Mondanál pár szót magadról?
19 éves koromig úsztam versenyszerűen, az athéni paralimpia idején pedig bekerültem a tág keretbe, de nem jutottam ki. A 100 méteres mell- és a 100 méteres pillangóúszás voltak a főszámaim. Nem paralimpiai számban, 200 méter mellen világcsúcsot úsztam 16 évesen, ezért is lettem válogatott, de ez nem volt mérvadó a végső döntésnél. A paralimpia utáni évben abbahagytam az úszást. Egyszer akkor értem haza egy főiskolás buliból, amikor éppen már el kellett volna indulnom a reggeli edzésre. Ekkor úgy éreztem ez annak a jele, hogy egy másik életszakaszba léptem. Előtte kizárólagosan a sportról szólt az életem, de akkor szembesültem vele, hogy ez megváltozott. Tíz évig nem sportoltam versenyszerűen, inkább csak fitten tartottam magam.
Hogy jött a paratriatlon?
2013 júliusában úgy hozta az élet, hogy a Sportért Felelős Államtitkárságon kezdtem el dolgozni és ott találkoztam dr. Litavecz Anna paratriatlon szövetségi kapitánnyal. El kezdte „rágni a fülemet”, hogy mi lenne, ha triatlonoznék. Eszembe jutottak a hajnali kelések és minden, ami a versenysporttal együtt jár, úgyhogy elhárítottam a lehetőséget. Januárban aztán meghívott a rádióműsorába – amit egyébként Lengyel Zsófi paratriatlonistával vezetnek – és feltették nekem azt az igen egyszerű kérdést, amit tíz év alatt senki nem tett fel: nem fáj-e nekem, hogy kimaradt az életemből egy paralimpia. Akkor egyértelmű nemmel válaszoltam és azzal indolkoltam, hogy nekem más a hivatásom, más a végzetem, illetve mivel szociálpolitikán végeztem az egyetemen, inkább a szociális oldalról kell szemléletet formálnom. Erről magam is úgy gondoltam már akkor is, hogy egy kicsit sántít. Az interjú után hazamentem és megnéztem, hogy a kategóriámban milyen idők vannak. Láttam, hogy az úszóidőm igazából nem lenne messze az elitversenyzőkétől a paratriatlon versenyek részidői szerint. Akkortájt egyébként szórakozásból jártam futni is és szép lassan kezdtem visszanyerni a kondimat. Ez után nagyon gyorsan elhatároztam magamat, hogy nekem kell ez az élmény, nem maradhat ki az életemből a paralimpia. Ez volt talán csütörtökön, majd következő hét szerdán hajnalban már lent is voltam a Polythlon Triatlon Klub úszóedzésén Kis Gyulánál.
Ez mikor volt? Mikor álltál újra edzésbe?
Idén januárban. Amikor belevágtam, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz dolog lesz. Utánanéztem, hogy milyen szabályok vannak és hogyan lehet részt venni a paralimpián. Éppen januárban jött ki egy új szabályozás – lehet, hogy az én tiszteletemre (nevet) –, amelyben nagyon kemény számbeli korlátokat szabtak a részvételre vonatkozóan. Ha jól tudom, az én kategóriámban öt-hat fő vehet majd részt valószínűsíthetően a nőknél a paralimpián az egész világot tekintve. Már a Világkupákon, illetve az Európa- és világbajnokságon is bevezették ezt a korlátozást, így nem lehet csakúgy benevezni, a nemzetközi szövetség dönti el, hogy ki az, aki rajthoz állhat.
A te kategóriádban sokan vagytok Magyarországon?
Tudok egy-két lányról, akik szintén paratriatlonoznak és felső végtaghiányosak, de ők az országos bajnokságon például nem voltak ott. Nem tudom igazából, hányan lehetnek, mert kifejezetten paratriatlon versenyek nincsenek Magyarországon. Van a paratriatlon országos bajnokság, ezen kívül pedig az épek versenyein indulhatunk el. Így álltam rajthoz Nagyatádon az eXtremeMan-en két nagyon jó barátommal.
