A kirgiz-spanyol szakember egy valamiben végtelenül korrekt: nem keni a szart másra. A pénteki Nemzeti Sportban úgy fogalmaz, többet, más tudásszintet gondolt a játékosokról, mint amit kapott, így már a taktikai kiindulópont is rossz volt, épp ezért minden felelősség az övé, és minden kritikával szemben köteles megvédeni a játékosait. Nem azt kellett volna kérnie tőlük, amit ő eddig a világ legjobb klubcsapataiban játékosként, edzőként megszokott, hanem az alapok megtanításával kezdené, mert látja, ezek hiányoznak.
Azon túl, hogy az azért elég ijesztő, ha a válogatott játékosok zöménél az alapok megtanításával kell foglalkozni, az is elgondolkodtató, miként lehet az, hogy erre csak másfél év után jött rá? A válaszokért menjünk vissza a kályhához.
Az MKSZ Vetési Iván négy éves elnöksége alatt – amíg az új elnök, Kocsis Máté 2105 márciusában átvette az irányítást – ilyen-olyan okok miatt három főtitkárt és egy ügyvezetőt fogyasztott el. Vezetői poszton ekkora fluktuáció egyetlen szervezetnél sem jelent jót. Különösen nem, ha tudjuk, a magyar sportban az elnök és az elnökség a fő döntéshozó szerv, de ők “csak” társadalmi funkcióban látják el feladatukat. A szövetségek legfontosabb szereplője, a “hivatalt irányító”, a napi ügymenetet felügyelő első ember, a főtitkár. Ő lenne hivatott biztosítani az állandóságot, a kiszámíthatóságot, a sportág nyugalmát.
Az MKSZ elnöksége 2014 októberében bízta meg a Dujshebaevet úgy, hogy tudta, a lengyel kirakatcsapat, a Kielce edzősége mellett kvázi másodállásban vállalja el a feladatát. A kapitány szakmai felkészültségét, motiváltságát nem lehet megkérdőjelezni, bizonyította elégszer. Ellenben azt a szövetségi elképzelést, hogy szolid 560 kilométer távolságból, heti minimum két lengyel bajnoki és BL-mérkőzés közepette, hogyan lehet elvárni valakitől, hogy száz százalékig képbe kerüljön a magyarországi viszonyokkal, megismerje játékosait, azt már igen.
Ráadásul a szövetség az ismeretszerzéshez túl sok segítséget nem nyújtott Dujshebaevnek. Tudni kell, korábban, már a haladó szellemű magyar edzők közül is sokan felrótták az MKSZ vezetésének, hogy a szövetség ugyan megrendelt egy olyan videoelemző, statisztikai rendszert, amely például a kosárlabdához, labdarúgáshoz hasonlóan lehetővé tenné, hogy az összes magyar bajnoki mérkőzés valamennyi mozzanata statisztikailag szűrhető módon rendelkezésére álljon mindenki számára, azt mégsem használják, mi több, így a 21. század elején a bajnoki meccsek jegyzőkönyveit sem elektronikusan készítik el, hanem papír alapon…
Holott a professzionális informatika segítségével Dujshebaev – mint ahogy Dárdai Pál is – külföldről is maximálisan képbe kerülhetett volna kiválasztottjai teljesítményével, valós képességeivel.
Ok, okozati következmény tehát, hogy a kapitánynak nem is lehetett személyes tapasztalata kiválasztottjairól, kénytelen volt a két-három napos meccsek előtti összetartásokra és a két tanácsadójára hallgatni.
Kovács László EHF–mesteredző, évtizedek óta ismeri valamennyi korosztály játékosait, számolatlanul nézi a bajnoki és a nemzetközi találkozókat, de még az edzőmeccseket is. A jochapress.hu oldalon olvasható interjúban egyenesen úgy fogalmaz,
“sajnálatos, hogy Dujshebaevet néhányan félreinformálták.
Tény, a szövetségi kapitány mellé rendelt két “spanyolos”, Sótonyi László, a válogatott másodedzője és a Csurgó vezetőedzője, továbbá Bartók Csaba, a válogatott csapat-koordinátora, amúgy néhány ifjú válogatott menedzserének sugallatára az Európa-bajnokságon mindjárt négy csurgói fiatal került be – Gazdag, Faluvégi, Bartucz, Hornyák – a keretbe, míg a rutint képviselő Lékai, Császár, Ilyés, Gulyás, Harsányi és Balogh (műtét miatt) kikerült onnan.
Nem elvitatva a fiatalokban rejlő potenciált, de a 22 éves Faluvégi mégis csak annak az U19-es válogatottnak volt a bal-átlövője, amely a 2013-as, hazai rendezésű (!) világbajnokságon az igencsak harmatos tizedik helyen zárt. Márpedig megfelelően képzett, nemzetközi szinten is jó játékosok nélkül senki sem képes a világ, vagy Európa élvonalához tartozó válogatottat összerakni.
