2012-ben, kevesebb mint két évvel azután, hogy rálépett egy taposóaknára, McIntosh lett az első mozgássérült labdaszedője a US Open történetének. A 26 esztendős apa idén visszatért az amerikai nyílt teniszbajnokságra.
Nem hagyom, hogy sérülésem határozzon meg engem. Ugyanaz a személy voltam hat évvel ezelőtt, mint most vagyok. Hiányzott az élmény, amit átéltem itt labdaszedőként. Hiányzott, mert imádtam itt lenni, és hiányoztak az emberek, akikkel együtt dolgoztam.
Egy jótékonysági szervezet által immár négy esztendeje van lehetőségük munkát vállalni a balesetet szenvedett katonáknak az év utolsó Grand Slam-tornáján. Az alapítvány célja, hogy a tenisz révén megváltoztassa a bajba jutott hősök és családjuk életét. Immár közel kétszázezren vettek részt különböző eseményeiken és oktatásaikon, köztük természetesen Ryan McIntosh is.
“A 14 éves gyerekektől a legidősebb, 69 éves labdaszedőt is motiválja tevékenysége. Nagyon jó sportember. A katonák koncentráltak és elkötelezettek, nagyon keményen dolgoznak. Ryan kiváló személyiség, és örülünk neki, hogy csapatunk tagja lehet. Minden korosztályban barátra lelt három évvel ezelőtt, és mindnyájan nagy örömmel fogadtuk őt újra” – mesélte Tina Taps, a US Open menedzsere.
“2010. december 8-án a rutin őrjáratunkról tartottunk a bázis felé. 100 méterre a céltól ráléptem egy házi készítésű taposóaknára. Elvesztettem a jobb lábamat, ugyanis az orvosoknak amputálnia kellett térd alatt Kandahár városában.”
Hat héttel később megkapta első lábprotézisét, két hét múlva már gyalogolt vele és rövidesen futni is elkezdett. McIntosh 2012-ben részt vett az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága által a sérült katonáknak szervezett Warrior Games-en, ahol a parti őrségtől kezdve, a haditengerészeten át a légierőig mindenki indulhatott.
100 és 200 méteren, valamint 4×100-as váltóban is futott, diszkoszt vetett és kipróbálta a kerekesszékes röplabdát és kosárlabdát is. Látva McIntosh sportszeretetét, egy barátja elhívta őt teniszezni, a fiú pedig rögtön beleszeretett a sportágba. Majd elment New Yorkba, a labdaszedőknek tartott próbanapra.
Minden ugyanolyan volt, mint régen. Nem részesültem különleges bánásmódban. Megkérdezték tőlem, el tudok-e messzire dobni egy teniszlabdát. Azt válaszoltam: korábban gránátokat hajigáltam, az számít?
Mint mondja, a többi már csak történelem.
2013-ban segédkezett a hadsereg világszínvonalú atlétikai programjában, majd csatlakozott egy új kezdeményezéshez, melyben a katonák atlétikai képzések segítségével javítják készségeiket. Ez magában foglalja a fizikai tréninget, a helyes táplálkozásra való nevelést, legfőbb célja pedig a harcosok állóképességének növelése.
A korábban már szóba hozott alapítvány kifejlesztette egy úgynevezett tenisz tananyagot, amivel ösztönözni szeretnék a veteránokat és hozzátartozóikat, hogy úgy tekintsenek a játékra, mint közösségépítés.
“A szervezet kezdeményezése révén rengeteg embert áll talpra vagy ül kerekesszékbe, hogy teniszezzen. Fényt ad mindenkinek az alagút végén, segít elérni a kitűzött célokat és olyan emberekkel lenni, akik pozitív gondolkodásúak.”
Nem nevezném magam inspirációnak. Csak egy normális srác vagyok, aki éli az életét. Nem akarom, hogy rólam szóljon minden, meg szeretnék maradni átlagos embernek. De ha bárki tud meríteni történetemből, annak nagyon örülök. Próbálok úgy tenni-venni minden nap, mintha semmi sem változott volna. Ránézek valakire és azt mondom magamban, ha ő meg tudja csinálni, nekem miért ne sikerülne? Így fogom fel az életet.