Nemrégiben már Világkupán szerepeltél. Hogy jutottál el oda?
A reményeim szerinti paralimpiai indulás érdekében fontos volt, hogy elinduljak idén egy nemzetközi versenyen. Úgy volt, hogy július 5-én Olaszországba megyek egy Világkupára, de sajnos lebetegedtem. Hiába mentem el több orvoshoz is, már késő volt és nem tudtuk visszahozni az erőállapotomat, így a verseny nélkülem zajlott le. Nem akarom szépíteni, ez nagyon megviselt. Azt gondoltam, hogy akkor az álmaimnak vége.
Madridban végül el tudtál indulni.
Fokozatosan javult az állapotom és megtaláltam a megfelelő orvost is. Az tartotta bennem a lelket, hogy ott legyek Madridban. Az olasz verseny finanszírozásában még segített a szövetség, de a madridiban már nem, ezt a családom segítségével tudtuk megoldani. Önerőből voltam ott.
Akkor kísérőstábod sem volt? A triatlon mégiscsak embert próbáló sport.
A legfőbb segítségem és mentorom az anyukám volt, aki hozzám hasonlóan „rendkívül hozzáértő” a bicikliszereléshez és a technikai dolgokhoz. Mókásan indult a kaland, mert azon aggódtunk, hogyan tudjuk összeszerelni és beállítani majd a biciklimet. Szerencsésen alakult végül a helyzet, mert az utolsó pillanatban csatlakozott az utazócsapathoz két vérprofi, Bók Laci és Boronkay Peti, valamint utóbbi edzője, Balla Peti is. Ők segítettek mindenben, a triatlonos mez megszerzésében is, mert a repülőn derült ki, hogy a rendelkezésemre álló ruha nem felel meg a nemzetközi előírásoknak. Végül egy kölcsön spanyol mezben indultam, örült nekem a helyi közönség.
Akkor lényegében hazai pályán szerepeltél.
Igen, olyan volt. Az egész verseny alatt zengett a „vamos” és a „venga”, illetve még rengeteg egyéb általam buzdítónak hitt spanyol mondat, amelyet nem értettem, mivel nem beszélem a nyelvet.
Hogy nézett ki a madridi hétvége?
Pénteken utaztunk ki, szombaton pedig pályabejárás következett. Akkor szembesültem vele, hogy kőkemény lesz a kerékpáros szakasz. Mivel nem csinálom olyan régóta ezt a sportot, a technikai tudásomat kevésnek éreztem a pálya szintjéhez mérten. A rengeteg kanyar és a kijelölt út meredeksége nem igazán szolgálta az érdekeimet. Utána megismerkedtünk a tóval, majd volt egy összefoglaló arra vonatkozóan, hogy milyen előírások vannak a verseny során (hova kell tenni a sisakot és hasonlók).
És milyen volt a verseny?
Vasárnap nagyon korán kezdődött számunkra a nap. Madridban jóval később világosodik, mint nálunk, így tulajdonképpen vaksötétben mentünk ki reggel hatkor a pályára. Elég hűvös volt, a tó hőmérséklete olyan 20-21 fok körül lehetett. Mindenki neoprénben indult – kivéve én. Lehet ezt bátorságnak hívni, vagy akár meggondolatlanságnak. Nem szeretek neoprénben úszni, mert sokkal jobban elfáradok benne. Ez természetesen előfordulhat a gyakorlatlanság, vagy a ruha nem megfelelő mérete miatt is. Nagyjából 15 percet csúszott a verseny, így a 17 fokos kinti hőmérsékleten kicsit lemerevedtem. A rajt után 400 méternél kezdtem azt érezni, hogy bemelegedtem, akkor vettem fel az utazósebességet. Ez kicsit későnek számít, majd ezt is ki kell értékelnem az edzőmmel, Kis Gyulával.
