ismeri minden percemet, tudja, mikor mire van szükség. A korábbi edzőim között is volt, akitől már kaptam egyfajta felnőttszemléletet az akkori önmagamhoz képest, de azt a magas szintű profizmust, amelyet az utóbbi években tanultam meg, egyértelműen a párom által sajátítottam el. Ez segített akkor is átlendülni a nehézségeken.
A győzelemhez vezető úton a kudarcok szerepéről:
Nagyon mély kudarcokat nem éltem át. Olyan persze volt, hogy valami nem sikerült, például amikor az olimpia előtti évben az egyest más nyerte meg. Vagy amikor harmadikak lettünk Gabival (Szabó Gabriella) kétezerhétben. Első éves felnőttek voltunk, és utólag lehetne azt mondani, hogy az szép teljesítmény volt, akkor mégis keserű szájízzel jöttünk haza a vébéről. Ilyen volt az olimpiai ezüstérem is: huszonegy évesen nagy szónak számított, de azért mégsem arany… Felnőtt fejjel azt mondom, azzal a munkával nem is érdemeltem volna meg az aranyat. Bele kellett még tenni egy csomó akarást, vért és izzadságot. De ezekből az esetekből tudtam építkezni, és igyekeztem mindig kijavítani a hibákat. Idáig sikerrel. A kudarcok pedig szerencsére olyan mélyen nem gyökereztek meg bennem. Mindenesetre találó hasonlat, hogy a siker csak a jéghegy felszínen lévő csúcsa. A nagyobbik részt, amelyben a negatívumok, a fáradtság, a bizonytalanság vagy a fájdalom vannak, az emberek nem látják.
A határozottság szerepéről:
Sokkal határozottabbnak kellett lennem magammal és a környezetemmel szemben is. Sokkal céltudatosabbnak. Nem engedhettem meg, hogy apróbb ügyek, gondolatok elvigyenek a célomtól. Ahhoz viszonyítva, amilyen voltam, sokat kellett keményednem, hogy olyan legyek, amilyen most vagyok. Ez hosszú folyamat, amelyben szintén Bécónak köszönhetek sokat.
A nőiességről:
Ha a divatlapok címlapjaira gondolunk, egyetlen élsportoló sem lehet klasszikus nő, hiszen nyilvánvalóan megkeményedünk, nagyobbak lesznek az izmaink. Jóval szálkásabbak is vagyunk, mint a tíz-tizenöt évvel ezelőtti női versenyzők. Nekem sincs légies és kecses mozgásom, mint egy balerinának. Szélesebb a hátizmunk, de ettől persze még nők vagyunk, és azok is maradunk. Ha a külvilághoz való viszonyulásról és szerepekről van szó, azt mondom, hogy a huszonegyedik században a „klasszikus nő” már kissé megkopott fogalom. Természetesen ha például valaki anya lesz, ma is a kicsinek rendel alá mindent, de nem kérdés, hogy minden nőnek joga van a teljes erőbedobással végzett saját hivatáshoz is.
Az 500 egyesről a négyes és a páros döntőről:
Érdekes, csak napokkal később jöttek elő az emlékek. Ahogy beálltam a rajtnál, és azt mondtam magamban: megcsinálom. Aztán rögtön el is hessentettem ezt a gondolatot. Arra is emlékszem, hogy jól rajtoltam, bár a kommentátor nem így látta. Mindenesetre a kétszázas lányt lerajtoltam. Emlékszem, hogy hallom, amint a párom a nevemet ordítja a partról. Aztán amikor nyugtázom, hogy megvan, és ez most nem is fájt annyira… Nyilván ha győz az ember, kap egy hatalmas pozitív energialöketet. Akkor semmi sem fáj.
Az emberekben ott a gondolat, nehogy már elrontsam a szép sorozatot. Nem is úgy álltam hozzá a négyeshez, hogy ez már sétagalopp lesz. Krisztáéknak (Fazekas-Zur Krisztina), akik addig még nem mentek pályát, fel kellett pörögniük, nekem le kellett nyugodnom, de szerencsére össze tudtuk hangolni a különböző állapotot. Ezzel együtt a harmadik győzelem nem a legkönnyebb volt. Minden olimpiai győzelmemnek – beleértve a londoniakat is – megvan a maga értéke és külön története. A párosnak például az, hogy olyan emberrel tudtam nyerni, akivel együtt kajakoztam a kezdetektől, szinte végig.
A kihívásokról, ami Tokióig biztosan hajtja tovább:
Háromszor még senki sem védett egyéni címet. Vagy utolérni Birgit Fischert. Az elvárások nagyok, de épp a volt edzőm, Simon Miklós mondta, hogy innentől kezdve már ne érdekeljen semmi, csináljam a magam örömére. Kedvenc idézetem idén az a Les Brown-idézet volt, hogy „Célozd a Holdat! Még ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz!”. De vannak még messzebb lévő csillagok is, amelyeket megcélozhat az ember.