Ahol a sportágban a piaci diktálja a tempót, megjelent a nagy pénz, a nemzetközi a színvonal. A férfi és a női NB1 élcsapataiban – Veszprém, Szeged, Győr, Fradi – , kiszorultak a magyarok. Az egyetlen Elek Gáboron kívül csak külföldi edző – még a nőknél ötödik Siófok KTC KFT-nél is dán – ül a kispadon és tucatnyi világsztár mellett kevesebb magyar játékost alkalmaznak – itt is a a Fradi a kivétel, amely erősíti a szabályt.
Ezek a külföldi edzők, ahogy a sportág világelitjéhez tartozó országokban a legmodernebb edzéselmélettel, taktikai, technikai háttérrel készítik fel játékosaikat. A feltételrendszert megkövetelik maguknak. Kovács László azt állítja, a magyar edzők nem feltétlenül e szellemben képzik kézilabdázóinkat.
“Nem Dujshebaev elképzeléseivel van a baj, hanem azzal, hogy a kiszemelt játékosok egyszerűen nem alkalmasak az általa elképzelt rendszerben történő megfelelésre. Elsősorban a fizikai képességek hiánya miatt, de azért is, mert a mieink által tanult technikai elemek sem felelnek meg a mai modern és eredményes kézilabdázás követelményeinek. Magyarországon még mindig egy statikus hatosfal, s mögötte egy jobban vagy gyengébben védő kapus van, miközben a világ pillanatnyi legjobbjai pedig óriási lábmunkán alapuló, nyitottabb védekezési formációkat vonultattak fel
– fogalmaz a szakember.
Dujshebaev tehát abból főzött, amit kapott. Választania kellett egy régóta érződő fiatalítási kényszer, a kis számú, magyar utánpótlásból kinövő, az NB1-es hátországban, Csurgón, Füreden, Tatabányán pallérozódó, viszont állandó játéklehetőséghez jutó, rutintalan fiatal, és a magyar, no meg a külföldi topcsapatokban jobbára második soros, inkább kispadról beszálló, de rutinos, sok nemzetközi csatát megélt, egymást ismerő játékos között.
Ha hibázott Dujshebaev, akkor abban mindenképpen, hogy nem volt körültekintőbb, nem követelt magának a minőségi szakmai munkához megfelelő eszközparkot. Így a kinevezése után bő egy évvel csak a nemzetközi trendeket ismerte, ezeket próbálta – mint láttuk sikertelenül – leoktatni, a magyart nem. Hibázott abban is, hogy feltétel nélkül hitt a magyarországi súgóinak, miközben Kovács László azt is alapvetésként állítja,
“az a munka, ami itthon elég a bajnokságban való helytálláshoz, az messze nem elég a nemzetközi színtéren.”
A női és férfiválogatott eredménytelensége egy régóta tartó negatív spirál terméke. Nem csak a Vetési-korszaknak isszuk most a levét. A hanyatlás, már korábban elkezdődött.
Dujshebaev klubsikerei azt mutatják, minden bizonnyal jó edző. Nem elzavarni kellene, hanem döntés elé állítani: csak úgy maradhat, ha lemond a Kielcéről és vállalja, hogy teljes mellszélességgel a magyar kézilabdáért, a férfiválogatottért dolgozik. Ha hajlandó nemzetközi tudását, tapasztalatát a teljes magyar kézilabdának átadni. Ezért érdemes fizetni. Azért, hogy 560 kilométerről egy fenékkel két lovon vágtasson, nos, bebizonyosodott, ez egy fillért sem ér.
Ha nem vállalja, úgy új kapitány után kell nézni. A nagyobb baj az, hogy a probléma forrása nem szövetségi kapitány kérdése. Sokkal inkább a sportág hátországa, ami haldoklik.
Ha elkerülte a figyelmet, hogy a legnagyobb magyar edzők egyike, Kovács László és Talant Dujshebaev is egyazon tükröt tartott a honi kézilabda szeretők és a szövetség vezetése elé, hát megismétlem újra:
Dujshebaev az alapok megtanításával kezdené, mert látja, ezek hiányoznak, míg Kovács szerint a mieink által tanult technikai elemek sem felelnek meg a mai modern és eredményes kézilabdázás követelményeinek.
Szögezzük le, az új elnök, az elnökség, az új főtitkár önhibáján kívül a női vb és a férfi Európa-bajnokság után nyakig ül a trutyiban. Talán érdemes lenne meghallaniuk e két, igencsak mellbevágó szakmai véleményt. Ennek az elfogadásával, az alapoktól kell a sportág újratervezését elkezdeni.
Női és férfi szinten egyaránt.