Jött aztán a kerékpár az előzetesen is nehéznek tűnő pályán.
Tudtam, hogy jön a feketeleves. Sokkal nehezebb volt, mint amire vártam. A kerékpározáson még sokat kell javítanom, a technikámon és magán a hegymeneten is. Utóbbit tudom a Mátrában gyakorolni, mivel Gyöngyösön születtem és a családom még mindig ott él. Számomra pedig örökké a világ közepe marad ez a kisváros.
A futás hogy ment?
Az talán a leggyengébb számom. Nagyon sokat kivett belőlem a kerékpározás, így kissé nehézkesen indultam neki a futó szakasznak. Pár mozdulattal később aztán össze tudtam szedni magam fejben, amit nagyon fontosnak tartok, mert nálam ott dől el minden. Egyébként jól ment a futás, de tudtam volna ennél jobbat is. A legfontosabb, hogy élveztem, a második köröm már örömfutás volt. A spanyol mez miatt tényleg szinte hazai pályán versenyeztem és miközben zengett a „vamos” én megköszöntem magamban a sorsnak és mindazoknak, akik arra érdemesek, hogy ott lehetek és megcsinálom.
Összességében azért nem sikerült rosszul a verseny, mégiscsak harmadik lettél.
Örültem neki, de nem szabad olyan nagyon sok jelentőséget tulajdonítani ennek az eredménynek. Ez nem azt jelenti, hogy egyenes utam lenne a paralimpiára. Az első két helyezetthez képest (az idei világbajnok és világbajnoki ezüstérmes) nagy hátránnyal érkeztem be. Óriási élmény volt számomra, hogy egyáltalán egy pályán lehettem velük. Emellett emberségből is jelesre vizsgáztak nálam, ugyanis igazán szeretetteljesen, humorral és kedvességgel fogadtak. Egy jó példa erre, hogy nem tudtam arról a szabályról, hogy a dobogóra nem lehet zászlót felvinni. Szerettem volna, ha látják, honnan jöttem, hogy magyar ember vagyok, Magyarországnak nyertem az érmet. Kicsit elszomorodtam emiatt, mivel nem vagyok válogatott és nincs válogatott melegítőm, ezért nem is látszódott ez a számomra fontos dolog. Azonban az éremátadó ceremónia után fotózkodtunk a lányokkal és kérdeztem őket, hogy, nem lenne-e gond, ha a magyar zászló is rajta lenne. Kedvesek voltak, mert egyből mondták is hogy ez egy nagyon szép zászló, szívesen szerepelnek vele egy képen. Így honosítottam pár percre két világklasszis angol sportolót.
Mi lesz a következő állomás?
Most pihenek két hetet és ápolom a felkészülés miatt eléggé elhanyagolt baráti kapcsolataimat. Hogy mely versenyen indulok el legközelebb, azt még nem tudom, mivel nincs még meg a jövő évi versenynaptár. Az biztos, hogy Nagyatádon 2015-ben is ott leszek, illetve tervbe vettem az IRONMAN 70.3 budapesti futamát, amelyen tudtommal nem indult még egyéniben fogyatékos nő, így én lehetnék az első!
Mi kell ahhoz, hogy ott lehess 2016-ban a paralimpián?
Rengeteget kell edzenem és javítanom a technikámon. A gyakorlat megszerzése érdekében el kell indulnom minél több versenyen, hogy tapasztalatot szerezzek és minél több pontot gyűjtsek. Emellett a piszkos anyagiak is fontos szerepet játszanak ebben a sportágban, a sok utazás és a drága felszerelés miatt. Az enyém elég hiányos, így szép lassan megpróbálom őket pótolgatni. Szeretnék bekerülni a válogatottba is, gondolom, a szakmai vezetők az ez évi eredményeim után majd kiértékelik a teljesítményemet és eldöntik, hogy bekerülök-e vagy sem.
