Az első „nyet” akkor jött, amikor megérkeztem. Bár abból még némi segítséggel kimásztam. Először 2×4 fős szobába akartak rakni egyetlen fürdőszobával, de akkor a csoporttársam, aki segített a legelején, megpróbált átrakatni máshova. Először közölték, hogy szó sem lehet róla, de addig ütötte az asztalt, míg végül egy kétfős csodába kerültem, jó fej szobatárssal.
Akkor ütköztem meg a dolgokon igazán, amikor az olimpiai tréning kezdődött. Semmi másról nem szólt az egész, csak arról, hogy mit nem lehet.Tilos az önkéntes egyenruhát viselni, ha nem vagyunk beosztva. Tilos aláírást kérni a versenyzőktől. Tilos fotózkodni velük. Tilos kitűzőt vagy bármi mást kérni a nemzeti csapatok bármely tagjától. Tilos beosztás alatt a telefont magáncélra használni. Tilos bevinni a saját laptopunkat a „munkahelyre”. Tilos bármilyen személyes dologgal foglalkozni munkaidőben. Tilos… tulajdonképpen mi nem? De azért azt odavágták a végére, hogy egyébként érezzétek jól magatokat.
Fotó: Europress fotóügynökség
Persze ezeket a szabályokat senki nem tartotta be, de a mi főnökünk folyamatosan szemmel tartott mindenkit, nehogy véletlenül olyat csináljunk, amit tilos. Mi pedig odafigyeltünk rá, hogy ne legyen gond. Kivéve, amikor mégse. Mert egyébként ezeknek semmi értelme nem volt, csak hangulatölőnek volt jó.
Ma néhányan elmentünk az itteni Tropicariumba (valami hiperszuper dolognak van beharangozva, nem is volt rossz, de a budapestihez képest semmi), és a kezünkbe akatt egy cetlin a szabályzat: Tilos…… és 6-8 soros felsorolás. Persze néhány tételt még így is sikerült kifelejteni: például, hogy tilos bent inni. Mikor elővettem a vizet, rám szóltak. Nyet, no!
Mikor néhány órával később a paralimpiai akkreditációért mentünk, és megkérdeztük, lehet-e már jönni, meg sem lepődtünk, amikor a help deskes srác odavetette: „nyet!” Más kérdés, hogy tíz perc múlva már a nyakunkban lógott a kártya. Mert szerintünk meg „da!”.
És már alig várom, hogy kezdődjön a paralimpiai tréning. Ha mást nem is, legalább azt biztosan megtudom ismét, hogy mi tilos.
